Csontváry nagyon célirányosan gondolkodott. Nem esett kétségbe Kelety Gusztáv (1834-1902) festő, grafikus válaszán sem, miszerint „maradjak csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolgom s ne kívánkozzam a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva.
A „rajziskolai igazgató” azt a kérését utasította el ily módon, hogy vegye fel őt az iskolába „gyakorlatozónak”.
Mint azt a legutóbbi részben olvashatták Kosztka Tivadar az Önsegély c. munkát tanulmányozva megtudta, hogy „minden nagy munkához nagy idő kell, s hogy a nagy időhöz csak pénz kell.” Utóbbi azonban nem állott a rendelkezésére.
Ettől függetlenül, vagy inkább ezt figyelmen kívül hagyva Kosztka csak a célt látja maga előtt: „Te leszel a világ legnagyobb Napút festője, nagyobb Raffaelnél.” A gyógyszertár(ak), a gyógyszerészet a kinyilatkoztatást követőn lényegében ennek eszközévé válnak. Nagyon (cél)tudatosan cselekszik! Másképpen fogalmazva, nem azt keresi, hogy hogyan nem lehet valamit megcsinálni, hanem azt, hogy hogyan lehet.
Teljesen logikusan először Raffaello (1483-1520) festményeivel akart megismerkedni. Azért hogy lássa, mit is kell neki túlszárnyalnia. Mint azt legutóbb idéztem, ehhez gvardián Gmitter” atyától kapott ajánlást és segítséget.
„Az ajánlat Bauer német gyóntató atyának szólott, aki a Szent Péter templomban állandóan gyóntatott, ezzel a Rómába való menetel el is volt intézve. 56 Ft gyűrő óra”
– írja egyik írásában. Aztán 56 forinttal a zsebében elindult Rómába.
„1881-ben húsvét szombatján a Castello s’Angelo tűzijátékánál már jelen is voltam, s másnap Bauer gyóntató atyával is tanácskoztam. Ugyanaz nap már azt is tudtam, hogy az osztrák-magyar zarándokhelyen magyarokat föl nem vesznek, mert a magyar püspöki kar az intézetet nem támogatja kellőképen. Ugyanaznap megtudtam Bauertől, hogy Szoldatics Egerben van; s a Collegie Austro-Hungaricoban pedig meggyőződtem arról, hogy ott egyetlen egy magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott” – olvashatjuk az Önéletrajzában.
Szoldatits Ferenc (1820-1916) festő volt, aki művészeti tanulmányai után Rómába költözött, ahol belépett a S. Maria della Pieta konfraternitásba, a nazérus festők közé.
A római „Collegie Austro-Hungaricoban” tanuló Prohászka azonos a nyitrai születésű Prohászka Ottokár (1858-1927) neves püspökkel, filozófussal, egyetemi tanárral, a Magyar Tudományos Akadémia tagjával. Prohászka 1875 és 1882 között Rómában töltötte a kollégiumi éveit.
Csontváry egy másik írásában így emlékszik a találkozásra „… volt még egy igen érdekes kalandom a Collegio Austro-Ungaricóban, ahová a Vatikánból jövet egy délután a portásnál tudakozódtam, vajon ebben a kollégiumban van-e magyar. A felelet az volt, hogy a portás subito szóval eltűnt s egy pillanat alatt jött egy fiatal ,szikár külsejű középnagyságú, megszeppent kispappal, aki ha jól tudom Prohászkának mutatkozott be. Szíves vendégszeretettel fogadott, bizonyára azt hitte, hogy nagy szükségben vagyok. Egy kis ebédet az iskola padján velem elfogyasztott … Lehet, hogy ez a Prohászka a sokat szereplő püspök, aki engem akkor szegény bohémnak nézett.” Igen, az a Prohászka volt!
A találkozással a Prohászka Ottokár életét kutató Móser Zoltán is foglalkozott. Szabó Ferenc hívta fel a figyelmét a fentebb már idézett mondatra. Ebből a rövid néhány szóból tudjuk meg egyáltalában, hogy a két rendkívüli ember valaha is találkozott.
„…Prohászka naplójában ugyanis ezzel kapcsolatban semmilyen adat sem található. Pontosítva a történetet, az bizonyosra vehető, hogy 1881 húsvétszombatján Csontváry több sikertelen próbálkozás után végül is a Collegium Germanicumba (tehát nem a Collegio Austro-Ungaricóba – P.J.) kért bebocsátást, miután az otthon megadott címek közül senkit sem talált meg: a San Pietro német gyóntatója sem volt otthon, a magyarok zarándokháza nem volt nyitva, az egri pap ismerőse sem tartózkodott Rómában. Utolsó reménye az volt, hogy a jezsuiták kollégiumában megtalálja azt a magyar kispapot, akivel szót válthat. … Útközben tudatosan koplalt, bizonyára Rómában is éhezett. Ezért is sokatmondó az a megjegyzése, hogy a szerény, félénk »Prohászka nevű kispap« még egy tányér levessel is megkínálta… Alighanem soha nem látták később egymást, de nekünk óriási kincset jelent a két római zarándok találkozása!”.
