„Támogatom a magyar iskolák megszüntetését” – Válasz

Január 5.-én jelent meg a SME blogján Nora-Soul Slížová írása “Támogatom a magyar iskolák megszüntetését” címmel. Lovász Attila válasza, melyet olvasóink kérésének eleget téve fordítottunk le magyarra.

Annak ellenére, hogy tudom, kényes témát érintek, úgy gondolom, beszélni kell erről. A magyar kisebbség kérdése Szlovákiában problematikus téma, melynek rengeteg oka van. Elsősorban az extrémizmus. Extrémizmus? Hol? Tudja maga, mi az az extrémizmus? Mennyi bomba robbant Szlovákiában a kisebbségek miatt? Hány terrortámadásról tud eddig? Mennyi szélsőséges szervezet működik Szlovákiában, melyek az ország integritását, egységét tervszerűen, célirányosan, erőszakkal fenyegetnék? Melyik kisebbség rendelkezik Szlovákiában olyan szervezetekkel, mint az IRA, ETA stb.? 

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

Amikor elolvastam a szlovák nyelv állami kerettantervét, melyet a magyar tannyelvű alapiskoláknak ajánlanak, égnek állt a hajam. Színvonaluk ugyanis a kisegítő iskolák szintjén van. A tisztelt szerkesztő asszony talán a nyelvoktatás módszertani szakembere? Tanít, vagy tanított valaha is bármilyen nyelvet, készített fel diákokat akár csak alapfokú nyelvvizsgára, vagy magasabb szintűre?

Elöljáróban leszögezném, hogy elhatárolódok a rasszizmus mindenféle formájától. Nagyon tetszik a magyar nyelv és gyönyörűnek tartom azt. Kedvelem Petőfi verseit, és örömmel olvasok magyar könyvet. Magyar gyökerekkel rendelkezem, éppen emiatt bátorkodom kifejteni véleményemet a magyar iskolák számára kínált szlovák nyelv állami kerettantervéről. A gyökerek, vagy a saját tapasztalat adhat némi bátorságot a témában való megnyilvánulásra, de ettől még nem lesz szakértő. A szabad véleménynyilvánítás alkotmányos jog mindannyiunk számára, nézeteink szabad terjesztése, amit Szlovákiában szabadon gyakorolhatunk szintén – igaz csak – 1989-től, ezért véleményt nyilváníthatunk bármiről, ami rendben van. A szerző első mondata, miszerint „kényes témát érintek” feljogosít engem arra, hogy azt mondjam, érzékeny témákra nyilvánosan ALÁTÁMASZTOTT nézetekkel kellene megvitatniuk az embereknek. 

Az anyanyelven való tanulás nagyon szép dolog, hiszen a diákok lehetőséget kapnak megismerni egy másik oldalát is anyanyelvüknek, nem csak a köznyelvi változatát. Szlovákiában ez a lehetőség adott, ami nekem nagyon tetszett mindaddig, amíg kezembe nem került ez a tanterv. Az én elképzelésem a magyar iskolákról az volt, hogy a diákok ugyanazt az anyagot tanulják, mint a szlovák iskolákban, csak emellett van tantárgyuk magyar nyelvből is. Az elképzelés ugyan szép, de a gyerekek anyanyelvű oktatása esetén téves. Ha ez a gyakorlat, akkor talán mégsem a megfelelő és példaértékű iskolával. Az, hogy a tanulók ugyanazt tanulják, mint a szlovák iskolások és emellett van magyar nyelvű tantárgyuk is, téves információ. A diákok ugyanazt tanulják, mint a szlovák iskolákban, de anyanyelvükön. Ehhez jön még a szlovák nyelv és irodalom tantárgy.  Ami nem ugyanaz. A különbség a szerző véleménye és a nemzetiségi iskolák küldetése között első ránézésre jelentéktelen, valójában azonban alapvető és óriási.

