Into the sun – Az ifjú Lennon diadalmenete?

Nem lehet könnyű John Lennon fiának lenni. Egy ilyen kaliberű híresség árnyékában élni ugyanis komoly erőt s kitartást kíván az embertől, főleg ha az maga is bizonyos művészi ambíciókkal és tehetséggel bíró személyiség.

A kicsi Sean, aki azóta, hogy apját orvul elragadták tőle, bőven felcseperedett és komoly zenésszé vált. Szülei példáit követvén aktivistává is előlépett, igyekezve kilépni apja nyomasztó árnyékából. A sors csodálatos fintoraként mi egyéb módon is tehette volan ezt, mint a mágikus, gyógyító zene segédletével.

Apjától örökölt kifinomult zenei tehetség,  javarészt nagyszerű zenei betétek s enyhén gyér énekhang jellemzi Sean Lennon debütáló albumát.

Kövesd a Körképet a Facebookon. Csatlakozz!

Az énekes gyöngécske, helyenként igencsak kínlódó hangja ellenére is csodálatos utazásra képes magával ragadni bennünket. Az 1998-ban, azaz immáron 14 éve hogy napvilágot látott tizenhárom nagyszerű dalt magába foglaló korong az elmebeteg, misztérium-limonádés dalok gitártépéshez hasonlító szólózgatástól fogva (Mystery juice, Home, Starship) a könnyed, alig kétperces popos szerzemények laza akusztikus szólamain keresztül (One night, Breeze) a haldokló fájdalommal átitatott bluesos hangvételű (Wasted) és játékos, vidám dallamvilággal bíró kurta country- szerzeményekig (Part one of the cowboy-trilogy) műfajok és színek széles palettáját villantja meg.

Úgy tűnik, a műfaji sokszínűségre való hajlam veleszületet adottság. Kreatív szülők gyermeke nem lehet egészen tehetségtelen.

   

De hallgassuk is meg a lemezt, melyen nagyrészt távol-keleti, japán zenészek közreműködése segítette az ifjú Lennont céljai megvalosításában.

Figyelemreméltó bemutatkozó albumának első dala a részleteiben egészen idegtépő, összességében mégis kellemesnek mondható valamivel több, mint ötpercnyi hosszúságú Mystery juice című szerzemény.

A dal halk, erőlködő morgással veszi kezdetét, Seant kezdetben mindösszesen egy nem túl harsány basszusgitár kíséri. A szomorú első strófát követően, mely valószínűleg egy hölggyel való szakítás körülményeit meséli el, aztán belépnek a misztérium limonádéba a kísérő hangszerek, a gitár és a dobok képvisetében, majd egyik személyes kedvencem, egy nagyszerűen hangolt orgona is helyet követel magának a zenefolyamban.

A másodpercek telnek, a beteges és monumentális gitárszólóban kicsúcsosodni kívánó dal pedig egyre csak épül, gyűjtvén magában a kirobbanáshoz szükséges feszültséget,…mígnem aztán kitör, minden haragját és fájdalmát a világra üvöltve. Az akrobatikus szólónak egy gongszó vet véget, ezt követően egészen halk, amolyan halucinogén éberségbe ringató hangszeres rész következik, amit újabb, igaz jóval rövidebb, ijesztő zaj ráz meg. Míg végül a dal intenzív zuhanó tempóba kezd, s utolsó másodperceiben, az utolsó strófa pár sorának erejéig visszaköszön Sean mindent berekesztő, beletörődő hangja.

Szokatlan, épp ezért különleges szerzeménye a szél hangjait utánzó zajjal ér véget, s úszik  át a lemez talán legkedélyesebb hangvételű dalába, a címadó Into the sun-ba, mely az óceán finom morajával veszi kezdetét. Melyet egy kellemesen felépített akusztikus gitárfutam csodaakkordjai szakítanak meg, útjára indítván a könnyed-léleküdítő utazást…a nap felé.

