Pozsony, Ligetfalu, péntek este. Haladunk a Bécsi úton, kifelé a városból. Az osztrák határtól nem messze lekanyarodunk egy parkolóba. Koromsötét, az orrunkig alig látunk a kiránduló brigáddal. Majd észreveszünk egy pislákoló lámpást, mögötte felirat: A Ligetfalui Erődítményrendszer Múzeuma és egy nyíl. Helyben vagyunk. Kezdődhet a Lámpások éjszakája!
Igaz, kevésbé látványosak, mint a pozsonyi vár vagy a Szlovák Nemzeti Felkelés hídja, mégis Pozsonyhoz tartoznak a ligetfalusi katonai bunkerek. És megvan bennük minden, ami miatt kiváló turistaatrakció lehetnek a történelem és a hadi technika szerelmeseinek.
A csehszlovák határon végighúzódó erődítményrendszert alig három év alatt, 1935 és 1938 között építették ki. Ligetfalun jó néhány van belőlük, néhányban hajléktalanok laknak, némelyik romosabb, mások sokkal jobb állapotban maradtak fenn. A B-S 1, B-S 2, B-S 3 és B-S 4 bunkert pár ligetfalusi fiatal kezdte el 2011-től kezdve fokozatosan kezelésbe venni, helyrepofozták, összeszedtek minden elérhető első csehszlovák köztársaságbeli tárgyat, katonai fényképet, dokumentumot, és múzeumot rendeztek be bennük.
Követjük a mécseseket a bicikliúton. „És hol az út tovább?“ – teszem fel a költői kérdést a többieknek, miután elfogynak a mécsesek. Gyanakodva lebámulok a töltés oldaláról, a tűz irányába. Itt fut át először az agyamon, hogy munka után át kellett volna öltözni, és nem szoknya-magassarkú csizma kombóban hadtörténeti romantikázni. Óvatosan learaszolunk a nedves füvön, próbálunk nem eltaknyolni. Lejjebb cuppogósra taposott földút fogad, s elmorzsolok egy nosztalgikus könnycseppet a Cult bakancsomra gondolva, mely a szekrény mélyén pihen, 40 kilométerre a jelenlegi tartózkodási helyemtől.
Egy türelmetlen kiskatona fogad, azzal, hogy oké, eddig vártak ránk, mert láttak messziről, de most már befelé, sup-sup! Reményeim, hogy fotós-videós riportot készítünk elolvadnak a belépést követő 30. másodpercben, mikor harci díszbe öltözött idegenvezetőnk felszólít, hogy ne fotózzunk. Ami valahol logikus is, mert roppant kicsi a tér, és az egész építményben csak lámpások világítnak elszórva. Egy japán turista üzemmódban járó vaku kiégetné az ember szemét.
Közben a kiskatona pergő nyelvvel mesél a bunkerek történetéről, a háborúról, a védelmi rendszer működéséről. A női különítménnyel 10 perc alatt beleszédülünk. A csapat férfi szakasza jobban bírja az információáradatot, megbabonázza őket a korabeli fegyverek látványa.
Közben tovább folyik a történelemóra, kiderül, hogy a bunkert személyesen Adolf Hitler is meglátogatta, illetve megtudjuk, hogyan védték a bunkert, hogyan lőttek, hogyan kommunikáltak egymással és a külvilággal a katonák. A gránátkidobó cső azonban kimarad a bemutatóból, ugyanis „egy cinege család költözött be, ezért nem tanácsos azt a rést nyitogatni. Múltkor kinyitottuk, aztán repkedtek itt körbe-körbe nekünk“ – meséli lelkes idegenvezetőnk.
A katonai hálószobák, zuhanyzó, éléskamra, raktárak az alsó szinten vannak. Mikor meglátom a falba sülyesztett létrafokokat, amit a félhomályban kell érzés szerint kitapogatni, enyhén pánikba esem. Egészen addig, míg a csoportunk gyerektagjai légtornászi ügyességgel le nem másznak rajta. Ezután úgy érzem, nem maradhatok szégyenben.
Lenn végre előkerülnek az érdekesebb részek is a katonai életből: mégpedig, hogy az itt szolgálóknak fél deci rumot naponta kötelezően le kellett hajtaniuk. És nem ám mindenféle pancsolt szeszből, hanem a legjobbfajta karibi rumból. Fertőtlenítésképpen, a bélférgek ellen. A bunker vezetője ügyelt arra is, hogy rendesen mosson fogat mindenki, naponta kétszer. Mert a fogfájós katona nem tud harcolni. S hogy az itt élők közt erős volt az összatartozás, a bajtársiasság.
Az éléskamrában viharvert, rozsdás konzervek fogadnak. Te jó ég, hát ezt honnan bányászták elő, villan át, s a légtornász kisiskolások fejében is ugyanez a kérdés merül fel, rá is kérdeznek habozás nélkül. Látni, hogy elsötétül a kiskatona arca, mint kiderül, ezek a konzervek nem Masarykkal egyidősek, csak rosszul bírják a vizet. Abból pedig tavaly, a nagy árvízkor volt az erődítményrendszernél vagy négyméternyi. Belül az objektumokban feljött a talajvíz, „odalett a gyűjteményünk háromnegyede“, mondja. Bár rengeteg munkával azóta újra kitakarították a bunkereket, a négyesen kívül a többibe már nem engedik a turistákat.
A polgári társulás tagjai szerelemesei a történelemnek, hogy mennyire, azt mutatja az is, hogy mint elárulta, nyaranta néha itt is alszanak az erődítményben. Mert tökéletes a csend. Mert nem zavar a napfény. Mert nincs térerő, se a feleség, se a barátnő nem tud zaklatni.
„Én is itt alhatok majd?“ – nyekergi a szöszke, nyolcévesforma kislány mellettem.
„Persze. Ha majd 18 leszel, és lesznek csinos osztálytársnőid.“ – hangzik a kiskatona felelete. No lám csak, előbújik a szög a zsákból, vigyorgunk össze a többiekkel.
Mire felérek a létrán, már terjed a kályhán készül forraltbor illata a bunkerben. Kinn körbeálljuk a tüzet, melegszünk, és ellőjük az egyetlen használható képet az estéről:
Aztán térdig sárosan, elfagyott kézekkel és lábujjakkal visszaslattyogunk a kocsihoz, és belevetjük magunkat a péntek éjszakába.
December 19-ig nektek is van még lehetőségetek, minden péntek este 18.00-tól 23.00-ig lámpás fénynél hadi romantikázni. Aki pedig többet szeretne látni vagy decemberben már nem győz résztvenni a hangulatos Lámpások éjszakáján, az szombatonkén 11 és 18 óra között látogathat ki a múzeumba.
Lengyel Diana
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Ajánlott cikkek:
Megosztás:
Címkék: bunkerek katonai bunkerek Lengyel Diana Ligetfalu Ligetfalui Erődítmény Múzeum Polgári Társulás ligetfalui erődítményrendszer Ligetfalusi Erődítményrendszer Múzeuma pozsony
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.