130 éves húsvéti történet

A húsvét 130 évvel ezelőtt is Húsvét volt. Fiúkkal, lányokkal, férfiakkal, nőkkel, vallomásokkal, látogatásokkal, locsolkodásokkal.  Az alábbi történet a korabeli, közkedvelt Losoncz és Vidéke hetilap Tárcza rovatában jelent meg.  Bepillantás enged elődeink életébe, titkaiba.

Olvassák, nosztalgiázzanak egy kicsit. A korabeli képeslapok nem a lapban jelentek meg, de idézik elődeink ünnepi szokásait.

Húsvéti falusi idyll

   

— Méltóztassék ünnepekre haza bocsátani!

—  Micsoda? Haza? Hova? Kérdezem, félrelökve könyvemet. Éppen Schopenhauert, olvastam, gyönyörködtem benn, gondolván íme a bölcsek királya, rémséges pesszimizmusa daczára ha nem is boldoggá, legalább tűrhetővé tudta élőiét lenni. Nekünk,  halandó embereknek példáját kellene követnünk.

— Elmehetek, kezeit csókolom? — folytatja már sokkal kevésbbé bátor hangon özv. Ornayné  —  a faktotumon, háti kormányzóm, az én kényelmem és lustáságom minisztere.

Reá bámulok, Elmenni, neki? …Ünnepekre? Midőn legtöbb lótás, futás, főzés, szóval ünnepi chaosz van a falusi háznál. Az lehetetlen! Abból nem lesz semmi, —határoztam el magamban. Azután hangosan így szóltam:

—  Ugyan, Ortmayné! … mi is jut magának az eszébe. Hát hogy maradok én magamra?

Ormayné irul-pirul nagy felindulásában és idegesen kezdi összemorzsolgatni hófehér kötényét, (hiszen: telmaitre, tel vale!) és könnyező hangon, gyorsan, egymás­után, idegesen   ejtve a szavakat, kezdi   könyörgő  monológját

— Hiszen már régen nem látta bátyját,  az   orvoshoz is el kell  mennie . . . aztán  ruhát  is  csináltatott, sokat költött rá és még gyónni is akar …

Eh gondoltam, mégis szörnyen önző vagyok! Szegény asszony . . . és a szívem, ez, az én bolond szívem meglágyult. (Nem ér az semmit a mai világban, nem igen boldogulhat az az ember, a ki néha-néha jószívű is tud lenni.)

— Hát menjen Isten hírével. Jó mulatságot kívá­nok. Hozza be a kulcsokat.

Egy percz mulva boldogságtól sugárzó arczzal és nagy csomó kulcsosul állt előttem Ormayiné.

—  Csak ne tessék mindig krémeket csináltatni, mert ugy is kevés tejfelünk van és így tovább folytatja.

Egy hosszú háztartási predikáczíó után az én zsar­nokom, (mert az ám!) kezeimet csókolja, de csak szó­val, tudván, hogy annak gyakorlati alkalmazását ki nem állhatom, (anti-demokratikus jellegű szokás) és elmegy.

Tehát elment Ormayné. Tény, valódi tény. — Mik lösznek annak, következményei? Egy óriási migraine. — Mindig migraine-t kapok, ha az éléskamrába megyek. Egy hosszú kulináris konzultáczió a főzőnével és egy fél­órai kihallgatás többi házi cselédem számára, utána — mindig migraine. Engem véghetetlenül bosszant az a malicziozus diplomáczia, melylyel „alattvalóim” tévedésbe ejteni igyekszenek, a mi rendesen sikerül; bármutólag mindig elképzelem nevetésüket, mikor bizalmas körükben a „szakácsné-asszony laboratóriumában” vagy „Irma kis­asszony” dívat-műhelyében azt mondják: „Most jó dol­gunk van! Az asszony nem ért semmihez! Bár csak ez az Ormayné ott maradna Losonczon!”

Micsoda? Nem értek semmihez? Es hiúságom fel­ébredt lethargikus álmából, mert különben egy palócz, fa­luban, ha az nagy hegy alatt fekszik is, nehéz hiúnak lenni!