Sean e dalhoz énekespartnert kért fel maga mellé, egy igen kellemes hangot birtokló hölgy személyében. A könnyed hangvételű dal kettejük duettje, ám míg az ifjú hölgyeménnyel, a hangja alapján, madarat lehetne fogatni, addig Sean énekbetétei egészen más életérzésről tanúskodnak. Hangjában valamiféle fátyolos, minden dalában visszaköszönő halk borongás táborozott le, valoszínűleg ez hangi adottságai velejárója. Mindezt leszámítva a dal könnyed, kellemes, nagyszerű szerzemény, mely érdemes a figyelemre.

A lemez soron következő dala a kislemezként is megjelent Home című szerzemény, melyhez annak idején videoklipp is készült. Nem túl nagy költségvetéssel ugyan, s nem is igazán bonyolult forgatókönyvet követvén, bár meg kell hagyni, egészen izgalmas, kis neoavantgárd kicsengéssel a végén. Igen kellemes, fátyolos énekhanggal veszi kezdetét e rozsdásan zörgő gitárszólóval spékelt szerzemény, mely a lemeznek kétségkívül izgalmasabb darabjai közül való.

A Bathtub című dal e mozgalmas darabot követően kicsit nyugodtabb vizekre evez, lágyabb melódiák irányába kormányozván bennünket. Kellemes, jól hallgatható, hangulatos dalocska kerül terítékre vele, mely tipikus éjjeli – leoltott lámpák melletti sűrű homályban s csendförgetegben hallgatandó – nóta.

Kellemes, bizsergető, lágy akusztikus kompozíció, igen finom, kicsit dzesszes alaphangulattal. Egyik személyes nagy kedvencem erről a korongról. Seannak szerintem, hangi adottságaira való figyelemmel egyébként is sokkal jobban állnak az ily és ehhez hasonló dalok, mint a gitárhúrtépések. Melodikus, finom, enyhén melankólias dalokra való hangja és egyénisége.

E kellemes hangulatú dalt – mintha csak a szerző tanácsom megfogadta volna – egy újabb lágy darab követi, nagyszerű  andalító akusztikus gitárszólam kíséretében.

A One night című epigramma rövidségű, két perces szerzemény igazán pihentetőleg hat érzékeinkre, mintegy felkészítvén bennünket az előttünk álló zakatoló utazásra, mert mikor szinte már álomra hunynánk szemünk, a Spaceship, azaz űrhajó című dal felharsanó akkordjai riasztanak minket figyelemre.

A gyönyörű lírai kezdetet követően szép lassan eljutunk az idegtépő folytatásig, a refrénig, melyet legszívesebben kitörölnénk, s melyben igencsak erőlködni halljuk Sean hangját.

Ezt leszámítva egy remek dal lehetne az űrjárműről szóló szerzemény. Mivel a refrén sokadik ismétlésére idegeink olyannyira elkoptak már, hogy csupán a dal végét várjuk a feloldozást remélve, megtehetjük, hogy csak a refrének közti tért kitöltő részletekre figyelünk. Bár most ahogy belegondolok,….negyedik – ötödik hallgatásra olyannyira hozzászokhatunk a dalhoz, hogy már megsem kottyan nekünk egyébként igen tehetséges énekesünk helyenként erőlködő, elcsukló hangja.

A lemez felénél tartva, már kicsiny rálátással s elvárással bennsőnkben, megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy eldöntsük, tovább hallgassuk-e a lemezt, vagy lecseréljük. Én mindenképp a folytatást javaslom, nem véletlen tettem fel ugyanis e lemezt önöknek képzeletbeli lejátszojukra.

