Szörényi Leventével hetven évről – Körkép.sk interjú

Visszatérő vendég lett Losoncon Szörényi Levente zeneszerző, zenész, számos elismerés, közöttük a Kossuth-díj, Magyar Örökség díj, az Erkel Ferenc-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje tulajdonosa.

Először 2012 márciusában Szvorák Katalin és Kudlik Júlia társaságában járt és lépett fel Losoncon az 1848-as szabadságharc emlékműsorában, amely után egy baráti beszélgetésen megismerkedett a helyi magyar közösség szervezőivel és készséggel mondott igent további meghívásoknak.

Zsűritag lett a Verséneklők fesztiválján, jelen volt Badinyi Jós Ferenc losonci szobrának megkoszorúzásán is.

   

Ezúttal a zeneszerző 70-ik születésnapja alkalmából megjelent, Stumpf András SZÖRÉNYI  rohan az idő című könyv bemutatója keretében elevenítette fel életének számos pillanatát. A kötet egyik értékelésében olvasható „Szerkesztője nagyszerű érzékkel találta meg az egyensúlyt a magánélet és a szakmázás között. Nem silányodik a bulvár szintjére, és nem fordul belterjesen a zene világa felé sem. Ugyanakkor – talán éppen azért, mert Szörényi vitathatatlan origója a magyar könnyűzenének – az írás egyfajta korrajzként is nagyszerűen megállja a helyét.“

A „vallató”, mint megtudtuk, nem először Mező István, a Miskolci Illés Emlékzenekar Műhely vezetője volt, aki saját élményeit is felidézve, korabeli felvételeket és hangbejátszásokat is bemutatva beszélgetett az ismert művésszel. Felelevenedtek a  családi gyökerek, a gyermekkor pillanatai, az első zenei élmények, fellépések, az Illés zenekar,  a koncertek és számos egyéb, a nagyközönség számára eddig rejtve maradt részletek.

Nem kisebb sikert aratott a Miskolci Illés Emlékzenekar Műhely koncertje, melyen korabeli Illés és Szörényi dalok hangzottak el.

A beszélgetést követően Szörényi Levente a Körkép.sk-nak is szívesen nyilatkozott.

A 70-ik születésnapja alkalmából készült riportok egyikén egy kérdésre válaszolva nyilatkozta „Nem tudok mit kezdeni ezzel a számmal. Nem vagyok számmisztikus, azt szoktam mondani, ez a hetven csak két szám, amit a kegyetlen Kronosz rakott egymás mellé“. Miért éppen Kronoszra gondolt?

Egyszerűen azért, mert  Kronosz a nagy időmérő. Ebből származik a kronológia, a sorrend, ő felel a számok törvényéért.

Ha egy kicsit egyszerűsítjük az életútját, abban markánsan zenészként jelenik meg, de ott van Önben a régész, a történész, aki mélyen tiszteli és ápolja a magyar nemzeti múltat, aki lehetőségeihez mérten támogatja mindazokat, akik ezt teszik. A két vonal sok művében szorosan egymásba fonódik. Mindkettőnek vannak családi gyökerei. Ismert zongoraművészek (Csuka Etelka. Zongoraművész, felvinci Takács Alice, zongoraművész) és a régészettel foglalkozó édesapa. Hogyan hatottak Önre és a pályafutására? 

A zenét a körülmények erősítették fel. Az ember 16, majd 18 éves lesz, s egyszerre kiderül, hogy tetszik az, amit csinál. Ebben a korban talán mi sem fontosabb annál, mint hogy lány barátnőt szerezzen magának. Nem akarok cinikusan fogalmazni, mert a zenét többre becsülöm annál, mint hogy az ember ún. „csajozásra” használja. Nem tehetek róla, de a Bercsényiben a Keszei Ágit a zenével hódítottam meg és 4 évig jártunk együtt.

Nemcsak én szerettem a zenét, más is szerette, csak nem biztos, hogy hasonló pályát futunk be. Azért nehéz erre válaszolni, mert én mindig büszke voltam arra, hogy volt egy hegedűművész keresztanyám és arra is büszke voltam, hogy felvinci volt, ami az édesapját felvinci Takács Zoltánt is jelenti a számomra, aki annak idején a budapesti Kelet-ázsiai Múzeumot hozta létre. Ettől ugyan még nem kell, hogy az ember a történelem iránt érdeklődést tanúsítson, de engem ez elkezdett foglalkoztatni. Így alakult!