Büszkén hordva kulcscsomagból álló jogaromat, emelt fővel, erélyes lépésekkel indulok az éléstárba, képzelve, mennyire fog csodálkozni főzőném, ha észreveszi okos, tapasztalt, szakértő háziasszony voltomat. Mosolyogva beléptem.

—  Kezét, csókolom, bocsánatot kérek, hogy el talál­tam késni.

—  Igen, igen, máskor ne késsen.

—  Mert, tetszik tudni, öltöznöm kellett, már ma há­romszor átöltözködtem, egymásután jöttek az öntözők, — siet ő szerény büszkeséggel befejezni „spech”-ét, mert észreveszi, hogy én nem igen rokonszenvesen fogadom ezt a váratlan ömlengést.

Most kíváncsi leszek. Igen szeretem az embereket tanulmányozni, legyen az akár a szakácsnőm is . . . tör­ténjék az bár az élés-kamrában … Az embert, az egyént akarom tanulmányozni. Bepillantani valakinek lelke mé­lyébe, levétetni vele convenczionális álarczát, melylyel ki­vétel nélkül le van takarva a valódi „én”, kifürkészni lelki tulajdonságait, vágyait, megtudni, mi fáj neki, mi bántja, minek örül, vagy örülhet … íme az én élveze­tem! A lélek analyzálására hajló egyéniségem kíváncsian néz a kaczérkodó pesti menyecskére és …„diskurálni” kezdek vele.

Mit mondtak volna ismerőseim, ha megleshették volna ezt a jelenetet.

Hallom „fi done!” „quel genre” s ebhez hasonló felkiáltásaikat, azon több-kevesebb ágú koronával ékeskedő barátnőimnek, kik a miveletlentől  való idegenkedésemet oszlály-gőgnek szeretik kvalifikálni.

Jóakaratú barátaim, kik libromániámat félbolondságnak nyilvánították, most már egész bolondnak hinné­nek, vagy legalább is „csodálatosnak” találnák éléstári viselkedésemet.

Es X.  tanár úr? A ki oly nagy türelemmel, odaadással, buzgósággal igyekezett a magyar nyelv sajátsá­gait, számos ragozását, a határozóit és határozatlan ala­kokat velem elsajátíttatni, ki ezt az unalmas, száraz tár­gyat élvezetessé tudta tenni elénk színezetű előadásával; mit mondana ő mint irodalommal foglalkozó. Azt, hogy miért ne? Ha főzőné typicus egyén . . . megérdemli a tanulmányozást a saját nyelvén.

— Öntözték? Ki öntözte magát?

— Mindnyájan, kérem alásan. És lesütötte szemeit. Reá nézek. ott ál előttem a modern szakácsné par excelence  álla fésülve, franczia üveggvémánt boutonok a füleiben), rózsa-szinű gazdagon truszirozott ruha rajta, kaczkiás átlátszó fehér mull kötény előtte, „ valódi” gyöngyök a nyakán, csinos kis czipő a lábán. — íme a cordon bleu-m.

— Mindnyájan, kezét csókolom — folytatja nagy hévvel és bátrabban, arczomról leolvasva az érdeklődést. Legelőször jött a gazda „úr” (szerényen mondá, mer úgy látszik, imponál neki a hatalmas nagy befolyású gazda, kitől maga „a nagyságos úr” is elfogadja a tanácsot.) Ugy agyon öntött minket, hogy még! Irma nem győzött eleget sivalkodni!

—  És maga nem?

—  Én, kezét csókolom . . . Nem, nem sivalkodtam. Mert tetszik tudni, hozzá vagyok szokva. Pesten császári és királyi altisztek jártak hozzám locsolni rózsa-vízzel, aztán a házmester persze csak csöbörrel; mikor meg Pál­mai nagyságánál szolgáltam . . . akkor bizony sokan, finom urak is megöntöttek. Azután jött György is, igen is ő is. (Hogyan? kérdezem magamban, György is? De hiszen Montecehi és Capuletti viszonyban állnak ezek egy­mással, minek positiv eredményeként az inas-válság kel­lemetlen  intermezzója be is állott — sóhajtom.)

