Túl kackiás bajusznak híg a leve – Gyilkosság az Orient Expresszen – filmkritika

Mi a film tanulsága? Ne gyilkolj meg senkit, ha Hercule Poirot-val utazol egy vonaton, és ne hasznosíts újra egy klasszikust, ha nem igazán tudsz vele mit kezdeni.

Kenneth Branagh neve pedig garancia lehetne a sikerre: az egyik legkiemelkedőbb brit színész-rendezőről van szó, aki joggal hiheti el magáról, hogy minden arannyá válik, amihez hozzáér. Valószínűleg Agatha Christie Poirot-jával is pontosan ezt gondolta, mert a rendezői szék mellé Poirot bajszát is magára öltötte.

Az ötlet persze nem az ő fejéből pattant ki, hanem a Foxéból: a cég már 2013 óta dédelgeti a gondolatot, hogy ismét sínre parancsolja a híres vonatot fedélzetén a belga detektívvel és egy rejtélyes bűnténnyel. Sőt, producerként még Ridley Scott is beszállt, a forgatókönyvet pedig az a Michael Green írta, aki a remekül sikerült Szárnyas Fejvadászt 2049-et is íróként jegyzi. Minden esély megvolt rá, hogy klasszikus szülessen – de egyáltalán szükség volt rá?

   

Nem Branagh lesz mindenki kedvenc Poirot-ja

Nehéz egy olyan karaktert újraértelmezni, amit több mint húsz évig David Suchet alakított, akinek kopasz tojásfeje és pödört bajsza összeforrt a karakterrel, vagy akit Albert Finney az azonos című filmben szintén a regényhez hűen formált meg. Az standard Poirot-kép a következő: minden szerénytelensége, idegesítő mivolta és néha tenyérbemászó stílusa mellett a belga detektív egy különc, szerethető karakter.

Ehhez képest Branagh Poirotja mintha egy pontatlan karikatúrája lenne a karakternek: nem eléggé elnagyolt ahhoz, hogy paródia legyen, nem elég pontos, hogy komolyan vehessük. Mintha az eredeti Poirot sherlockholmes-osított változatát látnánk, aki csak és kizárólag a bajszának él. És mintha a film is ezt akarná sugallni, hogy Poirot csak egy bajusz: indokolatlanul sokszor kerül reflektorfénybe a nevetségesen cirádás szőrmonstrum a detektív orra alatt.

Agatha Christie legjobbnak tartott könyve igazi krimiklasszikus: egy csapat idegen – köztük a belga detektív is – a patinás Orient Expresszen utazik Isztambulból Londonba. Az Európát átszelő út alkalmas arra, hogy az egyik reggel eggyel kevesebben ébredjenek, a sínekre boruló hótorlasz pedig arra sarkalja Poirotot, hogy megoldja az ügyet. Mindenki gyanús, és mindenki gyanúsított, Poirot pedig segítségül hívja a kis szürke agysejtjeit, hogy fényt derítsen Ratchett (Johnny Depp) gyilkosára.

Hiába a sztárparádé

Már az 1974-es, Sidney Lumet által rendezett klasszikus is csillogó szereplőgárdáért kiáltott: akkor akkor Albert Finney, Sean Connery, Lauren Bacall, Vanessa Redgrave, Ingrid Bergman és Anthony Perkins zötyögött a vonaton. Branagh nem akart eltérni a recepttől, és az év egyik legnagyobb sztárparádéjának váltotta meg jegyét a vonatra: felszállt többek közt Johnny Depp, Penelopé Cruz, Willem Dafoe, Judi Dench, Michelle Pfeiffer és Daisy Ridley is.

Ilyen színészekkel nehéz mellélőni, most mégis sikerült: mintha szándékosan ripacskodták volna el szerepeiket. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a sok szereplő miatt kevesebb idő van a kibontakozásra, holott a film majdnem két órás, de az elején túl sok idő megy el az Isztambuli történésekkel. Ennek megfelelően a szereplőket is csak néhány erősen sztereotipizáló sorral lehet bemutatni, egyikük sem kerül közelebb a nézőhöz.

Holott éppen ez lenne a regény erőssége: egy vonatszerelvénybe zárt kamaradráma, ahol gyönyörűen érvényesül a csoportdinamika, a gyanú árnyékának folyamatos cikázása. Ezt sajnos ebben az újrafeldolgozásban nem láthatjuk, meglehetősen középszerű szórakozást nyújt a film – főleg azoknak, akik látták a Lumet-féle változatot, vagy akár a tévéfilmes adaptációt.

Kenneth Branagh hiába brilliáns tehetség, Shakespeare sokkal közelebb áll hozzá, mint Agatha Christie. Az új Gyilkosság az Orient Expresszen nem lett csúfos baklövés, és biztosan nem ezt a művet fogják a legelbaltázottabb újrafeldolgozások témánál tanulni a filmes diákok az iskolában. Egy könnyen feledhető és meglehetősen felesleges pont az Agatha Christie-adaptációk között. Könnyen lehet, hogy nem az utolsó, a film vége ugyanis megágyaz a Halál a Níluson cselekményének – bár ne tette volna.

Polák Zsóka