Budapesten született, hamar gyermekotthonba került, ötévesen nevelőszülőkhöz Szurdokpüspökibe, akiktől az anyagiakon kívül mindent megkapott.
Csoportosan elkövetett csíntevéseinek köszönhetően büntetésből a tiszadobi Ilku Pál gyermekvárosba került. Ez keresztülhúzta azon vágyait, hogy nyomdász, esetleg hentes legyen. Lakatos-hegesztő szakon tanulhatott. Itt egy újabb csínytevés eredményeként az igazgató bőrdíszműves műhelyébe került.
A sors úgy akarta, hogy ez a „büntetés” letöltése kitüntetés lett a számára. Olyannyira elsajátította ezt a tevékenységet, hogy utána már önálló munkákat is kapott.
Két szakmája lett. Végzettsége szerint lakatos-hegesztő, nem hivatalosan pedig a bőrdíszművesség. Utóbbihoz csatlakozott a műgyűjtés. Egyházasbáston találta meg azt a házat, amely otthona lett. Roskadozik a különböző tárgyaktól, neve és hírneve messze túlnőtt a falu, Medvesalja határain.
– Mióta élsz itt?
Egy felvidéki gyűjtő utam során kerültem Medvesaljára, Egyházasbástra. Első látásra megtetszett a ház, de négy évet kellett váron arra, hogy meg is vehettem. 1999 környékén volt ez.
Megfogott a hangulata. Voltak, vannak itt fák, egy gyönyörű körtefa, diófa, eperfa. Utóbbiról szokta néhány látogatóm mondani „miért nem vágod ki, hiszen csak a piszok van belőle, lerántja a ház falát.” A válaszom mindig az „Ha az Isten úgy akarja, hogy ez a fa dőlni fog és lerántja a ház falát, akkor majd visszacsináljuk”.
A diófámra is azt mondták, hogy az idei évre már esélye sincs, mert alulról, a föld alatt görény, ürge vagy valami más eszi a gyökerét. Lyukak és vájatok vannak ott, de ennek ellenére kivirágzott.
Mondtam a fának, hogy ne add már fel, azért vettem meg ezt a házat, mert Te is itt voltál! Még nem adta fel!
– Eredendően mivel foglalkoztál?
Lakatos-hegesztőnek tanultam ki. A budai téglaipari vállalatnál addig dolgoztam, amíg maszekban el nem készítettem a szerszámaimat. Túlóráztam értük, a lyukaszókért, a kivágókért stb.
Édesanyámat megijesztettem azzal, hogy vállalkozó akarok lenni. „Ki venne itt a faluban bőrkarkötőt, kulcstartót, tükröt s hasonlókat?” – mondta erre. „Amíg nem tudják az emberek, hogy van itt ilyen, addig senki” – válaszoltam.
Hozzátéve, hogy lejárok majd Gyöngyösre, Hatvanba, Pásztóra, Salgótarjánba, viszem a portékámat és kínálom. Így is lett, s így kezdtem el a bőrműveskedést. Emlékezetemben élnek az igazgatóm szavai Tiszadobon, aki azt mondta: „ha Te ezt így szereted csinálni, akkor ez a szakma egy életre szól”.
– Mi a kedvenc gyűjtőterületed?
Az üveg! Azért láthatsz itt is mindenhol üveget. Még nem oly régen is a stelázsi rogyásig üveggel volt tele, az ablakok, mindenütt üveg volt! A nagy, kultúrtörténeti kiállításom most Egertől 10 km-re, a Magtár fogadó egyik pinceágában Noszvajon látható. Tulajdonosa, Bucsek András nagyon jó barátom.
Volt egy álmom, melyet korábban elmondtam Andrásnak is – úgy kiállítani az üveget, hogy az egyben legyen látható.
Egyszer azután megjelent nálam Andris és egy karácsony előtti időszakban megkérdezte. Mit szólnál egy üvegkiállításhoz, mert én úgy gondoltam, hogy az egyik pinceágat a Magtár fogadóban feláldoznám Neked erre a célra.
Megnéztem a pincét, mondtam, hogy szárazabb pinceág kellene, mert az üveg ott be fog párásodni. Andris megnyugtatott, kitisztítatta az egész ágat, ellátta páratisztítóval, légkondicionálóval, majd megcsináltatta a vitrineket is.
Az anyag elrendezésére, szétválogatására Veres Lászlót, a miskolci Herman Ottó Múzeum egykori igazgatóját kértem fel. Nagy üvegszakértő, számos könyvet és publikációt írt erről a témáról. Elvállalta, megcsinálta.
Tavalyelőtt meg is nyitottuk a kiállítást. Újszászy László professzor, Miskolc és Magyarország legnagyobb üveggyűjtője kicsit irigykedve mondta „megelőzött ez a „kis srác”, szép komoly a gyűjteménye”. Valóban az, egy életmunka ez.
