Két aprócska költeményem két teljesen eltérő, mégis kedves korszakából életemnek…Apró csokra már megjelent, talán legkedvesebb verseimnek…

A vágyakozás korszakából…

I.

Mért hazudjak szerelmet?

 

 hirdetes_810x300  

Mért hazudjak szerelmet, ha nem érzek, csak vágyat,

Derekadat foghatni és ízlelni a szádat.

Ferdíthetném szavaimat mindenféle bókra,

De nem más ez a vers, csupáncsak felhívás egy csókra.

 

Udvarolnék néked addig, ameddig csak kéred,

S verset írnék, még mielőtt ajkaidhoz érek,

S szívem reád, hogyha kelne, ezer áldást szórna,

Mindennap egy új vallomás, mind a bókok bókja.

 

Előttem a lehetőség, mellyel élnem kéne,

Ám a kudarc szörnyű súlya lelkem átkos réme.

Nem akarlak elveszítni, s nem voltál még enyém,

De mindhiába, szívem mélyén halványul a remény.

 

Adj egy esélyt minékünk, hisz próba csak az élet is,

S megpróbálom megfogadni, egyszersem leszek hamis.

Mit tagadjam? Bevallom én férfiasan-bátran,

Hetek hosszú sora óta csak e napra vártam.

 

Megtenném a legnehezebb lépéseket érted,

Szavaimmal dicsérnélek, hogyha te azt kéred.

Múzsámmá is fogadnálak, folyton verset költve,

Puszta vággyal elegyítve lelkem versbe öltve.

 

Mert nem egyéb, csak vágy biz az, amit én most érzek,

Bár a szavak – epekedők – becsaphatnak téged.

Nézz reám és ne dúld fel e zavart férfi hitét,

Kettőnk dolga, akár Párizs, megérhet egy misét.

 

Ne hagyj engem kétségek közt, szépen kérlek tégedet.

Fektess engem szived fölé, tartsd melegen lelkemet.

Símogasd az elkóborolt, szánalmas kis halandót,

S engedd meg, hogy elcsattanjon az a réges-rég várt csók.

 

Lelkemnek a legmélyén őrületes tüzet szítsz.

Nem bánom, ha igent mondsz, vagy akár ha eltaszítsz.

Játszott velem méla láng, valamint a vak szeszély,

Nem akartam beismerni, szeretni mily nagy veszély.

 

Bármit mondok, hazudok, s ha hallgatok, hát akkor is.

Elvesztlek, ha nem szólok, s minden egyes szó hamis.

A legjobb volna elhallgatni, s elmerülni benne,

Míg a szótlan vallomás mind megértésre lelne.

 

Ezért volt hát minden tett, minden egyes ölelés,

Nem sejtettem, hogy a sorsom menthetetlen főmbe vés.

Ezért volt hát minden szó, kötekvő és hódoló,

Emelkedett, impozáns, játékos és szárnyaló.

 

Ne gondolj most semmivel, nem számít a távolság,

Nem számít, hogy messze vagyok, nem számít, ha várnak rád.

Nem tudok én ajánlani semmi mást most néked,

Csak annyit, hogy megpróbálok jónak lenni véled.

 

Te vagy az, kit nem tudok én kiverni a fejemből,

S te vagy az, kit nem akarok ereszteni kezemből.

Engedd hát, hogy szeresselek, s megmutassam néked,

Hogyan tudnék szeretettel törődeni véled.

 

A tűnődő szeretet korszakából…

 

II.

Búcsúzó

 

Amíg élek s lélegezem,

Nem felejtem nevedet,

Tündéri szép mosolyod és

Hatalmas zöld szemedet.

 

Mert amíg a világ világ,

Nem engedlek el soha,

Itt maradsz az emlékimbe,

Mint a legszebbik csoda.

 

És ha órám elütötte

Az utolsó perceket,

Sejtelmes szép álmaimban

Találkozom teveled.

 

S remélem, a kis szobának

Melegével alszom el,

Ahol egykor szerelemtől

Lobbant lángra e kebel.

Kerepesi Igor

Ha tetszett a költemény, csatlakozz a Körképp Facebook-rajongói oldalához!

További ajánlott írások:

Heti poéta 13 – Régiségek II.

Heti poéta 12 – Régiségek I.

Heti poéta 11 – Pásztoróra

Heti poéta 10 – Nosztalgia

Heti poéta 9 – Epigrammatika II.

Heti poéta 8 – Epigrammatika I.

Heti poéta 7 – Meztelenül

Heti poéta 6 – Előre is elnézést…

Heti poéta 5 – Mégegyszer, utólszor…

Heti poéta 4 – Búcsúzó

Heti poéta 3 – Erotika

Heti poéta 2 – Szépség ihlette

Heti poéta 1 – Prológus, avagy ARC-poétika

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!