Ünnepeinkből éppen az hiányzik, aminek Márai szerint „mindenekfölött” benne kellene lennie: „valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, […] áhítat és föltétlenség.” Mi – ezzel szemben – március tizenötödikén is sietünk.

 

Olyannyira rohanva ünneplünk, hogy ilyenkor nemcsak a forradalom napját, de a szabadságharcot, sőt, még Világost és a gyászos október hatodikát is felemlegetjük, mintha mindent bele kellene zsúfolni egy megemlékezésbe. Pedig március tizenötödike önmagában is nagyszerű.

 

A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik

 hirdetes_810x300  

 

Mikszáth Kálmán úgy látta, Jókai „mintha […] e napon keletkezett volna. Páratlan népszerűségének lombozata e naptól kezdődik és innen veszi táplálékát, mint a fa koronája a földtől, amelybe a gyökere lenyúlik. Ebből él, ebből lélegzik.” És természetesen ugyanennyire összeforrt tizenötödikével Jókai egykori lakótársa, Petőfi Sándor, akinek naplója szerint egy nappal korábban még úgy tűnt, a patópál-mentalitás nyer:

 

„Az országgyülés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyülést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyülésben inditványoztatott, hogy a tizenkét pont peticióképen fölnyujtassék a királynak, mégpedig rögtön, de az akkor virágzott táblabirói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, ugyhogy valamikor a huszadik században lett volna vége.” 

 

Petőfi azonban úgy gondolta, „nyomoruság kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!” Ennek szellemében gyűltek össze Jókaival a közös lakásban másnap, vagyis 15-én két másik harcostársukkal, Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával. Amikor innen tovább indultak a Pilvaxba, már megvolt a terv: a 12 ponttal sorra járják az egyetemi ifjúságot.

 

„Követeljük jogainkat, melyeket eddig tőlünk elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek mindenkivel!” – e szavakkal kezdte Jókai a 12 pont ismertetését. Ez, valamint a többi követelés mind valami olyant fogalmazott meg, amire már régóta vágytak az emberek, ami már régóta ott volt mindenki agyában és szívében, még ha nem is merték megfogalmazni. Petőfiék azonban kimondták, s innentől nem lehetett megállítani őket.

 

A tömeg egyre nőtt, az egyetemi órák félbeszakadtak, a diákságon kívül pedig már a pesti vásárra érkezők is csatlakoztak a menethez. A hangulatot fokozta, hogy a szónoklatokon kívül többször elhangzott a két nappal korábban megírt Nemzeti dal. A költemény, aminek akkora ereje van, hogy nemcsak 1848-ban értették és érezték, de 1956. október 23-án is lelkesíteni tudta az embereket!

 

Március 15-én a beszédeket valódi tettek követték. Landerer és Heckenast nyomdájában – a sajtószabadság első megnyilvánulásaként – kinyomtatták a Nemzeti dalt és a 12 pontot, mely ezután röplapként terjedt, még több embert mozgosítva. A követeléseket aztán elvitték a városházára, ahol szintén támogatásra leltek: „rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláirta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta” – írja Petőfi naplójában. A következő állomás Buda volt, ahol Táncsics Mihály raboskodott sajtóvétség miatt, ám a cenzúra eltörlésével ez semmisé vált, így jogszerűen szabadíthatták ki.

 

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

 

A sikeres napot méltó módon akarták megünnepelni. Jókai visszaemlékezése szerint:

 

„Ez nap délutánján a nép kívánta a színházi aligazgató Bajza Józseftől, hogy a színházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett Bánk bán adassék elő. Bajza mondá, hogy szívesen teszi. A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arcokkal, ünnepi ruháiban; a nemzeti kokárda volt minden férfi, minden nő keblére föltűzve, középen a háromszínű zászló. A páholybirtokosok is megnyiták páholyaikat a nép számára, ki még e közforradalom percében is oly tiszteletben tartá a gyöngédebb érzelmeket, hogy egy páholyt sem foglalt el, melyben hölgyek ültek. A zenekar fölváltva a Rákóczi-indulót, Marseillaise-t és Hunyadi László szebb helyeit hangoztatá. Később Egressi Gábor szavalá el Petőfinek fenn kitett költeményét, a nép ezreinek harsogó esküvése mellett. Ugyanazt rögtön Szerdahelyi által zenére téve, a színházi polgártársak kara éneklé el; a közönség ismételteté a szavalmányt és dalt.”