Igen is György is; elég udvarias volt mostanában, megértette végre, hogy ilyen alkalommal nem illik veszekedni; ő is, azután a kertész, na meg tetszik tudni, nem illik büszkének lenni ilyen nagy ünnepen, hát már csak Bódit, a parádést, meg az igás Pistát sem utasítottuk el; de még képzelje, méltósága, kezét csókolom, még a majoros is, — ez a gyáva ember, még az is eljött! Na ennek meg is mondtam az igazat: majoros, mondom, vigyázzon! Teg­nap csak tíz litert fejt, ma csak kilenczet! Ha tán kré­met is kell csinálnom … miből csinálok? Mert ugy-e, kezét csókolom, krémet is készítünk ma?

—  Igen, igen mondom és igyekszem újból a pró­zába belemélyedni, kezdve a tojás-számláláson, folytatva a vajkimérésen, czukortörésen sat. sat.

Egyszerre ismert taliganyikorgás üti meg hallóér­zékemet. Ez a napi póstánk! Oda rohanok, idegesen, lá­zasan, türelmetlenül veszem kezembe a táskát és kinyi­tom: Levelek! Levelek! újságok: Nemzet. Pesti Napló. Ország-Világ, Losoncz és Vidéke, Gazette de Hongrie, bécsi sakk-lap, Ráth Mór könyvküldeménye: ugyan mit is küld: Ecrivains et pentseurs Clarenstól, egy uj könyv Norris-tól, Grünwald legújabb könyve, Justh Zsigmond utolsó regénye, Harancourt Áme nue, a Revue des deux mondes (benne lesz tán a Taine tanulmányának folyta­tása is!) Van még egy csomag. Kést, szakácsné, kést! Gyorsan kioldom a borítékból; ah! Othello és Merlin partitúrái.

—  Siessen szakácsné, siessen!

—  A cselédeknek tán élesztős tésztát készítsek?

—  Jól van jól, hanem siessen főzzön a mit akar! Ah mit! Hozza be majd a kulcsokat a szobába! — Ott hagyva őt berohanok férjemhez. Rossz kedvű, látom; tán megint a rossz esztendőre, a jövedelem nélküli múlt évre gondol? Én rózsaszínű hangulatban vagyok.

—  Ne búsulj, öregem: bolond az, a ki búsul, majd minden jóra fordul!

—  Jól van jól, megint takarmányt kell vennem, tán 500—600 frtért is.

—  Oh! bother! (Angolul káromkodni asszonyok­nak is szabad.)  Itt a posta: levelek, könyvek, újságok!

Most már mosolyog, hisz ő is könyv-moly, olyan mint én; azért senki se mondja kék harisnyának; azt mondják. intelligens férfi  … és rólam? …

Ez az 500 frtnyi túlkiadást jelentő újság engemet is kezd bántani … meg az is, hogy krémet készíttet­tem Ormayné tilalma daczára; mit fog ő majd ehhez mondani? Aztán az éléskamrában a főzőné lelki analyzisával voltam elfoglalva, az vehetett a mit akart, most nevet … pedig szándékomban volt imponálni neki háztar­tási tapasztalataimmal … és mi lett a jó szándékból? A szakácsné nevet rajtam, nevet, az bizonyos.

E gondolat fáj nekem, hiúságom szenved. Leülök a visszakapott kulcsokat kezemben tartva. Kedélyem min­dig rosszabb, komorabb lesz … Oh! mi borzasztó dolog az élet mégis! Hát nem leszek soha olyan, mint a többi? Hogy viseltem már ismét magamat abban a sze­rencsétlen spajzban ? Hiszen nevetséges! . . nemcsak a sza­kácsné, hanem a barátaim szempontjából is …

Fekete lepkék kezdenek röpködni körülöttem. Bor­zasztó spleenbe esem. Tehát csak palócz faluba csöppent kék harisnya vagyok és semmi más? . . . Lesz-e belő­lem valaha okos, szorgalmas házi asszony?!

Úgy látszik: Lasciate ogni speranza!

Carthago

(Losoncz és Vidéke, 1888. április 8.)

Nyitókép: index.hu

Lejegyezte: Puntigán József