Petőfi ösztöndíjasként Füleken. Beszélgetés Burovincz Laurával.

A budapesti Nemzetpolitikai Államtitkárság által 2015-ben elindított Petőfi program ösztöndíjasaként érkezett Fülekre, ahol szinte azonnal belopta magát a helyi és környékbeli magyar kulturális közélet tagjainak a szívébe.

„„… művészeti foglalkozásokat, bemutatókat tartok … az óvodástól egyetemista korosztályig zenével, énekkel, mesével, mondókával, ami nemcsak örömteli időtöltés, de odafigyeléssel és alázatos munkával eszközzé válhat a kezükbe, mely utat mutathat a magyar népművészet és a magyar nyelv szépségeinek felfedezésében. Boldog lennék, ha továbbadhatnám mindazt, amit én ajándékul kaptam.”

– mondta akkor, s tette ezt két éven keresztül.

   

Szolgálati idejét önkéntesen egy hónappal meghosszabbította, hogy jelenlétével erősítse az általa is felkészített csoportok szereplését a Duna Menti Tavaszon, a Jókai Napokon.nKeresni kellett azt az időpontot, amikor elfoglaltságai között leülhettünk beszélgetni.

„Egy közmondás szerint édes a boldogság, de még édesebb, ha tudjuk is, hogy boldogok vagyunk. Az anyatejjel magunkba szívott kultúra ezt a boldogságot táplálja” – vallotta önmagáról, amikor jelentkezett a szolgálatra.  Ehhez a boldogsághoz vezető gyökerek az édesanyjához vezetnek, aki és az általa létrehozott családi színház meghatározó része lett az életének. Mondana erről többet?

Kecskeméten nevelkedtem. Édesanyám ott vett részt a Ciróka Bábszínház munkájában. Egy külön irányzatot indított, indítottak el a színházon belül. Egy új színházi formát hoztak létre, amiben a magyar népi kultúra adta kincseket: a magyar népdalokat, népszokásokat elevenítette meg, eszközként használva mindehhez a színházat.

Gyerekként a testvéreimmel ebbe születtünk bele! Nagyon sok időt töltöttünk a színházban, ott játszottunk, néztük a próbákat, előadásokat – mi is részese lettünk a rendezésnek, az összes előadást kívülről fújtuk – a meséket, énekeket, mondókát megtanulnunk. Édesanyán soha nem adott le minket, hanem magával vitt mindenhová, előadásokra, turnékra. Rengetegszer jártunk Prágában, ahol szintén tartott foglalkozásokat, meseelőadásokat. Ezáltal egy nagyon tág, gyönyörűséges világot ismertünk meg: a dalok, az énekek, a mesék által – hogy hogy jutnak ezek el embertől emberig – gyermekléptékben, biztonságot adva, eligazodva szépséges anyanyelvük világában.

Innen, ebből ered az Ön sokszínűsége? Csellista, tánc- és mesepedagógus, kézműves, színjátszó?

Igazából ez inkább vágyódás a komplexitás felé, ahol a tánc, a zene, az ének, a színház együtt mozog. Egységben, amelyet régen a törzsnépek együtt éltek meg és nem voltak külön szétválasztva. Sajnos ez mára nagyon erőteljesen szétvált. Ma csak néhány ember privilégiuma, hogy kint ül a színpadon, énekel, zenél, játszik és a többi meg ülve hallgatja. Nem is gondolnánk, hogy ezáltal a nézők nem gazdagodnak, de elszegényednek, mert ők ezt nem élik át, ennek a felszabadultságnak az örömét.

Az én vágyam, hogy ezt komplexen, együtt éljük meg. Azt, hogy nem én vagyok a tanító, s megmondom, hogy Te hogyan csináld, hanem hogy együtt fedezzük fel ennek a nagyon csodálatos világnak a lehetőségeit, a szépségeit. Egy-egy fűszálban, virágban, történetben és az azt körülölelő dallamban.

Honnan ez az elhivatottság?  Családi örökség?

Folytatás…

[stw]

Anyukám édesanyjának a családja öt vagy hat generáción keresztül pedagógus volt. Egy tradicionális pedagógus család. Anyukám, nagymamám, dédnagyapám, az ő szülei mind tanítók, kántortanítók voltak. Úgy gondolom, a pedagógusi lét alkati kérdés, illetve a géneknek is van talán közük mindehhez, az attitűdök generációról generációra átadva csiszolódnak.