A mai napig nem felejtem el, hogy a Visegrád utcai lakásunk könyvespolcán milyen könyvek voltak. Az apámnak a könyvei! Miután elhunyt,  látogattam az anyámat, egy-két könyvet mindig elhoztam – „elvinném magamhoz”, mondtam neki. Nem akartam az egész polcot egyszerre levenni és elvinni. „…ezt elviszem, vidd  el” – mondta az anyám és elvittem. Végül is most mind nálam van. Hihetetlenül érdekelt a téma.

1989-ben írtam egy szakrális oratóriumot Innin és Dumuzi címmel, amely a megfejtett agyagtáblákon lévő sumér-akkád költemények, szerelmes versek felhasználásával, Rákos Sándor és Komoróczy Géza fordításai alapján készült. Ennek az alapkönyvét is az apám polcáról szedtem le.

Minden azon múlik, hogy mi érdekli az embert, de nem biztos, hogy az ki is tud fejlődni. Ugyanakkor,  ha „zöld lámpás” jelzés is van, akkor kötelező azt az utat bejárni és teljesíteni. S végül is mindegy, hogy az miről szól, a régészetről vagy bármi másról.

Az említett oratórium 1989-ben íródott, s Fénylő ölednek édes örömében címmel vált ismertté. Ha jól tudom, ennek kapcsán kapcsolatba került a Losonc melletti Gácson született Badinyi Jós Ferenccel, akit azután személyesen is megismert. Hogyan emlékszik vissza a személyiségére, a nem mindenhol és nem mindenki által elfogadott nézeteire, kutatásaira?

Az oratórium nem a Feri bácsival való megismerkedésünk eredménye. De amikor elkészült egyszerűen írtam neki egy levelet. Nem volt nehéz a kapcsolatfelvétel, mert Magyarországon terjesztették az Ősi gyökér c. kiadványát, amit ő kezelt még Argentínából. Elmondtam neki, hogy elkészült egy ilyen oratórium és ajánlom a figyelmébe.

Kialakult egy levelezés közöttünk, egészen odáig, hogy miután hazaköltözött Magyarországra, az utolsó éveit, nem is olyan messze tőlem, Máriaremetén töltötte. A lakásfelújítása a pedagógus otthonban valósult meg, s mivel közel laktam, „műszakilag” leellenőriztem. Minden reggel bementem és megnéztem, hogyan halad a munkával.

Nagyon közeli barátságba kerültünk. Kérte, hogy viszontláthassa egykori fiatalságának a helyszínét, így elvittem őt Balassagyarmatra is. Nekem akkor sorsszerűen kapóra jött ez, mert 1988-ban halt meg az apám, ami nagyon komoly fordulat volt az életemben, s akkor kezdett felerősödni a Holdvilág árok iránti elkötelezettségem is. A megismerkedésünk után olyan érzésem lett, mintha az atyám helyett atyám lett volna.

Igen, a Holdvilág árok. Erről az egyik legismertebb utazási csatorna a Travel Channel forgatott filmet az Expedíció az ismeretlenbe című sorozata részeként, melyet a közelmúltban mutattak be. Az itteni kutatások az Ön jelentős támogatásával 15 éve folynak. Milyen eredménnyel?

Atyai örökség ez! Összejártak barátokkal, a pomázi illetőségű Sashegyi Sándorral, aki ott egy rövid periódusban kutatott. Amúgy pedig minden nyáron legalább egyszer a Visegrádi utcában HÉV-re ültünk és kimentünk Pomázra, hogy kiránduljunk a Holdvilág árokba. De ez szintén még nem volt ok arra, hogy az ember egy nagy zenészkarrier után visszaforduljon ehhez a dologhoz. Ezt nem tudom megmagyarázni, ez így van.

Ha valami esetében piros a lámpa, akkor azzal nem lehet mit kezdeni, ha pedig zöld, akkor kötelező. Kötelező foglalkozni vele, mert úgy érzed, hogy kaptál egy feladatot, és hitvány vagy, ha azt nem töltöd be, nem fejezed be, nem végzed el azt, amire lehetőséget kaptál.

Apám halála után anyám átadta nekem Sashegyi általa megőrzött jegyzetit és dokumentumait. Ez is vezetett oda, hogy létrehoztam a Holdvilágárok Alapítványt,  s mind a mai napig rendszeresen ásunk és kutatunk ott.

