Csontváry nyomában 3. – Szerednyétől Iglóig

Miután Kosztka László részben a leánya halála miatt, részben szembekerülve Kisszeben város vezetésével úgy döntött, hogy eladja a gyógyszertárát és távozik a városból, néhány évre az Ungvártól 20 km-re lévő Szerednye községben telepedett lett.

A szerednyei eseményekre úgy az írásaiban (Mezei Ottó, Csontváry dokumentumok I.), mint az önéletrajzában is visszaemlékezik.

„Habár a mezőgazdaság sok kívánságot kielégített és teljes szabadságot adott az időtöltésre, de a kisszebeni állapotokat mégsem helyettesítette. A gyermekévek eltűntek, most már minden lépés komolyszámba ment. Jancsi vadász velünk jött ugyan, de a porosz háborúba be kellett vonulnia. Maradt az egycsövű kis fegyver s az Arbi vizslakutya mint szórakoztató barátunk.

   

…

Ungváron jártunk iskolába és Szerednyére rándultunk ki vakációra, ahol három ízben ki voltam téve a pusztulásnak, a sors által való kioktatásnak.

Az első lecke húsvétünnepre esett, amikor hazakerültem, s nagypénteken a darumadarakat háborgattam a nagy réten, ahol egy madár elejtése után a csatornát át kellett ugrani – de ugrás közben a széleken porhanyó jéggel találkoztam, s földcsuszamlás következtében a csatornába csúsztam, ahonnan csak macskakörmös energiával tudtam a partra kapaszkodni. A ruhát a napon szárítani aktot állottam a szabad ég alatt a réten, amíg teljes sötétség rám nem borult 1866-ban, teljes napfogyatkozás leple alatt (s feltűnés nélkül száraz ruhát cseréltem).”

Az időpontot illetően Csontváry rosszul emlékezett. A jelzett napfogyatkozás (gyűrűs) 1867. március 6-án volt, melyről így számolt be a Vasárnapi Újság:

„A márczius 6-ki ez évi napfogyatkozás kezdődik a földön átalában reggeli 8 óra 32 perczkor budai középidő szerint, napfeljöttével Afrikában Senegambia vidékén. Végződik átalában 1 óra 33 perczkor délután budai óra járás szerint, közép Ázsiában Thian Schau Pelu környékén. E fogyatkozás látható lesz egész Európában, Afrika északi és Ázsia nyugati részein. Hazánkat illetőleg a gyűrűs fogyatkozás középvonala csak Erdély délkeleti szélét vágja keresztül.

A 11 hüvelyk nagyságú fogyatkozás vonala pedig az adriai tengerparttól számítva kezdődik Zengnél, innét Zágrábtól keletre maradva, s Belovártól nyugotra Zákányon alól átkel a Dráván, honnét Csurgónak, Karádnak, Fiók-Szabadinak, Enyingnek, Seregélyesnek, Ercsinek, Soroksárnak, Hatvannak, Egert délre hagyva Sajó-Szt.Péternek, Edelénynek s Nagyidának húzódik.

Innét Kassától délre Szinnyénél Zemplén megyébe vonul, Homönán s Papinán keresztül, mig a Kárpátokhoz nem ér. Mindezen vonaltól északra fekvő helyek 11 hüvelyknél kisebb fogyatkozást fognak észlelni. Azonban hazánk legészakibb részén sem lesz a napcsorba 10 6/10 hüvelyknél kevesebb. Az érintett vonaltól délre eső helyek pedig 11 hüvelyknél nagyobb fogyatkozást szemlélnek, mely azonban teljessé nem válik.“

Az önéletrajzában erre így emlékezett vissza: „Én 12 éves koromban nagyban törtem a fejem. Nagypénteken a daruréten egy madarat megsebeztem, s a csatornán át kellett kelnem, de ugrás közben a havas partról lecsúsztam a feneketlen csatornába, s csak halálos erőlködéssel vergődtem ki a partra. Hideg sötét lett, napfogyatkozás közeledett.”

