Csontváry nyomában 2. – Iratok, életrajz és Kisszeben, a kezdet

A sorozat 1. része ITT olvasható.

Csontváry Kosztka Tivadar életének eseményeit, bármennyire izgalmasak és érdekesek, háttérbe szorítja egyedi alkotásainak csodálatos látványa. Nem sokan gondolkoznak el azon, hogy az egészen jogosan különc festőnek is nevezett gyógyszerész hogyan jutott el oda, hogy vászonra festette a gondolatait.

Anton Mesároš, Csontváry egyetlen szlovák monográfusa (a festőművész életét szlovák nyelven Jozef  Drenko losonci helytörténész is összefoglalta, de a kis füzete nem igazán tekinthető monográfiának)  munkája előszavát egy érdekes gondolattal nyitja meg. „Nem egy település igen büszke lenne arra, ha az csak kicsit is kötődne valamely európai, vagy világszinten elismert művészhez.”

   

Csontváry életét az önéletrajza (az addig kiadatlan írást először az „eredetiről régebben készült másolat alapján” Németh Lajos tett közzé az általa szerkesztett, több kiadást is megélt Csontváry-emlékkönyvben) alapján ismeri a művészetét kedvelő közönség, melynek gondolatait a legtöbbször változatlan formában idézik.

Az önéletrajz eredetije valószínűleg abban az iratcsomagban volt, melyet a festményekkel együtt, 24  éves korában  Gerlóczy Gedeon mentett meg a pusztulástól néhány hónappal Csontváry halála után, 1919 októberében.

„Egy idősebb hölgy, Anna néni – Kosztka Tivadar nővére volt – a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette … A papírokat egy kosárba gyűjtötte, és igyekezett rendet teremteni a műteremben. … Anna néni  elkészült a takarítással; a család is készülődött elmenni. Én, mint a legfiatalabb, segítettem a kosarat a házfelügyelőhöz levinni, hol az iratokat átadták, hogy tüzeljék el őket. Utána elbúcsúztunk. … Talán tíz lépést mehettem, amikor, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, megálltam, majd visszafordultam. Csengetésemre a házfelügyelő jött ki, aki csodálkozva kérdezte, hogy talán fenn hagytam valamit? – Nem! – feleltem, hanem magával szeretnék beszélni. Bementünk és hamar megállapodtunk: a kosár iratot kértem, megkaptam, és hónom alatt két óriási csomaggal hazafelé indultam“

– olvasható a visszaemlékezésében (Csontváry-emlékkönyv, Csontváry-krónika). Gerlóczy Gedeon Lehel Ferencet kérte fel Csontváry életművének a feldolgozására.

Az iratok sorsa nem kevésbé izgalmas, mint a festményeké. „Gerlóczy amilyen óvatosan bánt a festményekkel, olyan szabadon kezelte a kéziratokat. Tanulmányozás céljából a szerzők szabad rendelkezésére bocsátotta, a visszaadást, a visszaadásnál a tételes elszámolást feltehetőleg nemigen szorgalmazta. … Feltehetően Lehel Ferenc volt az, aki a teljes kéziratanyag birtokában az ún. Nagy önéletírást összeállította, úgymond megszerkesztette. … A régebben készült másolat azonban csak egy feltehetőleg a hatvanas években indigóval több példányban sokszorosított gépírásos szöveg, így az a feltevés, hogy a Nagy önéletírás minden bizonnyal tudatos kompiláció, nemigen cáfolható” – írta ezzel kapcsolatban Romváry Ferenc a Csontváry dokumentumok II. c. könyv bevezetőjében (1995. november 6.).

A közelmúltban belelapozhattam az egyik megmaradt iratcsomag hiteles másolataiba, s így alkalmam volt tapasztalni, hogy a fentebb idézett sorok nem alaptalanok. Csontváry több, egymástól független jegyzetében is felidézi életének részleteit.

Nem kevésbé izgalmas részletkérdés az is, hogy az életrajza több részletében Csontváry szűkszavú, egy-egy mondatba sűríti az eseménysort. Ezek hátterének feltárása és bemutatása így még számos érdekességet tárhat fel Csontváry életének mindennapjairól.