Nehéz nem pedagógusként viselkedni. Ugyanakkor nem hiszek abban,  hogy minden helyzetben meg kell mondani a gyereknek, mit kell tennie! Én az engedés pedagógiáját vallom, csak meg kell a felületet kicsit csiszolni, majd támaszt adni, hogy a gyermek önállóan megnyilvánulhasson.

Volt ennek azért visszássága is. Amikor néprajzra jártam, akkor azt mondták lépjek ki a pedagógiából, legyek néprajzos. Zenészként is volt hasonló eset. Ezt nehéz így szétválasztani. A zenével egy jó szimbiózis alakult ki, a lényemmé vált, elég jó beintegrálódott a személyiségembe.

Két éve érkezett Fülekre, önkéntelenül is adódik a kérdés, miért éppen ezt a helyet a választotta?

Nem én választottam! Ez úgy történt, hogy a Petőfi Sándor programban, aminek köszönhetően ide jöhettem, amire akkor jelentkeztem, fel kellett tüntetni, hogy mivel foglalkozom, mivel tudom segíteni a határon túli közösségek munkáját. Az én profilom a füleki Csemadok kérésével volt összhangban. Jelentkeztem, voltam meghallgatáson és májusban megkaptam a hírt, hogy Füleken várnak szeretettel, s az lesz a kiküldetésem helyszíne.

Művészetével, tudásával a világot járja, hiszen az ének-mese-tánc foglalkozásai helyszínei listáján ott van Budapest, Berlin, Prága, Krakkó, Bécs, Brünn, Barcelóna stb. Összehasonlítva „nagyvárosi“ tapasztalataival, hogyan illeszkedik ebbe a sorba Fülek, a nógrádi kisváros?

Összehasonlítani ezt nem nagyon lehet! Más, ha valaki egy-egy fellépés erejéig tartózkodik valahol vagy huzamosabban, akár évekig dolgozik együtt egy közösséggel. Én Salgótarjánban, ott, a Füleki úton születtem. Nagyon otthon érzem magamat Füleken, ölelő szeretettel vagyok körülvéve. Két éve Szvorák Zsuzsa óriási bizalommal fogadott – teret, lehetőséget, szeretetet adva.

Egyetlen egy módon, a bizalomban és a szeretetben lehet igazán fejlődni és kiteljesedni, s ezt én itt megkaptam. Megtapasztaltam! Utána egyre többen kerestek meg, egyre nagyobb körré alakult a füleki közösségem, ahol tényleg csodálatos embereket ismertem meg, rengeteget tanultam az itt élőktől .

A bemutatkozásában olvastam: „..a kultúrát az anyanyelv élteti. Nyelvünk, kultúránk és boldogságunk gazdagságának tudatán túl fontos, hogy rendelkezzünk is ezzel a kinccsel.“. Hogy érzi, az ittléte alatt mennyiben sikerült az itteni közösségekben mélyíteni az anyanyelv iránti szeretet?

Én azt gondolom, hogy az ember egy emocionális lény, aki az érzelmek útján tud tanulni és fejlődni. Azáltal, hogy én a hitemet, a lényemet, az identitásomat  tanulom most is – mint mindannyian – és tudtam ezt megélni ebben az említett bizalomban, nagyon izgalmas teret adott. Úgy gondolom, hogy ebből a gyerekek is valamit megértettek, ez a fajta lendület rájuk is hatott. Elindíthatott olyan folyamatokat, amivel talán erősebben kapcsolódhatnak az anyanyelvükhöz, a kultúrájukhoz a bennük lévő lelki kapcsolódásokhoz. Nagyon bízom benne, hogy ez így van.

Én valahogyan nem tudok a realitásba kapaszkodni, nekem nem ez a kapaszkodó. Kérdezték, hogy nem fárasztó ennyi gyerekkel foglalkozni?  Nekem nem! Engem feltöltenek, sok energiát kapok tőlük,  fantasztikus a velük való közös lét. Ez bizalom kérdése is! Ha az ember képes teljesen megmerítkezni és mindent, teljesen odaadni magát, akkor ez vissza hat.

Ha csak egy kicsit adok, de nem mindent, akkor az már energiát vesz el! A távolságokat csak energiákkal lehet fenntartani.

Számos Önhöz fűződő emlék mellett remélhetőleg még sokáig megmarad a füleki gimnáziumban dolgozó verséneklő zenekar is, melynek alapítója lett. Hogyan emlékszik erre vissza?