Majd így folytatta: „A másik szerednyei könnyelműségem az volt, hogy fáért menő kocsisainkkal kirándultam az erdőre: de amint az erdő szélére értünk, gyönyörű érett szilva kínálkozott előttünk; én a kocsiról leszálltam, az ágat a puskaravasszal lehajtottam, de a puska elsült, s a töltés a lábam között eltűnt.

A harmadik könnyelműség pedig az almáskerti kunyhóban történt, ahol öcsémmel éjszakáztam, s egy éjjel idegen kutyára bukkantam. A kutyát nem bírtuk eltávolítani, atyánkat és Jancsit kellett felébreszteni s ártalmatlanná tenni, mert a kutya veszett volt.“

Ugyanezekről a fentebb megkezdett írásában egy picit részletesebben így ír:

„A másik eset történt mikor a kocsisok fáért mentek az erdőbe és velök kocsiztam ki az erdő szélére, s ahogy az erdő szélén vagyok, egy szilvást pillantok meg tömerdék szilvával – az ágát nem volt mivel lehajtani, így a fegyver ravaszával próbálkoztam hozni, de a ravasz kicsúszott, s a fegyver elsült, a tölés a lábam közt a földbe fúródott. Annyira hihetetlen volt előttem ennek a következménye, a sértetlenség, hogy meg is tapogattam magam – ettől fogva a fegyver ravaszát folyton kezemmel ellenőriztem, s legnagyobb sűrűben sem történt vadászataim alkalmával semmiféle kellemetlenség.”

A harmadik eset történt aképpen, hogy én és az öcsém a gyümölcsöskert kunyhójában aludtunk, s egyszer csak rajtunk keresztülmászott valami, egy vadkutya volt s fejünk fölött helyezkedett el, hívtuk, riasztottuk, de nem mozdult, dobáltuk almával, ezzel sem törődött. Jelentettük aztán atyánknak, aki Jancsi vadásszal a kutyát lelövette, másnap kitűnt, hogy a kutya veszett volt.”

A továbbiakban azt írja, hogy Ungváron a selyemhernyó-tenyésztéssel kezdett el foglalkozni, amit azért kellett abbahagynia, mert az apja Eperjesre vitte:

„… atyám Kisszebenbe rándult s magával vitt, s Eperjesen egy rég ismert kereskedő és üveggyárosnál hagyott, s ő továbbutazott Kisszebenbe, de visszajövet értem nem jött. Ezzel el lettem választva, mint szopós gyermek anyjától, én a családjától. Kezdetben meg akartam szökni, de a nálunk hosszabb ideig tartózkodó X kisasszony ebben megakadályozott: A 14 éves csikó tehát be lett fogva és a kocsi rúdjához szoktatva.

Eperjesen nemcsak a német nyelvet tökéletesen megtanultam, hanem a nagy vegyeskereskedésben az összes árukkal megismerkedtem, hogy később az árukat az utazásnál én rendeltem, a nagykereskedésnek Bártfán fióküzlete és üveggyára volt. A számolásban is rendkívül megerősödtem, s az üveggyári üzemből is sok tanulságot szívtam úgy hogy 3 ½ év múlva, amikor megváltam e pályától, gazdag tapasztalattal léptem át a gyógyszerészi pályára, ahol alkalmam nyílt az 1873-i bécsi világkiállítást megtekinteni, s ott kereskedelmi ismereteimmel szakszerűen körülnézni”

„A világkiállításon láttam és tapasztaltam micsoda előnyöket szereztem azzal, hogy kereskedő lettem, micsoda szakértelmes szemmel hasonlítottam össze árukat, országokat, világrészeket a világ versenyében. Már itt feltűnt a gyárak kiszámíthatatlan teljesítménye, szemben ezzel a keleti népnek a kézi szerénysége. Engem a nagy gépek óriási teljesítményei gondolkozóba ejtettek, de fiatal voltam, világraszóló problémákkal még nem foglalkoztam. Nem ismertem a világ gazdasági statisztikáját, mely nélkül a világ kereskedelmét bírálni nem lehetett. Meg kellett elégednem a látottakkal s tapasztalataimat kiegészítettem a tanulmányokkal“

