Szabina
  • HUF: 364.76
  • USD: 1.18
  • 9 °C
  • 19 °C
Kultúra

Arcokra írt háború – Dunkirk kritika

Christopher Nolan úgy csinált tökéletes háborús filmet, hogy fittyet hányt a műfajra jellemző konvenciókra, ráadásul egy csúfos vereséget választott témául. A Dunkirk egy nemzet összefogásáról mesél, de olyan földbe döngölő erővel, hogy utána nagyon nehéz kivakarni magunkat a moziszékből.

 

A második világháború még mindig Hollywood kiapadhatatlan forrása. Rengeteg motívumot és témát rejt magában, ráadásul a nagy díjátadókon is nagyon szívesen díjazzák a hazájukért harcoló katonák heroikus küzdelméről szóló alkotásokat. Néha viszont már az az ember érzése, hogy mindent látott, egy kaptafára készülnek a háborús filmek, mivel nagyon nehéz újat mondani a témában. Ezt cáfolják meg az olyan filmek, mint a Saul fia, amelyek bizonyítják: igen is van még mód, ahogyan még soha nem meséltek a háború pokláról. Vagy a Dunkirk.

 

Christopher Nolan jelenleg a filmrendezők közti koronázatlan király. Időről időre olyan minőségű, a legutolsó részletekig pontosan kitalált univerzumokat hoz  létre, amelyre nem sokan képesek. Mindezt úgy, hogy a Hollywoodra annyira nem jellemző, igazi szerzői filmes alkotásokat készít, mégis eladhatóak tömegfilmként. Mesterien csinálja: látványos és izgalmas mozijaival a mezei mozinézőt, sajátos dramaturgiájával és erős szerzői kézjegyével pedig a komolyabb filmek kedvelőit is könnyű szerrel csábítja el.

 

Ám a Csillagok között megalomániája után félő, volt, hogy az a Nolan, aki eddig a látványos és monumentális blockbusterekért felelt, hogyan közelít meg egy olyan témát, mint a háború. Hatásvadászatot, némi giccset, és fellengzős háborúképet vártam, de Nolan elegánsan rúgta fel előítéleteimet. A Dunkirk ugyanis minden fellengzősséget nélkülöz, egészen új szemlélettel közelít a háborúhoz.

 

 

A történelemkönyvet magunk elé idézve ismeretes, hogy 1940 májusában szorult helyzetbe kerültek a szövetséges erők, a dunkerque-i csatát elvesztve egy öt kilométeres partszakaszra szorultak a La Manche csatorna kevésbé szerencsés oldalán, miközben az ellenséges németek a szárazföld és a levegő felől egyaránt fenyegették őket. 400 000 brit, francia és belga katona vesztegelt a parton, az egyetlen menekülési irány pedig a tenger felé vezetett.

 

„Gyakorlatilag látjuk innen” – szakad ki a cselekmény során nem egy szereplőből, utalva arra, hogy a biztonságot jelentő angol partok mindössze 33 kilométerre vannak Dunkirktől. A katonákra vagy a fogság várt, vagy a partot folyamatosan bombázó német repülők robbanóanyaga. Ebben a kilátástalanságban hajtották végre minden idők egyik legnagyobb mentőakcióját, a Dinamo-hadműveletet.

 

Anglia vízparti részeiről mindenki kormányt fogott, és jachtokkal, halászhajókkal, motorcsónakokkal nekiindultak, hogy hazahozzák a honfitársaikat. Több mint 700 kisebb nagyobb civil hajó a haditengerészet vezénylete alatt egy hét alatt 338 ezer brit és francia katonát szállított haza sikeresen.

 

Földön, vízen, levegőben

 

Nolan ezt az egy hetet állította kamerája elé, ahol három szálon követjük az eseményeket, három különböző oldalról: a földön a reménytelenségben rekedt katonák szemüvegén át, a levegőben cirkáló brit gépek szempontjából, és az Angliából Dunkerque-be hajózó civil mentőosztag szemével. Mindezt tovább bonyolítja azzal, hogy az egyes szálon belül is ugrál az idősíkok között.

 

Nem meglepő, hiszen a rendező korai munkája, a Memento máig egy elbeszéléstechnikai bravúr, ahol a hagyományos történetmesélés szabályait az alapjaiban kavarja szét azzal, hogy fordítva meséli a történetet. Nolan tehát nagyon ért ahhoz, hogyan zagyválja össze a teret és az időt, hogy egyrészt film közben is dolgoztassa nézői agyát, másrészt, hogy ne a hagyományos, unalomig ismert elbeszéléstechnikákat alkalmazza. Az első fél órában ugyanis ember legyen a talpán, akinek azonnal összeáll mi történik.

