Két aprócska költeményem két teljesen eltérő, mégis kedves korszakából életemnek…Apró csokra már megjelent, talán legkedvesebb verseimnek…
A vágyakozás korszakából…
I.
Mért hazudjak szerelmet?
Mért hazudjak szerelmet, ha nem érzek, csak vágyat,
Derekadat foghatni és ízlelni a szádat.
Ferdíthetném szavaimat mindenféle bókra,
De nem más ez a vers, csupáncsak felhívás egy csókra.
Udvarolnék néked addig, ameddig csak kéred,
S verset írnék, még mielőtt ajkaidhoz érek,
S szívem reád, hogyha kelne, ezer áldást szórna,
Mindennap egy új vallomás, mind a bókok bókja.
Előttem a lehetőség, mellyel élnem kéne,
Ám a kudarc szörnyű súlya lelkem átkos réme.
Nem akarlak elveszítni, s nem voltál még enyém,
De mindhiába, szívem mélyén halványul a remény.
Adj egy esélyt minékünk, hisz próba csak az élet is,
S megpróbálom megfogadni, egyszersem leszek hamis.
Mit tagadjam? Bevallom én férfiasan-bátran,
Hetek hosszú sora óta csak e napra vártam.
Megtenném a legnehezebb lépéseket érted,
Szavaimmal dicsérnélek, hogyha te azt kéred.
Múzsámmá is fogadnálak, folyton verset költve,
Puszta vággyal elegyítve lelkem versbe öltve.
Mert nem egyéb, csak vágy biz az, amit én most érzek,
Bár a szavak – epekedők – becsaphatnak téged.
Nézz reám és ne dúld fel e zavart férfi hitét,
Kettőnk dolga, akár Párizs, megérhet egy misét.
Ne hagyj engem kétségek közt, szépen kérlek tégedet.
Fektess engem szived fölé, tartsd melegen lelkemet.
Símogasd az elkóborolt, szánalmas kis halandót,
S engedd meg, hogy elcsattanjon az a réges-rég várt csók.
Lelkemnek a legmélyén őrületes tüzet szítsz.
Nem bánom, ha igent mondsz, vagy akár ha eltaszítsz.
Játszott velem méla láng, valamint a vak szeszély,
Nem akartam beismerni, szeretni mily nagy veszély.
Bármit mondok, hazudok, s ha hallgatok, hát akkor is.
Elvesztlek, ha nem szólok, s minden egyes szó hamis.
A legjobb volna elhallgatni, s elmerülni benne,
Míg a szótlan vallomás mind megértésre lelne.
Ezért volt hát minden tett, minden egyes ölelés,
Nem sejtettem, hogy a sorsom menthetetlen főmbe vés.
Ezért volt hát minden szó, kötekvő és hódoló,
Emelkedett, impozáns, játékos és szárnyaló.
Ne gondolj most semmivel, nem számít a távolság,
Nem számít, hogy messze vagyok, nem számít, ha várnak rád.
Nem tudok én ajánlani semmi mást most néked,
Csak annyit, hogy megpróbálok jónak lenni véled.
Te vagy az, kit nem tudok én kiverni a fejemből,
S te vagy az, kit nem akarok ereszteni kezemből.
Engedd hát, hogy szeresselek, s megmutassam néked,
Hogyan tudnék szeretettel törődeni véled.
A tűnődő szeretet korszakából…
II.
Búcsúzó
Amíg élek s lélegezem,
Nem felejtem nevedet,
Tündéri szép mosolyod és
Hatalmas zöld szemedet.
Mert amíg a világ világ,
Nem engedlek el soha,
Itt maradsz az emlékimbe,
Mint a legszebbik csoda.
És ha órám elütötte
Az utolsó perceket,
Sejtelmes szép álmaimban
Találkozom teveled.
S remélem, a kis szobának
Melegével alszom el,
Ahol egykor szerelemtől
Lobbant lángra e kebel.
Kerepesi Igor
Ha tetszett a költemény, csatlakozz a Körképp Facebook-rajongói oldalához!
További ajánlott írások:
Heti poéta 9 – Epigrammatika II.
Heti poéta 8 – Epigrammatika I.
Heti poéta 7 – Meztelenül
Heti poéta 6 – Előre is elnézést…
Heti poéta 5 – Mégegyszer, utólszor…
Heti poéta 4 – Búcsúzó
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.