A szlovák nyelvtudásuknak azonosnak KELL lennie, a szlovák iskolába járó társaikéval. Lehet, ez már a múlt, hiszen ma elsősorban a szavak helyes kiejtését tanulják ott. Valahol az alapelvek kidolgozása során ezeknél a tanterveknél óriási hiba történt. A felelősök elfelejtették azt az elhanyagolható tényezőt, hogy Szlovákiában vagyunk. Hogy ne érhessen rasszista vád, vagy spekuláció, a következőket értem ez alatt: Annak az országnak a nyelve, ahol önszántamból élek, az a nyelv, amelyet elsődlegesen ismernem kell. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a hivatalos nyelv. Hogy ha a hivatalba megyek ügyintézni, meg tudjam magam értetni. Nos, a szerző már második alkalommal hangsúlyozza, hogy nem rasszista.  Akkor miért használ rasszista érveket? A matematikailag kisebbségi, nemzetiségeknek is nevezett népcsoportok sehol Európában nem úgy keletkeztek, hogy valaki valahova önszántából elköltözött, betelepült – tehát jött – hanem úgy, hogy az emberek feje fölött megváltoztak a határok. A szerző nyilván tudja, hogy a kontinens lakosságának nagyjából egyharmada olyan területen él, ahol több tíz évvel, ha nem évszázaddal korábban is több etnikum élt, legalább kettő. És az, hogy ki van kisebbségben, és ki többségben, csak az éppen érvényes közigazgatási határok kérdése. Ilyenek az államhatárok is. Amiket nem a magyarok és nem is a szlovákok szabtak meg. A hivatalos nyelv egyben a kapcsolódási nyelv is. Jelentősége nem több, mint biztosítani az államigazgatás működését – és ez nem az államért van, hanem a polgárokért, ha már demokráciában élünk. A hivatalos nyelvet ismerni annyit tesz, mint megértetni magunkat ebben a közegben. A kommunikációs szintet szóban és írásban, amit a nyelvészek A szintnek neveznek. Ezt a szintet Szlovákiában minden egyes magyar megüti, kivételt természetesen képezhet az a nagymama, aki 1946-tól valahogyan mégsem tanult meg szlovákul, de statisztikailag az ilyen polgárok száma elhanyagolható. Természetesen, ha kinevetjük a magyarokat, akik hibáznak néhol a visszaható névmások (sa, si) használatában, gondolhatjuk magunkról, hogy mekkora hősök vagyunk. De nézzünk magunkba, hogy vajon mi tudunk-e ilyen a szinten bármilyen nyelven. A nyelv egymás megértését kell, hogy szolgálja, ami nem lehet kötelesség, sokkal inkább élmény.

   

A kisebbség nyelve, esetünkben a magyar, egy olyan kiváltság és lehetőség, mellyel bővíthetem az ismereteimet. A kisebbségi nyelv egy adott közegben kommunikációs eszköz, nem pedig kiváltság. A kiváltságokat ugyanis osztogatják, az anyanyelvre viszont nem így tesz szert az ember, az egyszerűen létezik magától. Azoknak a szülőknek kellene magyar iskolába íratniuk a gyerekeiket, akinek nincs gondja a szlovák nyelvvel, és ezen felül beszél még egy nyelvet, vagyis a magyart. A szülőknek azért kellene kisebbségi iskolába íratniuk gyerekeiket, hogy csemetéik az alapokat helyesen, tartósan sajátítsák el, hogy a további tanulmányaikban is hatékonyan építhessenek rá. 

Ha azért íratják magyar iskolába, mert nem megy neki a szlovák, igyekezetük ellenére hatalmas hátrányba hozzák gyermeküket, és kétlem, hogy értik-e egyáltalán a hivatalos nyelv jelentőségét. Fentebb leírtam már, hogy mi a hivatalos nyelv. Az iskola feladata nem a hivatalos nyelv, hanem a nyelv megtanítása. Úgy az anyanyelvet, mint más nyelvet, esetünkben a szlovákot.

Úgy gondolom, hogy a szlovák nyelv tantárgyának kerettanterve, mely az Állami Tanügyi Hivatal oldalán olvasható, a szélsőség egy formája, ráadásul nevetséges is, mert tartalma nem készíti fel a diákokat megfelelő mértékben. Ez a kijelentés érvek nélküli. Lehetőség szerint pedagógiai, didaktikai, módszertani és nyelvészeti szempontból.