Szlovákiában a legismertebb kutatóinak egyike Németh István volt, aki a több mint 30 éves kutatásainak eredményeit a Csontváry Kosztka családtörténete c. munkájában (Ab-Art, Pozsony, 2005) tette közzé. Ebből (ha jelzetlenül is) átvett néhány részletet Anton Mesaroš is, aki azokat ki is bővítette.

Kosztka Tivadar életútja Kisszebenen kezdődik, ahol 1919. július 5-én látta meg a napvilágot egy cseh-lengyel eredetű család 3. gyermekeként. A család a 17. században települt Magyarországra és posztupici néven szerzett magyar nemességet.

Apja, Kosztka László (1818 – 1904) gyógyszerész, orvos volt  (a romániai Lugosról származott)  meghatározó szerepet játszott a kisszebeni közéletben, ahol, mint az az önéletrajzból is kiolvasható, tiszteletből rendőrkapitányi és postai feladatokat is ellátott. Szabadidejét pedig vadászattal töltötte. Gyógyszerészként, 62 éves korában orvostudori oklevelet szerzett. Anyja Daróczi Hajczelmajer Franciska volt, aki Ung megyéből származott. Nem tudni, mikor kötöttek házasságot.

Németh István adatai szerint Kosztka László 1847-ben Hrabeczky Sándortól vette meg Kisszebenben, az ott 1787-ben alapított „Fekete sas” patikát, a 26. sz. házzal együtt.

„Tágra nyílt szemmel jöttem a világra figyelő és emlékező tehetséggel lettem megáldva. Emlékszem jól huszárlábamra hátulgomboló hózentrágeres nadrágomra, amelyből kifityegett az ingem csóvája. Így látom magamat még ma is azzal az erős sűrű hajjal és mindig derült arccal Kiszseben járdáján kellő közepén a templom közelében azzal szemben a gyerekeket mustrálva – az igazságérzetem érdekében Burkus néven én voltam közöttük a bírói amikor ráfanyalodtak a pajtások a krumplicukorra.

Atyám akkortájt tiszteletből a város rendőrkapitánya és postamester is volt Kisszeben sz. kir. Városának. Szabad óráit pedig vadászattal és rakétacsinálással töltötte. Nem volt dohányos borivó, s az italokat sem kedvelte. Ebből kifolyólag állandóan egy vadászlaboránst tartott és az abban az időben Kovács Jancsi volt, akire rá volt bízva az agarak kopók vizslák etetése farkas- rókakölykök nevelése. Foglyok kihallgatását figyelte, farkaslest fűtötte, no meg a négy fiúnak (Csontváry és fiútestvérei – PJ.)  szertelenségét a hinta s a kiglizó ellenőrzését néha egy-egy nyúlnak elejtését is ő végezte.

Szórakozásunkhoz járult a sárkányok készítése a tűzijátékok szerelése a rakéták eregetése amire atyánk rendkívül sokat áldozott. … sok tanulságos komoly pillanatoknak voltam szemlélője s a gyerekek között sok volt ám ennek tekintélye amikor labdával gombbal vagy pigével (két végén hegyesre faragott faág – P.J.)  léptem ki a járdára utánam sompolyogva Kisszeben gyermekhada.

No de mikor egy-egy ablak vagy városi lámpa betörött s a pige a kofa hátán megállott, meg voltunk szeppenve, akárcsak a verebek szétrebbenve suttyomban az anyai szoknya alá menekültünk, s onnan azután egyenként a lábszíjra kerültünk. A kárörvendő látogatókat is atyánk szeretettel fogadta egyenként külön szeretetből fülön fogta s a sötét pincébe zárta és addig ott tartotta amíg a bandát a jólelkű anya ki nem szabadított, s a komoly apához kézcsókra nem bocsátotta.

Ilyenképpen tehát néha változatosságból még térdelnem is kellett nagy csintalanság esetén  a térd alá borsó is lett hintve. És ez a mulatság rendesen akkor következett be, ha a borlokai Lyompával összekerültünk az idegen szatócsnak macskazenét adtunk avagy amikor Babarcsikot csik-csikkel ingereltük, ebből azután olyan patália támadt a városban hogy a hetivásár (rendje felborult) – Babarcsik utánunk szaladt magával rántotta a sátrakat s a kofák ordítozására a háziaknak kellett kivonulni (…) mogyorófa pálcákkal a rendet helyreállítani“ – olvasható Csontváry egyik írásában.