Csontváry nem felejtette el Prohászkát. Jóval később a füzeteit küldte el neki, amit Prohászka Székesfehérváron (itt volt püspök) 1917. július 6-án keltezett, a budapesti Fehérvári úti műterembe címzett levelében meg is köszönt neki.
„Mélyen Tisztelt Uram! Nagyon köszönöm szívélyes megemlékezését s azt, hogy érdekes füzeteivel megtisztelt. Kiváló tisztelettel Prohászka O.”
Azt valószínűleg kevesebben tudják, hogy a Prohászka család 1866-ban azért költözött Losoncra, hogy ott, a római katolikus magyar iskolájában elsajátítsa a magyar nyelvet. P. Ottokár három évet töltött el a városban. Kiválóan tanult és osztályelső lett. Nemcsak tantárgyként tanulta meg itt a magyar nyelvet, de a helyi, az országhoz hű közösségében megtanult ezen a nyelven érezni és gondolkodni is. Az itt eltöltött időszaknak köszönhető, hogy Csontváry Rómában, 1881-ben magyarul beszélhetett vele.
Visszatérve Rómába, Csontváry először a Hotel Veneciában lakott napi három líráért szállást, de ezt soknak találva egy olcsóbb lakás után nézett, amit meg is talált. „Öt líráért egész hónapra való lakást konyhával és fürdőhasználattal”. Volt ott egy bolt is, ahol olcsón vehetett magának cipót, szőlőt, kecskesajtot, s ha ez nem lett volna neki elég, akkor sült halat is.
„Az útiköltségem nem egészen negyven lírát fogyasztott, maradt tehát Rómában száztíz lírám, amiből havonta csak tizenöt lírát kellett költenem. A műkincsekhez a követségünk útján szabadjegyet kaptam. Ambro attasé (Ambró Béla diplomata, 1880-82 között Rómában volt követségi titkár) honfitársunk volt az egyedüli magyar, akivel én nap-nap után a korzón találkoztam s magyarul elbeszélgettem.”
Mindezt elrendezve elment „az okot felderíteni miért kell nekem a világot megelőzni, s a Raffaelnál is nagyobb munkát végezni.”
„Jól emlékszem előbb a szobrokat tekintettem meg, ahol nem bírtam felmelegedni. Mintha csupa hivatalos aktacsomók közé kerültem volna. Talán egyedüli a Laokoón-csoport s a végén a San Pietro in Vicoliban a néma Mózesre lettem figyelmes, s a mesterére is kíváncsi, aki kalapáccsal kereste a levegő távlatát, de elfelejtette belelehelni Mózesba a Parlá-t. Így hát a rómaiak szobrászati munkáinál egy kis hiba történt, amit észrevetetett velem a sors keze, se ez abban állott nem tudták a görögöktől átcsempészni az isteni ihletet, sem pedig átérezni az isteni természetet Bacchusszal szögmérővel s Leonardo perspektívájával a világ nem keletkezett. …
Jól emlékszem, hogy előbb a Raffael Loggiáiba jutottam, ahol a fali festményeket figyeltem meg. Ezek a festmények reám pozitív hatással nem voltak, átmentem a termekbe, s habár a rajznak virtuozitásával találkoztam – szemem előtt állott a nagy természet, ahol ilyesmit nem láttam – levegőben csüngő tárgyakat, sziklákat a háttérhez erősítve találtam; csupán a felhőket a levegőben úszva láttam. De itt sem a levegőt, sem a felhőzetet, sem a naplementét, sem az élet energiáját, sem az átlátszó színek távlatból merített hatást nem találtam sehol sem. Ezzel el is volt döntve a sorsom“.
A továbbiakban leírja, hogy alkuba bocsátkozott a végzettel, felajánlva az életéből 20 esztendőt a munka begyakorlására és kifejlesztésére. „A sors beleegyezését adta, ha nem érném el a célt visszatérek feltűnés nélkül a polgári otthonomba.”
Megelégedve az eredménnyel a maradék pénzén bejárja Rómát és környékét, s miután az elfogyott, hazaindult.