Az üveget mindig félreraktam, amikor ez a básti ház elkészült 1500 üveget hoztunk ide. Most is van itt legalább 300, de már nincs hely.
– Milyen területeket jársz be?
Olyan vagyok, mint az Isten útja. Kifürkészhetetlen. Egyszer itt vagyok, egyszer amott. Imádom Gömört! Nagyon megszerettem Tornalja és környékének kis településeit.
Annak ellenére, hogy már kifosztott állapotukban vannak, sok helyen elcigányosodva. Rimaszécsen még voltam egy olyan dúfarkas házban, ahol két család, három és négy generáció lakott egy közös udvarban. Sajnos ez is cigányok martalékává vált.
Gömörön túlmenően a Palócföld vonz. Imádom Füleket, álmodozom arról is, hogy ott egy tájházat rendezzek be az onnan származó anyagomból.
Nagyon szeretek emberekkel találkozni, beszélgetni, hallgatni a történeteiket. Talán nem is tudják, hogy mennyit segítenek, mennyit tanulok tőlük, az élettörténeteikből.
A mai korra levetítve nézni a régi öregek tudását. Célok, céltudatosság nélkül nem működhetünk ma sem.
– Saját példát is mutatva?
Igen, úgy is! Az én példám a saját példám, az hogy hogyan lehetett idáig eljutni állami gondozásból. Minden reggel igyekszem úgy felkelni, hogy tudjam azt az utat, amit nekem be kell járni, amit aznap meg kell tennem.
Azt is, hogy hová akarok eljutni. Végül is csak önkontroll kell hozzá. Szilvaféle agykontroll. Az azt mondja ki, hogy reggel, amikor felébredsz az álmodból, akkor gondold át, hogy mit kezdesz a napoddal, milyenek a terveid, mit kellene csinálni.
Elítélem a munkanélküliséget, a szegénységet is. Úgy gondolom, hogy nem kell az embernek bölcsnek lenni ahhoz, hogy megállapítsa azt, hogy az Isten két kezet, két lábat és egy fejet adott mindenkinek.
Minden a fejben kell, hogy eldőljön. Ha nincs az embernek akarata, nincs lelkiereje, mert valami miatt meg van fásulva – akkor az egyenes út ahhoz, hogy munkanélkülivé, sortalanná, előbb-utóbb hajléktalanná váljon. Fontosnak tartom, hogy az ember önmagába öntsön lelket.
Szoktam mondani! A Te életeddel Te rendelkezel! Te az életedet, az értékrended oda helyezed a világba, ahová akarod.
Az ellenlábasaid mind legyártanak olyan dolgokat, amiből nekik pénzük lesz, Neked meg nem lesz se pénzed, se egészséged. Idézhetném a Dalai láma példáját is. Gürizel, mint az állat, hajtod a pénzt … ledolgozol 40 évet, belerokkansz! S azután? Amit addig felhalmoztál, semmivé válik, mert az egészségedre kell fordítanod a pénzt.
Nem lenne egyszerűbb egy tudatos gondolkodást összeállítani a te saját életeddel kapcsolatban. Az én házam, az én életem az én életem, ezt te írod meg magadnak.
Ha hagyod, hogy más írja meg, akkor meg ne csodálkozz! A tenni akarásnak az a lényege, hogy szüntelenül, minden nap akarjuk, szüntelenül, előre törve.
– Érezhetően tiszteled a tárgyaid, melyek körülvesznek. Sokan pénzt és vagyon látnak a gyűjteményedben, Te értéket!
Minden tárgynak megvan a maga tisztelete! Ezeknek nem pénzbeli értéke van, nem tudnám őket pénzre váltani. Ha jönne valaki és mondana nekem egy csillagászati összeget … mondjuk 50, 100, 200 milliót, akkor azt is kérdezhetné: „Vili még a szemed sem rándult össze?” Mit tennék a bankókkal?
Eladnám a ruhásszekrényt 200 ezerért, utána kiragasztanám a helyére a kapott pénzt, eladnám az összes szenteltvíztartót, s a helyükre tenném az árait, ott lógnának csipeszeken a húszezresek.
Ez nekem nem megy! Az értékrendembe nem tartozik bele az, hogy BMW-m legyen, meg vastag aranyláncom.
– Ár és érték?
Az emberek mindennek tudják az árát, az értékét viszont nem! Egy olyan anyagi világot élünk, amely mindenben a pénzről akar szólni. Nincsenek gesztusok, mondatok, tünedezőben van a hagyományos segítőkészség.
A múltban az emberek kommunikálni akartak, beszélgetni. Megszólították egymást. Tehát olyan nem volt, hogy egy gyerek úgy menjen keresztül a falun, hogy nem köszönt az öregeknek. Azok megállították, ha kellett, ha nem.
Igaz nem volt számítógép, mobil, nem voltak bevetve a mai népbutító eszközök sem! De ma ez van!
