Heti költeményemként mind hangulatában mind struktúrájában egy előző művemre emlékeztető darabot kivánok önök elé tárni. Még mielőtt azonban fejükhöz kapnának és versem kezdősorait olvasván az unottság súlyos terhével legyintenének felé, értsék meg kérem, nem cselekedhettem másképpen. Le kellett jegyezzem az alábbi rimeket, szörnyű kényszertől vezérelten. Hisz körülményeim diktálták e sorokat, tekintet nélkül bármire is, magabiztos, vad hóditóként ragadván magukkal józan eszemet. Élethelyzetem édes-bús akkordjait kinálom hát fel Önöknek, hogy megértő fülekre találván melengessék sziveiket:
Elmúltak a szép napok és
Itt maradtam egyedül,
Szabadságom mámorába
Reménytelen űr vegyül.
Mer szerelmem darabokban,
Önhibámból veszett el,
Nem tudtam megtartani én
Kacérkodó szivemmel.
S itt állok a szobámba most,
Bús lelkemet altatom,
Érzéketlen-kies csendben
Merengvén az alkonyon.
De remélem lesz még idő,
Melyben újra rámtalál
A szerelem, még mielőtt
Megérint a bús halál.
Remélem nem egyedül kell
Átvészelnem ezer bajt,
S remélem nem céltalanul
Lobogó remény, mi hajt.
Mert hiszem, hogy énreám is
Vár egy leány valahol,
Távol minden csábitástól,
Ahol békesség honol.
Kivel majd én boldog leszek,
Úgy ahogyan egykoron,
Mikor még a párom csókja
Reszketett az ajkamon.
És ha nincsen azon egy lyány,
Istenem, hát százat adj,
Legyen majd ki átölel és
Tiszta szivvel támogat.
Aki úgy mint volt kedvesem,
Majd gondomat viseli,
Mert a szive szerelemnek
Melegével lesz teli.
És aki, ha elalszom is,
Vigyázik majd énreám,
Mert ő lesz a világon a
Legszeretőbb szép leány.
S nem kesergem akkor majd az
Elmúlott szép napokon,
Érzéketlen-kies csendben
Merengvén az alkonyon.
„Költőnknek újabb könnyed és ritmikus bús-borongós dalát olvashatták, mely szabadidőgyilkosként maximálisan túlteljesit ugyan, mégis akadnak kivetnivalók e művel kapcsolatosan.”
Kedvenc kitalált kritikusnőm a fentiek ellenére sem bánt éppen kesztyűskézzel eme szivemnek oly kedves szerzeményemmel. „Ostoba és sablonos fecsegés”-nek titulálta ezt, egy „Petőfista köntösbe bújtatott tákolmány”-nak, mely hasonló temájú, előrevalóbb műveim másodrangú árnyékaként emlegethető csupán:
„Minden tiszteletem az ifjú poétáé. Különleges szerzeményeivel ugyanis a klasszikus modernek és a felvidék tehetséges irópalántáinak sorait erősiti. Ezen tettéért kétségkivül dicséretet érdemel. Képtelen vagyok azonban csalódottságom leplezni, mikor néhány kevésbé sikerült műve kerül elbirálásra a kezeim közé. A fenti darab is egy efféle műveinek sorából. Dunaparti Búcsúzójának csupán halovány mását vélem felfedezni benne, egy jobb sorsra született költőjelölt kellemes, ám másodrangú szerzeményét.”
Mondanom sem kell, Hunfalvyném szavai mily mélyen megérintettek. Művem, bár nem a legnagyobbként tartom számon, efféle szélsőségesen negativ kritikát, úgy érzem, mégsem érdemelt e mélyen tisztelt hölgytől. Túlzásnak vélem Búcsúzó-m másodrangú imitációjaként emlegetni azt. Ám, mint tudjuk, minden éremnek két oldala van, s megannyi negativuma mellett jóval is szolgált irányomba kedves Editem:
„Egyedüli pozitivuma talán a formája e versének. Könnyed dalformáról van szó ugyanis, melyhez költőnk egyre mesteribben
nyúl, s melyet költészetében is minden eddiginél gyakrabban alkalmazván, egyre magasabb szintre fejleszt ezzel.”Poétánk a romantika korának magasztos és cikornyás pátoszát igyekszik műveivel becsempészni irodalmunkba, márcsak azért is, mert ahogy mondja: „A modern költészet korai, kinos halálra itéltetett szárnypróbálgatás csupán, mely a tankönyvek lapjairól lehet még évszázadok múlva is visszaköszön majd, de a szélesebb néprétegeket megérinteni mindig is képtelen lesz, a nép ajkáról egy-egy terméke soha vissza nem köszön majd úgy, mint egy Petőfi vagy Arany János költemény sorai.“
S hogy jó úton halad-e költőnk, azt döntsék el Önök.
Én figyelemmel kisérem a továbbiakban is…
(Hunfalvyné-Lechner Edit, Budapest)
Ha tetszett a cikk, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!
Ajánlott bejegyzések:
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.