Ez egy érdekes dolog. Én nem tudok gitározni! Elindultak a gimnáziumban az énekórák és azt láttam, hogy a gyerekek rendkívül fogékonyak, szívesen énekelnek, zenélnek, nagyon érdeklődőek. Az, hogy itt a gimnáziumban ennyire erőteljes az anyanyelvi nevelés, nagyon jó alap volt mindehhez. Rengeteg verset ismernek!

Egyszer valahogy jött a gitár, bevittem az órára és kedvük lett gitározni. Elmondta mindenki szép lassan, hogy már régen dédelgetett álma, hogy egyszer egy kicsit gitározni megtanuljon. Hoztak magukkal mindenféle amerikai, meg egyéb dalokat és énekeket, hogy ezt meg azt tanuljuk meg. Én ebben valahogy képtelen voltam kompromisszumot kötni, ragaszkodtam a magyar szövegekhez és valahogy nem jutottunk konszenzusra a versválasztást illetően.

S itt jött az ötlet, hogy csináljunk saját számokat. Kiderült, hogy valaki tud verset írni, nem is egy, több is. Írtak verset! Hogy kell megzenésíteni? – volt a további kérdés, hogyan fog az ember hozzá? „Valami dallamokat keressünk. Van hozzá gitárunk, van hozzá ének, van fuvola, furulya is, dob …”.  Igazából ők inspiráltak engem is. Ez egy nem tervezett dolog volt, kedvük, kedvünk lett, és örömmel énekelünk, zenélünk.

Foglalkozunk ezzel a hihetetlen gazdag irodalmi kinccsel, amit atyáink ránk hagytak. És közben észrevétlenül közösségé formálódtunk.

Nagyon megszerették Önt Füleken és a környékén. Májusban ugyan lejárt a szolgálati ideje, de ráadásként még egy hónapot itt maradt. Mit adott Önnek ez a két év? Reménykedhetnek a csoportjai, tanítványai abban, hogy olykor-olykor viszontlátják Önt?

Igazából mindig azon igyekeztem, hogy a már meglévő együttesekhez, csoportokhoz tudjak kapcsolódni, esetleg ezeket megsegíteni azzal a tudással, amit összeszedegettem az elmúlt években a tanulmányaim során.

Az elmúlt két év egy új életet, lelki töltöttséget  adott a számomra. Valami nagyon különleges adományt, tényleg nem tudom ezt másképpen megfogalmazni. Az ember ha szerelmes, akkor nem azt mondja, hogy nagyon szép a szeme, nagyon szép a füle, hanem egészbe látja a másikat, szétbonthatatlanul. Az eltelt két év is úgy egyben volt nagyon gyönyörű. Miért jó nekem? Otthon vagyok, ez a szűkebb pátriám, 16 km-re születtem, az őseim közül sokan ezen a vidéken éltek.

Nagyon szívesen visszajövök ide. A terveim között van az, hogy rendszeresen visszajárok találkozni, foglalkozni, közösen énekelni, zenélni. Ugyanakkor nagyon bizakodom abban, hogy aki utánam jön, az hasonló hittel és elkötelezettséggel fogja tudni belevetni magát a feladatokba.

… és hol lesz elérhető?

Az elmúlt tíz évben én még nem laktam két évnél tovább egy helyen Ha minden igaz, akkor valószínűleg Kecskeméten fogok lakni. Még tanulok! Szegeden van az egyik egyetemem, Budapesten a másik, ezért Kecskemét az ideális. Az ingázás megoldható. Évek óta tolom magam előtt ezeket az iskolai feladatokat a munkám miatt. Próbálom összeegyeztetni azt, amit a gyakorlatban megtanultam, tapasztaltam, az elmélettel.

Bizonyossággal remélhetjük, hogy sikerrel zárja a tanulmányait is. Az iskolák, a munkák mellett és azokkal együtt mi az az irányvonal, foglalkozás,  terület, ahol és amelyen a jövőben leginkább tenni, dolgozni szeretne?

Négy vagy öt éves voltam akkor, amikor láttam egy dokumentumfilmet romániai árvaházakról. Nagyon kicsi voltam, de akkor eldöntöttem, hogy el akarok ezekhez a gyerekekhez menni. És olyan gyerekekkel, emberekkel szeretnék foglalkozni, akik vágynak arra, hogy megfogják a kezüket. Annyi mindent kaptam a jó Istentől, annyi ajándékot, szeretetteljes családot, rengeteg lehetőséget, hogy azt érzem, ezt a többletet kell megosztanom, odaadnom.

Puntigán József