„Így csendesen éltünk Kis-Szebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott. A borjú hátulja pedig minden vasárnap a falusi zsidóktól kínálva volt. Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak  is tellett.

…

A városban volt takács, kékfestő, pokróc- és gyapjúszövet készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mész- és téglaégető, és két vízi papírmalom – ebből állott a Kisszebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták, mert a polgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának nevezett kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohányzás.

A városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege, vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve. Az életnek tehát volt kellemes, patriarchalis zamatja, amely már a megszólításban kifejezését találta: amice barátom wie gehtes braviska.

De a magyar nyelv tökéletes megtanulására mégis csak az Alföldre kellett mennünk atyánk rokonaihoz, ezzel azután az iskolában is hozzájutottunk a magyar szóhoz. De hozzájutottunk az iskolaútján a fertőző betegségekhez is: nevezetesen a szamárköhögéshez, vörheny- és váltóláz-félékhez, amelyeket a Kosztka gyerekek könnyen kihevertek.“ – olvasható az önéletrajzban.

Életének egyik meghatározó élménye lett a nagy üstökös (Donati) 1856-os megjelenése, melyről így ír:

„…amelynél szebb ragyogóbb égi tüneményt el sem lehet képzelni – a nyári hónapokban keletkezett, s este 9 órakor halformában a torony fölött ködszerűen lebegett, de azután folyton nőve házunk fölé került, s éjfélkor az egész égboltra kiható fényben tündökölt. Ennek eljövetelét nap nap után lesve vártam, s éjfélig az utcán kitartottam, ahol az emberek tolongva jártak-keltek s járdán fel és alá, hogy miről tanakodtak azt az Isten tudja.

De én tudom, hogy ez az üstökös engem ábrándozóvá tett álmaimat megzavarva ismeretlen világrészekbe járnom kellett s mire felébredtem egyszerűen közönségesnek találtam a rendes életet, nem tanultam de mint kisgyermek már tudtam gazdálkodni az igazságért harcolni – kocsis kalickát faragni csak iskolába nem szerettem járni.“.

Az életrajzában olvasható:

„A hatvanas években Kis-Szebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták. Ki-kimaradoztam az iskolából, a pozamuri város fala között a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem.

De egy-egy apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkben lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az apolló pillét ejteni. A természet iránti szeretetem korán bontakozott s e réven a gymnáziumi igazgatóval a sors összehozott, ki a napi sétáinál engem soha ki nem hagyott: séták közben fejlődött ki a Kis-szebeni gymnáziumi múzeum létesítésének eszméje, a természetrajzi gyűjteménnyel való megkezdése.

Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen: s amikor már az anyag együtt volt – atyám a Kis-szebeni gyógyszertárat eladta, közbejött tűzvész következtében elpusztult nővéremet siratta: elment felejteni anyám rokonaihoz Ung-megyébe, pihenni.“

Az említett tűzvész 1863. szeptember 2-án pusztított a városban, amelynek eredményeként több mint 136 ezer forintos kár keletkezett, s amely nem kímélte a Kosztka család házát sem. A tűzben halt meg K. Tivadar egyik lánytestvére (a halotti anyakönyv bejegyzése szerint Izabella), amely nemcsak a családot, de a város lakóit, közöttük a lelkészt is nagyon megrázta. Olyannyira, hogy a halotti anyakönyvben 3 és fél oldalon írta le a tűz okát és lefolyását. Érdekesség, hogy a város történeti feldolgozásában a tűzvész nem szerepelt eseményként, ez csak ebből a leírásból vált ismertté.

Ezt követően Kosztka Lászlót azzal vádolták meg, hogy rossz gyógyszereket szolgáltatott ki, vény nélkül is adott gyógyszereket betegeknek, ezért a  város polgárai  és orvosai elidegenedtek a gyógyszereitől.

Németh István kutatásai szerint Kosztka László fokozatosan szembekerült a város vezetésével, amely azután vizsgálataival, vádjaival arra kényszerítette Kosztka Lászlót, hogy eladja a gyógyszertárát és családjával együtt elköltözzön a városból. Néhány évre Szerednyén találtak új otthonra.

Puntigán József