Egyik gyűjtésem során találkoztam Bözsi nénivel. Volt neki egy szép kicsi ládája, mondtam neki, hogy adja már nekem azt. „Fiam, a családunk összes gyerekének a fényképe itt sorakozik benne … ebben őriztük a kis pénzünket. Fiatalember ez a láda még a nagyanyámé volt.”
Mondtam Bözsi néninek adok érte 5000 koronát, ami duplája annak, mint amit a nagyházi aukción kapnék érte. „Mit kezdenék vele fiam … majd ha meghalok a tied lesz”. Így is lett! Ez nem egy egyszeri történet, számos hasonló esetet mondhatnék.
A tárgynak lehet, van ára, de az emlékeket nem lehet pénzre váltani.
– Heti hét napban, azok 24 órájában folyamatosan dolgozol. Nem fárasztó ez?
Mindig elmondom, hogy hála az Istennek én egy olyan kegyben részesültem, hogy az a munka, amit én csinálok, minden nap szívvel lélekkel csinálom, reggeltől estig.
Azt mondom, talán sokaknak üzenem is. Minden ember csak ennyire fáradjon el, ilyen fáradtságot érezzen, ilyen szívvel-lélekkel csinálja a munkáját. Akkor szinte bizonyos, hogy nem lenne olyan, hogy munkanélküli.
– Sokan látogatnak meg, akaratlanul is részévé váltál a Medvesalji turizmusnak. Miben látod a terület jövőjét?
Bárki, aki jön hozzám, mind azt mondja. „Vili gyönyörű ez a vidék, hogyan találtad meg ezt a helyet?” Onnan nincs tovább. Helyi kínálat, házi termékek kellenének. Nem hiszem, hogy ne lehetne megtalálni a módját ezek elkészítésének.
Ha tisztességet viszünk bele, akkor abba nem lehet belebukni. Ha már, akkor fizessünk jövedéki adót a saját termékekért és ne a behozottakért. Mi adjuk el azt, ami itt terem!
Jó példaként említhetném a somolyai cseresznyefesztivált, ami évek óta működik. Minden a cseresznyéről szól, lekvár, lé, kalács.
Évek óta meghívott előadója vagyok a rendezvénynek és lenyűgöz. Vagy Kazár, amely még a nem is oly távoli múltban egy olyan település volt, amelyre ráhúzták a fekete zászlót. Most vannak tájházai, látogatottsága.
Amikor alma van almát, amikor barack van barackot, szörpöt, rétest árulnak stb. Minden benne van, ami az övék és működik dolog.
– Medvesalji turizmus?
Hatékonyabb koncepció kellene! Nincs meg az ösztönzés, a természeti adottságainkkal való együttélés. Olyan ez, mintha azt mondanám Neked. Van velővel töltött sertésborda, van ez, van az, de nem itt van.
El kell érte menni Szurdokpüspökibe. Olyan ez, mint a panzió étterem nélkül. Kellene egy üzleti struktúra, ami azt mondja, hogy ne egy másik panzióba küldjük a vendégeket ebédelni, vacsorázni, hanem lássuk vendégül itt, helyben.
El kell képzelni a dolgokat, valamit meg kell belőle határoznunk, céllá kell tenni azt.
Mintha el akarnák adni valakinek egy füleki bögrét. „Én azért ajánlom Önnek ezt az edényt, mert 1908-ban készült, akkor, amikor a füleki zománcgyár minden termékére 100 év garanciát vállalt. Az élettartamát azzal hosszabbították meg, hogy dupla vastagságúra emelték a lemezvastagságát, amiből készült, háromszor merítették zománcba, háromszori égetéssel készültek az edényeik … s ezért vedd már meg tőlem ezt a bögrét. Nem Kínában készült, nem 1400 Ft, de 6000, de ezt nyújtja neked ez a termék 100 éven keresztül.” Valami hasonló kínálat kellene az itteni turizmusban is.
Nem is oly régen 40 nyugdíjas volt nálam, akiket teljesen spontán módon láttam vendégül. Beszélgettünk, megkóstolták a házi pálinkámat. Jól érezték magukat. Mielőtt elmentek, a vezetőjük az mondta:
„gyűjtést szervezünk Önnek fiatalember. Sok helyen jártunk már, de ilyen vendégszeretetet még sehol sem kaptunk”.
– Zárszóként, mit mondanál?
Ha el akarunk valamit érni, azért minden nap kell tenni valamit. Így jött össze a gyűjteményem is.
Nyitókép: Puntigán József
Megosztás:
Címkék: Bucsek András Eger Egyházasbást Főoldal Fülek Gömör Kazár kiemelt Ladóczki Vilmos Magtár fogadó Medvesalja Medvesalji turizmus nógrád Noszvaj Palócföld Rimaszécs Szurdokpüspöki Tornalja Újszászy László Veres László
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.