– foglalta össze tapasztalatait az önéletrajzában

Visszatérve a kereskedelmi tanulmányaihoz. Az életrajzában jegyzi meg, hogy 17 éves korában rájött arra, hogy nincs mit keresnie a kereskedelmi pályán. Egy másik írásában azt is jelzi, miért nem: „…itt tudtam meg, hogy a kereskedelemben valami Rothschild az irányító … így a kereskedelemben első nem lehetek, nekem vegytani ismeretekre van szükségem.”

Apja a Szabolcs megyei Tiszalökön vett gyógyszertárat, ahol az akkor már önállóan élő K. Tivadar egy vadásztársaság kíséretében látogatta meg. „… amikor a tervemet előadtam, hogy gyógyszertárban gyakornoskodni óhajtok, ellenvetéssel nem találkoztam. Visszaérve Eperjesre előadom a tervemet, főnököm könnyes szemmel sajnált ugyan, de hozzátette, hogy belőlem még miniszter is lehet. Habár nehezen váltam el kedves Eperjestől, de valami sajátszerű nagy dologra már itt képesítettnek éreztem magam. Egyelőre a gyógyszerészi pályának örültem, ahol egyéves önkéntes is lehettem.”

A korabeli oktatási rend szerint ugyanis az egyetemi tanulmányok előfeltétele a gyógyszertári gyakorlat volt. Ennek letöltése után vizsgát kellett tennie, aminek sikeressége után kezdhette meg a kötelező segédidő letöltését. Ez volt az alapfeltétele a gyógyszerészeti karra való bejutásnak.

„…A gyógyszertári teendőkkel rendkívül gyorsan megbarátkoztam. Szabad óráim­ban gyógynövényeket gyűjtöttem nem kicsiben, hanem kocsiszámra — az Alföldön a székfű, a fehér mályva s az ezerjófű, az ökörfarkkóró, s a kőrisbogár renge­teg nagy mennyiségben található volt. Ezt mind összeszedtem, s atyám vagyonát így (néhány száz koronával) gyarapítottam. S ha még maradt szabadidőm csak néha-néha jutott eszembe vízimadarakra, nyúlra avagy túzokra vadászni — mert már nagyobb dolgok forogtak a fejemben, s érdeklődtem nevezetesen a bécsi vi­lágkiállítás iránt is, amelyet 1873-ban Wienben meg is tekintettem. Ekkor már Bu­dapesten az egyetemre iratkoztam be. Azután decemberben mentem Lévára gyógy­szerészsegédnek”

– folytatja az emlékezést.

Az egyik helytörténet írás (Lakatos József: Csontváry nyomában a Tisza mentén, Művészettörténeti értesítő, 1980) szerint 1870-ben, 17 éves korában költöztek Tiszalökre. Apja a „A megváltóhoz” c. gyógyszertárat vette meg 1869 decemberében.

Az 1873 decemberi vizsgálat szerint „Tulajdonos: Kosztka László okleveles gyógyszerész, aki oklevelét nyerte a pesti 111. kir. egyetemen 1842-ben és bírja e gyógyszertárat, mint örökáron szerzett tulajdonát 1870 óta, melly azonban egy év múlva tűzi szerencsétlenség által elromolván, újramost építtetett fel. — Gyógyszertári tulajdonjoga ezen intézet előbbi tulajdonosának törvényes jogain alapul. … Segédje nincs, hanem segítségére van a működésben, édes fia Kosztka Tivadar 20 éves fiú, aki ugyanitt 2 év óta gyakornokoskodik.“

Fenntartása korántsem volt annyira egyszerű, mint azt Csontváry az visszaemlékezéseiből kitűnik. A gyógynövények „kocsiszámra“ való gyűjtésének oka elsősorban nem a szórakozás, de a kényszerűség volt.