Egy magyar iskolásnak különösebb probléma nélkül képesnek kellene lennie szintet lépni egy szlovák nyelvű iskolában. Bármelyik alapiskolás diáknak képesnek kell lennie átlépnie a középsikolába. Ha a szerzőnek lennének tapasztalatai a szintváltásban, tudná, milyen problémák léteznek az alsó tagozatról a felső tagozatra való átlépéskor az alapiskolai szinten, tekintet nélkül az oktatási nyelvre. Tudná, hogy milyen problémák léphetnek fel a középiskolába való belépéskor, megint csak tekintet nélkül a nyelvre. Ha egy tanuló a magyar alapiskola elvégzése után szlovák középiskolában folytatja tanulmányait, az csakis a saját döntésén kellene hogy múljon, nem pedig kötelességből. Egy valódi demokratikus országban nem lehet vita tárgya, hogy egy gyereknek van-e joga tanulni anyanyelvén legalább az érettségiig. Sok európai országban akár az első főiskolai diplomáig is eljuthat így. Ha egy másik nyelv mellett dönt, az az ő saját elhatározása – nem egy szlovák gyerek tanul külföldön idegen nyelven közép vagy felsőfokú szinten, probléma nélkül.

Képességeinek arányban kellene lennie a szlovák iskolába járó társaiéval, hiszen a magyar nyelvet pluszként tanulta, nem pedig a szlovák nyelv kárára. Az ő tudásuk megegyezik a szlovák társaikéval, a tantárgy elsajátítása nem mehet a másik tantárgy rovására, mert itt nem a lineáris egyenletek szintjén vagyunk. Ha egy diák anyanyelvén tanul – ahogy a szerző felvetette téves hipotézisében a cikk elején – pluszként, akkor valamilyen matematikai nullszaldós modell érvényesülhet, de szerencsére az oktatás nem erről szól.  Ha a gyerek anyanyelvén tanul,  de nem az anyanyelvét – akkor a tudása mélyebben és hatékonyabban raktározódik el. Az a bizonyos plusz pedig, amit a szerzőnő szüntelenül emleget, az a pluszként adott szlovák nyelv, a szlovák valóság és a szlovák kultúrkörnyezet, az irodalom, földrajz, történelem, művészetek, kultúra és nem utolsó sorban honismeret, polgári jogok, társadalom ismeret is tartozik.

Sosem bírtam megérteni ismerőseimet, amikor arról meséltek, hogy olyanokkal kerültek kapcsolatba, akik nem tudtak szlovákul. Történetek az orvosi rendelőkből, amikor valakik tolmáccsal érkeztek, mert Somorja környékiek, és hasonlók. Azt hittem, nyilván valami bevándorlók. Ez a mondat nem méltó egy „kényes téma” érdemi vitájához. Eszembe jut erről – és most személyes leszek – egy kormányzati szer drogokkal foglalkozó dolgozó hölgyének érvelése, aki azzal indokolta saját hozzáértését, hogy a szomszédjának a fia heroin függő, ezért ő maga is szakavatott véleményt tud mondani a témában. Ami a rendelőintézetet illeti: az egészségügy, még ha Szlovákiában első ránézésre nem is tűnik annak, egy magasan jegyzett szolgáltatás, a második legnagyobb üzlet a világon. Nem a betegnek kell alkalmazkodni nyelvileg, hanem a szolgáltatónak. A beteg nem kis illetéket fizet a szolgáltatásért, az üzleti világ pedig úgy működik, hogy a szolgáltató cserében alkalmazkodik a fogyasztó igényeihez. Szlovákiában az egészségügy azonban ugyanolyan hibásan van definiálva, mint a kisebbségi iskolarendszer – de ez már egy másik téma.