 

Március 15. – felvidéki szemmel

 

A „magyar nemzet szabadságának napját” Pesten vívták ki, de számos szállal kötődik az ország más pontjaihoz, így a Felvidékhez is. Az imént idézett megnevezés például Jókai Mórtól származik, Komárom híres szülöttétől. De voltak mások is e vidékről, akik nélkül – ahogy manapság mondani szokás – ez a nap nem jöhetett volna létre. A forradalmárok közt ott találjuk például Irányi Dánielt.

 

A német származású Irányi az akkori Szepes vármegyéhez tartozó Toporcon született 1822-ben, Eperjesen, Késmárkon és Rozsnyón tanult. Jogi gyakorlatának első évét az eperjesi kerületben töltötte, majd 1844-ben költözött Pestre, ahol a főváros legkeresettebb ügyvédei közé tartozott. Emellett érdekelte a politika, tagja lett az Ellenzéki Körnek, kapcsolatban állt Kossuthtal és a márciusi ifjakkal. A Batthyány-kormányban az igazságügyminisztérium törvényelőkészítő osztályán dolgozott, később megválasztották az országgyűlés jegyzőjének is. De ha kellett, a csatatéren is harcolt a szabadságért: a pákozdi csatában, a december 11-ei budaméri ütközetben és tagja volt a felső-tiszai seregnek.

 

Később a Debrecenbe költözött kormányt és országgyűlést segítette, majd ismét a fegyverek közt találta magát, 1849 nyarán az orosz betörés elleni felkelést szervezte. A világosi fegyverletétel után Párizsba menekült.

 

A folytatás már ismerős lehet A kőszívű ember fiaiból, távollétében halálra ítélték, bátyja, Irányi István a császáriak kezébe kerülve Dánielnek vallotta magát. (Az ítéletet esetükben nem hajtották végre, mert előbb kiderült a valóság.) Irányi Dánielt 1868-ban Pécs országgyűlési képviselőjének választották, így végül hazatért, de a hűségesküt sosem tette le. A forradalom melletti kiállását bizonyítja, hogy 1884-ben a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke lett.

 

A Tízek Társaságába, így a márciusi ifjak közé tartozott Lisznyai Damó Kálmán is. Lisznyai 1823-ban született Herencsényben, iskoláit Losoncon, Pozsonyban és Eperjesen végezte. Petőfit még Pozsonyban ismerte meg, Pestre költözése után pedig még szorosabbá vált kapcsolatuk. Lisznyai 1848-ban tagja volt annak a küldöttségnek, melyet Pest városa küldött Kolozsvárra, ahol kimondták Magyarország unióját Erdéllyel.

 

A szabadságharc idején egy székely ezredben szolgált – 1849. január 24-én még találkozott Petőfivel Erdélyben. A fegyverletétel után besorozták osztrák közlegénynek, és közel két évig szolgált. Hazatérte után irodalmi munkásságára koncentrált: nyilvános felolvasásokat tartott, kiadta verseit Palóc dalok címmel.

 

A 12 pont megfogalmazásában közreműködött Nyáry Albert is, aki 1828-ban született Hontbagonyán. Természetesen később ő is fegyverrel harcolt a szabadságharcban, Kossuth szárnysegédje volt, így a fegyverletétel után menekülnie kellett. Itáliában tagja lett Garibaldi testőrségének. 1867-ben hazatért, és ezután levéltári kutatásokkal, címertannal, a középkori Magyarország történetével foglalkozott.

 

De nemcsak a forradalom hősei, a március 15-én kultikussá lett Bánk bán is kötődik Felvidékhez. Katona József művét ugyanis Kassán mutatták be először: 14 évvel a megírás után, 1833. február 15-én. A kassai társulat ezután Kolozsváron, Budán, Debrecenben adta elő a darabot, aminek így lassan híre ment, és 1845-től már szerepelt a Nemzeti Színház műsorán is. (Korábban a cenzúra, illetve a mű rendhagyó stílusa miatt nem érdeklődtek iránta, a sikertelenség miatt Katona visszavonult az irodalmi élettől.)

 

Nem maradhat ki a felsorolásból az országgyűlés helyszíne, Pozsony sem. Mivel a pesti fiatalok és a képviselők korábban is egyeztettek (Irányi Dániel 7-én járt Kossuthnál), nem meglepő, hogy a pesti eseményekkel párhuzamosan az országgyűlés küldöttsége Bécsbe indult, ahol – március 15. hatására – elérték, hogy a király engedélyezze a független magyar kormány megalakítását. Ahogy Jókai írja: „Mit más népek karddal víttak ki maguknak, azt e nép puszta kézzel, csupán szent lelkesülésének tüze által, egyetértve, elleneit nem legyőzve, de megtérítve, tette magáévá.”

 

12pont

 

Bogos Zsuzsanna

 

 Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket FacebookonTwitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!