„… Bolognán át Udinének (Udinéig jegy nélkül utazott, itt a vasúti vendéglős fizette ki a jegyének az árát) tartva ahol a pénzem teljesen elfogyott. Udinében a pecsétgyűrűt és az ezüstórámat zálogházba adtam, készpénzzel Nagykanizsáig jutottam, ahonnan a nagykanizsai állomásfőnök kis útitáskám utánvételével (Budára érkezett, ahol a kalauz a táskát hozta és az utánvétel behajtotta) szerencsésen hazakerültem családom nem kis bámulatára. De nem maradtam otthon bámultnak, mert másnap Eszékre hívtak gyógytárkezelőnek, ahol rá is értem afölött gondolkozni, hogy oldjam meg a nagy kérdést, mely világra szól – egy fokkal magasabb fejlődést tartalmaz, az érzést, a látást, a tudást tisztultabb állapotba van hivatva helyezni pozitív igazsággal egy ismeretlen út csak a megnyitását hozza kapcsolatba, mely kapcsolat révén az ember átkelhet a hallhatatlanságba.”
Eszéki tartózkodásáról egyelőre nem találtam értékelhető adatokat. Csontváry a feljegyzései szerint havonta 50 forintot takarított meg, s egy év után 1000 frankkal Párizsba utazott. „1882-ben Munkácsy Pilátusát látom (a Krisztus Pilátus előtt c. festmény 1881-ben készült el), s Párizsba kívánkozom”.
Itt Bruck Lajos (1846-1910, festőművész, Párizsban egy ideig Munkácsy mellett dolgozott) műhelyében tudta meg, hogy „Munkácsy egy hosszabb időre távol van, akivel meg akartam beszélni a dolgomat „… de időközben, mert az Egyetértésben olvasám, hogy hazámban minden okleveles gyógyszerésznek joga van egy gyógyszertár felállítására – nem kellett a fejemet törnöm. Oklevelem volt, így hát az anyagi rész is meg volt oldva, mely nélkül kalickában fogott sas maradtam volna”.
Eztán Budapestre tért vissza, onnan pedig Szentesre, a nagybácsija gyógyszertárába, ahol megtudta, hogy „Gács alkalmas hely egy gyógyszertár felállítására …”.
Szentesen, nagybácsija Kosztka Károly (1814-1887), mérnök, feltaláló, honvéd, tüzérszázados (a golyószóró feltalálója!) a vendéglátója, akinek életével Rózsa Gábor helytörténész foglalkozott.
Ez számunkra azért érdekes, mert találunk benne Csontváryra vonatkozó információt is. Csontváry a „Megváltó” patikában dolgozott. 1883. szeptember 18-án Budapest város polgármestere „Szentes város tekintetes tanácsához” írt levelet, melyben bevezető részében ez olvasható:
„Kosztka Tivadar ottani gyógyszerész és volt fővárosi díjnok díjnoki alkalmaztatásáról bizonyítványért folyamodott hozzám a nélkül, hogy a kért bizonyítványra a bélyeg és illeték törvényeknek … pontja értelmében szükséges egy forintos bélyegjegyet hozzám beküldötte volna.”.
A „kérelmező” nem adhatta meg szentesi címét a főváros polgármesterének, az viszont a szentesi polgármesterrel szedette be Csontvárytól az egy forintot. A sikeres „behajtás” után a levélre október 1-én válaszolt Szentes polgármestere, de azt csak másnap, október 1-én adták postára express küldeményként.
„…Kosztka Tivadar gyógyszerésztől bevett egy forintos bélyegjegyet ide mellékelve oly kéréssel van szerencsém eljuttatni, hogy az illető által kért bizonyítványnak mielőbbi elküldését eszközöltetni kegyeskedjék, – Mivel azt nevezett gyógyszerész – egy oly nem halasztható pályázatánál használni óhajtja. „Arról, hogy az ügyintézés költsége hányszor haladta meg az egy forintot nem szólnak az írások …!
Tényként lehet viszont elkönyvelni, hogy a „nem halasztható pályázat” csak Gácsra, a gyógyszertár megnyitására benyújtott pályázat lehetett. A patika megnyitásának engedélyezetése több hónapot vett igénybe, de erről már csak a következő részben olvashatnak.
Puntigán József
Nyitókép: Szentes korabeli képeslapon
A sorozat korábbi részei:
Megosztás:
Címkék: Ambró Béla budapest Eszék Gács Kostka Tivadar Kosztka Károly Krisztus Pilátus előtt Losonc Móser Zoltán Munkácsy Mihály párizs Prohászka Ottokár Raffael raffaello roma Szentes Szoldatits Ferenc
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.