Különlegesnek, egyéninek, hibái és gyengéi ellenére is pazarnak és sokszínűnek, kivánatosnak tartom e korongot, igazi ínyencfalatnak. Hallgassák hát tovább velem, mindenképpen megéri. Egy remekül hangszerelt, több mint hat perc hosszú akusztikus dal következik ugyanis, melyet a lemez egyik legjobbjának tartok, s mely az ifjú szerző nagyszerű zenei érzékéről tesz kiváló tanúbizonyságot. Hallgassuk is hát meg ezt a nagyszerű dalt. Elsőre talán kiborítja önöket, de higgyjék el, mihelyst többszöri hallgatásra felismerik rejtett értékeit, nem lesznek hajlandók kikapcsolni azt. Szóljon hát a Photosyntesis :

A kataklizmikus zenei végszót követően felcsendűl a Queue című vérbeli popdal szokatlan, kissé horrorisztikus orgonaszólama, melyet egy csaknem négyperces, egészen élvezhető, ám – számomra legalábbis –  feledhető kompozíció követ. De hát mint tudjuk : izlések és pofonok.

A következő szerzemény mindenképp egy a szerelmes szíveknek címzett finom dalocska, egy igazán könnyen hallgatható, szerelmetes kis pofás popszerzemény, a Two fine lovers. Egyebet nem is igazán tudnék e dalhoz fűzni. Érdemes meghallgatni, akárcsak társait is, legfőképpen a soron következő, kurta kis country szerzeményt, azzal a szívmelengető, cukorfalat szájharmnonika – alappal, mely egyébként személyes nagy kedvencem. Part one of the cowboy trilogy.

Csak poénból jegyezném meg, kár, hogy folytatással sosem ált elő a szerző. Egy lelkeinkbe életörömöt csempésző csodálatos dalról van ugyanis szó esetében  „a fenébe, hogy már vége, pedig még úgy hallgattam volna”  kategóriába tartozó szerzemények közül valóról. Íme hát a tehenészfiúk világába bepillantást engedő léleküdítő, mókás kurta  szerzemény:

A vadnyugati kis kiruccanást követően egy újabb epigramma rövidségű, minimalista szövegegyüttes következik, szívfacsaró, amolyan bluesos-elmélkedős zongorakísérettel (Wasted), majd felhangzik a szellő – könnyed akusztikus szerzemény (Breeze), mely kedves, cirógató óceáni fuvallatként borul rá ellágyított lelkeinkre. Az ilyen és hasonló típusú szerzeményekért érdemes lemezleolvasóba rakni ezt a nagyszerű albumot, mely mindenképp érdekes, izgalmas és újfajta, különleges utazást nyújt a hallgatóságnak. Jól összerakott, néha bluesos, szívfacsaró, máskor könnyed poppos hangulat vánszorog végig a lemezen, remekül kidolgozott zenei betétekkel, helyenként kisebbfajta gitártépésekkel, s egész kis optimista töltethalmazzal.

Lemezünk szép lassan a végéhez közeledik, már csak a Seans theme címet viselő utolsó szerzemény maradt hátra, mely nagyszerű, méltó lezárása ennek a minden színében érdekes korongnak. Gyönyörű zongorakíséretű, bluesos felvezetés, trombitaszóval, s ínycsiklandó akkusztikus gitár aláfestéssel fűszerezve. A bluesfolyam az óceán hangjaival ér véget, és Sean apjának, Johnnak hangját idéző atyai elköszönéssel „Good night Sean”. A lemez végülis egy ritmuskavalkáddal  kerül berekesztésre, egy ütős improvizációval, melyet úgy gondolom, érdemes meghallgatni:

Az album a végéhez ért, a leolvasóban megáll a lemez…Átgondoljuk a hallottakat, az újonnan tapasztalt zenei élményeket. Halkan, szelíden merem csak megkérdezni : elnyerte a tetszésüket? Igyekeztem jól választani, igazi zenei csemegével, különlegességgel, ritkasággal szolgálni, mely nem tartozik ugyan az újdonságok közé, úgy gondolom mégis, bőven tud újat mondani még…Remélem jól szórakoztak.

Kerepesi Igor

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!