A Travel Channel egy nagyon izgalmas, amerikai stílusú film.  Egy magyarországi producer adta nekik a témát, s ők azzal jöttek ide, hogy Attila sírját keresik. „Hol lehet Attila hármas koporsója?” A nyáron lement a forgatás. Lehet hogy egy kicsit nagyképűen hangzik amit mondok, de nem ennek szánom. Amerikából idejöttek, hogy Attila sírját megkeressék és Szörényi Leventét találták meg.

Picit kötődve ehhez, íróként a „De ki adja vissza a hitünket (szerk. Kocsis L. Mihály; Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 2005), című könyvben a magyarságról, az emberségről, Istenről és a zenéről tett közzé vallomásokat. Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?

Nekem különösen szerencsém, van, hogy mindenfajta magyarázkodás nélkül a pályámon keresztül meg tudom ezt jeleníteni. Nem kell magyarázkodnom! Említenék egy nagyon rövid pillanatot. Március 15-én voltunk a parlamentben, ahová taxival szoktunk elmenni. A sofőr belenézett a tükörbe, s azt kérdezte „De művész úr, magán nincs is kokárda?” Mondtam neki „nem látja, hogy én vagyok a kokárda?”

Hosszasan lehetne sorolni zeneműveinek listáját. Közülük kiemelt népszerűséget és sikert ért el az István a király, melyet 1983. január 12-én kezdett el írni. Pontosan akkor, amikor egy másik, személyes kihívással is szembe kellett néznie. Elmondaná, hogyan hatottak ezek egymásra, és hogyan indult útjára a mű alkotása?

Az élet megtanított arra, hogy figyeljem a kihívásokat. Ezek közül talán a legnagyobbak közé tartozott, amikor 16 éves házasság után 10 éves gyermekkel magam mellett elváltam. Megrázott! Ami visszarántott a valóságba, az az István a király alkotásának a folyamata volt. Egyre mélyebben mentem bele, egy új kihívás volt, amelyre a belső hangom azt súgta  „Neked ez a dolgod, csináld!”. Ez mentett ki a teljes apátiából. A téma ott volt bennem, a családból jött. Igazából nem készültem rá, de megszületett.

Gondolta volna, hogy olyan óriási hatása lesz, mint amilyen lett?

Nem! Amikor már a keverést csináltuk az akkor legmodernebbnek tartott törökbálinti stúdióban, ahol lehet, hogy már fáradt voltam, de úgy éreztem, hogy ez rossz, unalmas mű. Amikor a városligetben elkezdődtek a próbák, ott kezdtem érezni,  hogy ennek van, lehet hatása.

Az alkotó ember létrehoz egyszer valamit és kiengedi a kezéből …  de az, hogy megtöltődjön, mint egy akkumulátor, ahhoz kell a közönség. Hiába hozol létre valamit, ha az nem ütközik a befogadó készséggel, akkor nem ér semmit, bár lehet, hogy éppen zseniális!

Tehát az István a királyt, és a mai napig ez az igazság, a közönség tette és teszi hallhatatlanná. Azon lehet vitatkozni, hogy ilyen vagy olyan felfogású, a különböző rendezéseken is. De! Ezeket is a közönség hitelesíti! A heterogén közönség nem tud hibázni, nem tud tévedni, összeadódnak benne az érzelmek, a gondolatok. Ugyanakkor, mint alkotó, csak Te egyedül vagy felelős azért, amit eléjük teszel. Az István a királynál is ez érhető tetten. Amikor a Városligetben elindult, akkor éreztem, hogy valamit csináltunk!

Hosszú idő óta pihenteti a gitárját. Viszont a  kortársai között vannak olyan „hetvenkedők”, akik ma is színpadra állnak és több ezres rajongó tábor előtt zenélnek, játszanak. Nem gondolt még arra, hogy a gitárjával a kezében nemcsak olykor, egy-két dal erejéig szólal meg, hanem újra egy estét betöltő koncert részeként is? 

Nem, de nemcsak a személyes hobbijaim miatt. Úgy érzem, hogy képes lennék még rá, de nem akarom magamat a végsőkig  kiégetni. Koncert? Nincs nagy koncert! Az Illés koncerten már csak hárman voltunk. Nem kell a húrt a végetlenségig feszíteni.

Puntigán József

További ajánlott írások:

1500 év után derülhet fény Attila sírjának rejtélyére