Drága és kínos haldoklás

Idén a Valentin-napot sokkal, de sokkal nagyobb lelkesedéssel vártuk, mint az elmúlt pár évben bármikor. Bruce Willis ugyanis jó érzékkel erre a napra időzítette a Die Hard 5 – Drágább, mint az életed premierjét. Mivel a Die Hard filmekért és John McClane figurájáért évek óta töretlen lelkesedéssel rajongok, a szombat délutánt egyértelműen egy moziteremben kellett eltöltenem, kötelező volt megnézni az elsők közt, mit alkotott a „kopasz“.

De ami várt minket az nemcsak drágább, de rosszabb is volt a halálnál.

A Die Hard első része (Drágán add az életed) 1988-ban teremtette meg John McClane elpusztíthatatlan, véres-olajos trikós ikonikus figuráját. A film az akciófilmek egyik klasszikus műve, bármikor könnyen fogyasztható – stílusos persze karácsonykor, mikor az embernek a Reszkessetek, betörők! már a fülén csorog ki. A második ( Még drágább az életed – 1990) még mindig élvezhető, bár a  sok ismétlődő jelenet bezavar kissé. Az ember elvárná, hogy a helyszínen kívül is más is változzék a sztoriban. Véleményem szerint viszont a harmadik (Az élet mindig drága – 1995) a sorozat csúcsa, a rejtvények és a logikai játékokon túl sziporkázó humorral, kiváló zenével megspékelve, és egyébként is roppant vicces, mikor a hírhedt terrorista portfóliójában az az egyik legrettenetesebb pont, hogy a „magyar hadseregben szolgált“.  A negyedik részben (Legdrágább az életed) 12 év után tér vissza Willis, és látni, hogy eljárt felette az idő. Esetlenül mozog a számítógépes világban, technikai dinoszauruszként,  de a film humora még mindig remek. Bár a közönségtől mérsékeltebb sikert kapott mint várt, mégis jó ötletnek gondolták a filmesek, hogy még egyszer, ötodször is drágán adják az életüket.

Külön érdekessége a filmnek, hogy a Moszkvának álcázott Budapesten forgatták, áprilistól augusztusig, ami az Indexnek szinte napi szinten nyújtott témát, és ami kedvelt tréfáknak engedett teret. Magyar divattervező tervezte Jack McClane bőrdzsekijét, ami a film végéig rajta lóg, és a stáblista 70 százaléka magyar. Büszke az ember az oroszul őrjöngő Kamarás Iván látványára Bruce Willis oldalán, illetve megmosolyogja Ganxta „Döglégy“ Zolee sofőri teljesítményét is (teljes listát a fontosabb magyar szereplőkről itt lehet olvasni). Árpa Attiláról és a szlovák Rytmus-ról sajnos lemaradtam, de figyelmetlenségemnek jó oka volt. És ez az unalom.

A film valójában egy drága és rettenetesen unalmas haldoklás volt. Úgy néz ki, a szerencsétlen rendező el akart minket kápráztatni a szuperfantasztikus effektekkel, robbanásokkal, autósüldözésekkel, csak ezek közt valahol elfeledkezett a szövegről meg a sztoriról. A sorozatos, összefüggés nélküli robbantások értelmetlenségét az elején még feledtette rácsodálkozás Budapestre („nézd, ott a rakpart!“), de aztán az ember túlteszi magát ezen. Elkezd zavarni, hogy nemcsak nem értem megint ki üldöz kit és miért meg hova, de az is, hogy minden második képkockára minimum egy Lenin-szobrot, vagy/és két vörös csillagot be kellett zsúfolni. A Kreml és a moszkvai City felvillantását is kötelességének érezte a rendező 3 percenként, nehogy elfeljtsük hol járunk, mert enélkül biztos azt gondoltuk volna, hogy a helyszín New York.

   

Nálam a 45. perc után kezdett fizikai fájdalmat okozni a nézése. A végtelenül egyszerű sztorit még szájbarágósan el is magyarázzák, de persze csak tőmondatokkal, nehogy megterheljen. McClane ezúttal a felesége vagy a lánya helyett a fiát megy megmenteni Moszkvába, majd lőnek-lőnek-robbantanak-robbantanak-üldöznek-lőnek –kergetik őket az orosz maffiózók, lőnek-lőnek-robbantanak-robbantanak-üldöznek-lőnek- elmennek Pripjaty-ba, jön a duplacsavar (csak azt hagyják ki, hogyan jutnak át az orosz-ukrán határon egy csomagtartónyi csecsen gépfegyverrel), lőnek, lőnek, robbantanak, kinyírnak mindenkit, valaki pedig olyanmód lezuhan az épületről, mint az első Die Hardban  Alan Rickman, csak sokkal jellegtelenebbül.

Ettől gázabb pedig már csak a párbeszédek az idősebb és a fiatalabb McClain között, amik az üres frázisok elpufogtatásán („egy fiúnak tisztelnie kell az apját“ vagy „ne higgy mindennek, amit a szemeddel látsz, fiam!“) és az indulatszavakon kívül kihagynak minden mást. Többek közt az értelmet is.

Néha fel-feltűnik a fantasy kategóriába inkább sorolható jelenet, mint például Willis esete a moszkvai taxisofőrrel. A taxis a dugóban ücsörögve megosztja az amerikai turistájával, hogy mennyire „szeretni ő amerikai zene – Nyjú jork, nyjú jork!!!“ –énekel, majd ellátja jótanáccsal a harcba indulót, és hálából mert meghallgatta, elengedi fizetség nélkül. Mutasson nekem valaki egy olyan taxist Moszkvában, aki beszélni angol (sok esetben még az orosz sem megy nekik), és nem kér fizetséget csak azért, mert az utas meghallgatta őt kornyikálni!!! (Egyszer volt szerencsénk egy  taxishoz Moszkvában, aki nemcsak hogy az úttal sem volt tisztában, de a navigálásért pedig még képes volt pluszban költséget felszámolni az előre lezsírozott árhoz…) A kicsi Johnt alakító Jai Courtney pedig már-már segali magasságokba emeli az arc- és a színészi játékát, az egyetlen értékelhető megmozdulása, mikor leveszi a trikóját és a láthatóvá válik az izmos felsőtestese.

A film totális kiábrándulás, már csak abban reménykedem, hogy a negatív visszhang  elveszi végleg a rendező, John Moore kedvét, hogy még egyszer kamerát fogjon a kezébe. És reménykedek, hogy nem kell végignéznünk még egy Drága élet epizód vergődését.

Szánalmas, katasztrofális, siralmas, felháborító. Rossz, rossz és nagyon rossz!!!

A végén sírtam. Na persze nem a zárójelenet nagy családi összeborulásától. A megkönnyebbüléstől, hogy vége és a tehetetlen dühtől, hogy becsaptak. Eladtak egy szépen csomagolt dobozt, ami teljesen üres. Kérem vissza a mozijegy árát!!!

2/10

Egy csalódott rajongó Lengyel Diana 

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket a Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!

Ajánlott olvasmány rajongóknak:

Ki a legjobb Die Hard-gonosz?