A gyógyszertár 1870-ben leégett, s Kosztkáék azt követően a fenntartását alig tudták biztosítani, azért elárverezték: „1870 évben leégvén az épület, melyben a gyógyszertár elhelyezve volt, azóta a nyomorral és szerencsétlen tervezésekkel való küzdelem közben, az épület sem bírt teljesen elkészülni; a gyógyszertár pedig különösen, az új bútorzat félig kész, nagy Ígéretű ékességei és az ócskaságok rikító romjai közt vajúdik. Ily állapotjában, midőn az évről évre megújított ígéretek mellett, valamint sikertelen erőlködések közben, a czélt elérni nem bírja, és midőn mostoha szomszédi viszonyaitól is sújtva, még a vételári adósság terhétől is nyomva van: most épen azon stádiumába jutott az ínségnek, hogy nyilvános elárvereztetésnek van kitéve, a mi november hónapban fog megtartatni .„

A gyógyszertárat 1874-ben elárverezték, Kosztka László innen Jászapátira költözött.

Jogosan feltételezhető, hogy Kosztka László pontosan tudta a helyzetét, s fia Tivadar érdekeit előbbre helyezve intézte el, hogy az a gyakornoki tevékenységét egy ismert gyógyszerésznél folytassa. Mint ahogyan azt is, hogy a nehéz anyagi helyzetük ellenére támogatta Tivadar látogatását a bécsi világkiállításon.

Az életrajza szerint 1873. december 1-jén kellett volna belépnie a Lévai gyógyszertárba, mely útjához kocsit rendelt Léváról Párkánynánára. A történet folytatását a  jegyzetéből idézzük fel.

„… Párkánynánán kocsira kellett szállnom, lisztes zsákokon utaznom. Eledelül a kocsisok számára kenyeret s pálinkát kellett vennem kívánságuk szerint. Magam­nak pedig semmit sem, mert hittem, hogy valamely korcsmában meleg ételt kap­hatok, de ez nem sikerült. Naplementéig teljesen éhesen ugyancsak a kocsikerék is nyikorogni kezdett ,s éjféltájt Hunyadiak otthonában Zselizen már megdermed­ve állottunk meg a korcsma előtt és zörgettünk — de hiába fenyegettük, hogy a nagy hideg miatt a szalmát fel fogjuk gyújtani, és a szalmát fel is gyújtottuk s a megfagyástól csak így menekültünk meg. Sötét hajnalban Kálnóra értünk, s a falu végén gyertyalángos házikóban megkávéztunk, s ezzel 24 órai koplalásunk felejtve volt. Délben érkeztünk Lévára. Léván kaptam meghívót Nagysallóra a sorozáshoz és azt hogy egyéves önkéntességem 1875—76. évre engedélyezve van.”

Lévai tartózkodásának másik jelentős része az volt, hogy „.. ott egy általános gyógyszerkönyvet írtam, s így behatoltam a gyógyszerek ismeretébe, a legszélesebb rétegeibe.“

,

 Csontváry lévai tartózkodásáról írásaikban Dr. Alt Jenő gyógyszerész, ill. Bakai Lívia egyetemi hallgató is megemlékeznek a Lévai járás gyógyszertárai történetét összefoglaló munkáikban, melyek szerint – apja javaslatára – Boleman Ede (1835–1884) gyógyszerésznél volt gyakornok a Fekete Sas gyógyszertárban.

Néhány hónapot töltött itt, valószínűleg 1874 június–júliusában távozott el Iglóra, majd az iskolai év elején Budapestre, az orvosi egyetemre. Az általa írt lévai „gyógyszerkönyvről, annak hollétéről nem találtam adatokat. Elképzelhető, hogy csak a kézirata készült el. A gyógyszertár épületét 1956-ban bontották le.

Puntigán József

Kiemelt kép: Szerednye, kor  abeli képeslap. Forrás: epa.oszk.hu

Csontváry nyomában 1. – az elmúlás emlékezete

Csontváry nyomában 2. – Iratok, életrajz és Kisszeben, a kezdet