 

Nem csak szórakozás, de agymunka is

 

Folyamatosan változnak a helyszínek és az idők, és olyan hamar löki be nézőt a film sokszereplős mély vízébe, hogy a moziban még a szokásos popcornrágcsálás hangja is elhalt, és átadta a helyet az agykerekek kattogásának. Ahogy halad előre a játékidő – egészen meglepő módon csak 106 perces – úgy bogozódik ki ez az idősíkokból, helyszínekből és karakterekből álló káoszgombóc.

 

 

Egy olyan történetnek, ahol a bajtársi összefogás, a civilek beavatkozása, tehát egy egész nemzet megmozdulása a lényeg, nem tenne jót egy főszereplő, akire mindenképp rászuszakolják a hős szerepét. Nolan rettentő jó érzékkel bánt a karaktereivel: a Dunkirknek ugyanis nincsen főszereplője, és ez így van rendjén. Sok-sok mellékszereplőt követünk végig, akikről ugyan semmit nem tudunk meg, ez itt mégis helyén van. Nincsen agyonnyomva a történet fölösleges múltbéli mellékszálakkal és indítékokkal.

 

Háborús történet hatásvadászat nélkül

 

Nincsenek katonákat otthon sirató asszonyok, gyerekkori képek, háború előtti flashbackek. Egy háború arcait látjuk, akiket kollektívan sajnálunk annak ellenére, hogy nem tudunk róluk szinte semmit. Ennek megfelelően viszonylag kevés a párbeszéd, nincsenek környezetidegen és hatásvadász lelkizések és híres utolsó mondatok sem. Mindannyian egy, a háború következményeit szenvedő közösség részei, legyen szó parton kuporgó katonáról, a levegőben haláltáncot járó pilótáról, vagy az önkéntes mentőalakulat egyszerű horgászáról – egy nemzetet köt össze az evakuáció fontossága.

 

Ennek megfelelően sztárok sincsenek a filmben – Kenneth Brannagh, az Oscar-díjas Mark Rylance és Cillian Murphy épp olyan egyenrangú eleme a történetnek, mint a teljesen ismeretlen Fionn Whitehead, Tom Hardyról pedig ismét bebizonyosodott, hogy Nolan valamiért imádja olyan karakterekbe bújtatni őt, akiknek a fél arcát eltakarja valami. Sőt, még Nolan szokásos talizmánszínésze, Michael Caine is megjelenik – az igazán haladó rajongók az eredeti angol változatban kiszúrhatják a hangját, ahogyan Tom Hardyéknak ad utasításokat a rádión keresztül.

 

Milyenek egy háború zajai?

A sebészi pontossággal adagolt feszültség, a legváratlanabb pillanatokban süvítő bombák, a finálé villámgyors tempója azonban egyáltalán nem lenne ütne akkorát, ha Nolannek nem lenne egy Hans Zimmer nevű házi zeneszerzője. A szakma egyik legnagyobbja a speciálisan a nolani filmekhez kifejlesztett stílusérzékét itt élhette ki igazán: ami A sötét lovagban és az Eredetben még csak feszült kattogás volt, az itt maga az idegtépés magasiskolája: szinte az egész játékidő alatt szól az a zaklatott ketyegés, amely az egész filmet időzített bombává változtatja.

 

A zaklatottságot az operatőri munka is duplán aláhúzza. Nagyon jellemző a trailerben is látott beállítás: nagyon sokszor nem azt látjuk, hogy a távolból megjelenik egy repülő, hanem nagytotálban a parton veszgetelő katonák arcát. Ha az eget kémlelné a kamera akkor sem látnánk ennyire tisztán a háború legszörnyebb részeit – az arcokon tükröződő reményt, majd a tehetetlen rémületet.

 

Az egész filmre jellemző az a jelenet, amikor megérkeznek a hajók – a kevés, de annál felemelőbb jelenetei egyike -, az arcokon szétterül a boldogság, majd egy emberként fordul a katonasereg a hang irányába, és a kitörő öröm a másodperc töredéke által válik ismét reménytelenül kétségbeesetté, amikor a német repülők újabb bombarohamot zúdítanak rájuk.

 

 

Nagyon ritka, hogy egy háborús filmben ennyi különböző, egyáltalán nem bejáratott hozzávaló ilyen tökéletes elegyet alkosson. Nolan mindenféle fellengzősség és felesleges pátosz nélkül csinálta meg újabb remekművét, amely biztosan bekerül a legjobb háborús klasszikusok közé. Az pedig, hogy mennyire lett valósághű, mi sem mutatja jobban, mint az a legnagyobb bók, amit egy ilyen film kaphat: egy 97 éves veterán, aki 20 évesen ott volt a brit katonák között a parton azt nyilatkozta a Dunkirkről, hogy olyan élmény volt a filmet nézni, mintha újra átélte volna azokat a napokat.

 

Polák Zsóka

 

(képek: Port, Vulture, Variety)

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kövessen minket