Mert akárhogy is igyekszem, nem tudom megérteni, hogy lehet valaki ilyen zseni – hogy nem képes megtanulni annak az országnak a nyelvét, ahol már több mint 5 éve él, ráadásul született, és iskolába járt. Mennyire kell igyekeznie valakinek, ahhoz, hogy ne tanulja meg a nyelvet, semmibe véve a társadalom 99 %-át, akik azon a nyelven beszélnek, és azt a 90%-ot, akik elsődlegesen azt a nyelvet használják. Ezeket a számokat a szerzőnő csak úgy bemondta, ugye? Nem fedik a valóságot.  Szlovákiában a magyarok megértetik magukat szlovákul, de ne akarjuk tőlük, hogy ezt Hviezdoslav vagy – hogy nyelvileg közelebb állót, kortársat említsek– Hoverecky nyelvezetén tegye.  Ilyen szinten a nyelvet a szlovákok nagy része sem beszéli – mivel nyelvekkel foglalkozom, jól tudom ezt.

Ma érkezett el az a pont, hogy a magyar iskolák bezárása mellett tegyem le a voksom. Abból az egyszerű okból kifolyólag, mert éppen azoknak ártanak, akiknek segíteniük kellene. A diákok képességeinek fejlesztésére volna szükség, ehelyett óvodai szintű tantervekkel dolgoznak. Ez egy szélsőséges nézet, ami ellent mond annak, amit a szerző kétszer is említ. Azaz hogy nem rasszista, mégis a magyar kisebbséggel fennálló problémát szélsőségesen állítja be.  Talán újabb olaj a tűzre? Miből gondolja, hogy károsítja? Még hogy az óvodák szintjén vannak? Ismét felmerül a kérdés: nyelvészhez van szerencsénk az ön személyében, vagy talán idegen nyelv oktatására szakosodott metodikushoz, didaktikushoz?

A kisebbségi nyelven való tanulás lehetőség kellene, hogy legyen az ügyesek számára, nem pedig menedék a tehetségtelenek. A kisebbségi nyelvoktatás lehetőség pl. a szlovákok számára, a magyaroknak pedig hogy tanulhasson a kisebbség nyelvén ez adott lehetőségnek kell lennie. Ha valaki nem beszéli a szlovákot tökéletesen és magyar iskolát végzett, az még nem jelenti azt, hogy alkalmatlan, ez már sértés. A képesség, hogy érvényesüljön valaki valamiben, mindenki számára adott, ami sokszor egyáltalán nem nyelvi adottság kérdése. Dolgozott nálam egy kőműves, aki az ön által is említett Petőfit szavalta gyakran, de hogy ez általános jelenség lenne? És még valami: próbálja meg  az alkalmatlan szót azokra a szlovákokra alkalmazni, akik nem ismerik az irodalmi nyelvet. Valószínűleg megköveznék önt. 🙂

Mert ha ez így van, akkor a magyar iskolák bezárása mellett vagyok, ezek ugyanis a mi szégyenünk, azoké, akik őseink nyelvét tiszteljük. Azok szerint a tantervek szerint ugyanis magyar nemzetiségűnek lenni egyenlő azzal, hogy nem tanul meg a gyerek szlovákul, nem tiszteli a hazáját és a szlovák nyelvre idegenként tekint. Ez pedig nagyon nincs így jól. Fogalmam sincs, honnan veszi ön a bátorságot az általánosításra. De merészen és illetéktelenül teszi. És még valami: annak az embernek, akinek magyar az anyanyelve (vagy német, lengyel, ukrán, ruszin, cigány – csak pár a Szlovákiában élő kisebbségekből), annak a szlovák nyelv szemantikailag, gramatikailag, didaktikailag idegen nyelv.  Elsajátításának előnye, hogy saját környezetében lehet azt gyakorolni – természetesen, ha az illetőt nem nevetjük ki azokért a törvényszerűen elkövetett hibákért, amiket vét. Ez pedig merénylet a hivatalos nyelv ellen, nem pedig az idegennyelv tanításának módszertana.

Lovász Attila

Akinek csak magyar iskolái vannak, és harminc éves újságírói karrierje alatt annak felében szlovákul publikál.

Fordította: Körkép.sk

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!