Sírtak, ríttak a losonci leányok … emlékezzünk Lehár Ferencre 2.

Mint jeleztem, az előző írás kedves történetének háttere nem teljesen egyezik Lehár Ferenc Losoncról való távozásának valódi okával. Ennek rövid történetét maga Lehár foglalta össze, ami azután több könyvben is megjelent. Például Szénássy Zoltán: Lehár életét összefoglaló munkájában.

„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művész-büszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg és ne üzengessen nekem a pincérrel. Összetűzésre került a sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam.”

   

A helyi sajtó, a Losoncz és Vidéke csak a övetkezményekről tájékoztatta olvasóit. A konfliktus valószínű helyszíne törzshelye, a 25. gyalogezred Tiszti Étkezdéje, a Tiszti Kaszinó épülete volt. Erre utal, a történet, ugyancsak Lehárhoz köthető másik változata:

„Zenekarommal koncertet adtam a tiszti kaszinóban, s éjfél tájban vissza akartam vonulni. Ekkor egy őrnagy felkért, játsszak neki egy hegedűszólót, amit a kései időpontra való tekintettel visszautasítottam. Az őrnagy azonban kitartott óhaja mellett, végül erős kifejezéseket is használt, amire sarkon fordultam és átmentem a szomszédos biliárdszobába. Másnap redraportra rendeltek; ez ezredes felszólított, hogy kövessem meg az őrnagyot. Tiltakoztam, és azt mondtam, hogy nem vagyok cigány, aki parancsra bozsevál. Az ezredes felmondással fenyegetett, én azonban már magammal is hoztam a felmondásomat …“

Az valószínű, hogy a népszerűségében folyamatosan növelő karmester és zeneszerző számára Losonc kisváros volt, s valami nagyobbra vágyott.  Az viszont bizonyos, hogy a távozását nem ily hirtelenséggel, s nem így tervezte. Ezt jelzi, hogy a jelzett időben, tehát 1894 elejére több koncert meghívást is elfogadott, azt be is tartotta.

A Losoncz és Vidéke az 1894. február 11-i számában számolt be a Losonci Állami Tanítóképző Intézet jótékonysági hangversenyéről, melyet a Jókai Mór írói  munkásságának 50. évfordulója alkalmából rendeztek meg a Vigadó színháztermében. Ennek műsorán  szerepelt Lehár Perzsa indulója, melyet az intézet ifjúsági zenekara adott elő.  A művet nem először hallhatta a losonci közönség, hiszen az szerepelt a Losoncon 1891. október 11-én megtartott első nyilvános hangversenyén is, melyről a hely lap így írt: A Losonc és Vidéke tudósítója írta erről: „A fiatal zenész a zenekart nagy tűzzel és buzgósággal vezényelte, mi a zenekart is láthatólag magával ragadta …”.

Ugyancsak részt vett a losonci evangélikus nőegylet 1894. február 24-én megtartott hangversenyén és táncmulatságán, melyről így számolt be a helyi tudósító:

„… a rendezőség a hangversenyen közreműködőknek szerencsés volt megnyerni Pacor Ala úrhölgyet, Pacor ezredes bájos leányát, valamint Lehár Ferencz urat, s a Lehár, Eder, Simon és Thaisz urakból álló vonós- négyes társaságot is …”. „Annál zajosabb hatást keltett karcenfelsi Pacor Ala úrhölgy és ifj. Lehár Ferencz által előadott két szám; s még az elsőben (Vieuxtemps Reverie-je) Lehár úr gyönyörű hegedűjátéka bájolta el a füleket, addig a Chován-féle „A csárdában” czímű négykezű zongoraműben Pacor Ala úrhölgy ügyes játéka domborodott ki.”

Losonci búcsúkoncertjét 1894. február 28-án, a losonci Vigadóban tartotta meg, mely a melléktermeivel együtt  teljesen megtelt. A losonci leányok egy aranyozott ébenfa karnagyi pálcával ajándékozták meg, amelynek felső végét tömör kis lant ékesítette, a közepén elhelyezett rokokó pajzson az „ifj. Lehár Ferencznek, Losoncz város hölgyei” ajánlás volt olvasható.

A pálcát a koncert szünetében Thaisz Lajos, tanár, az Eder-Lehár-Simon-Thaisz losonci vonósnégyes tagja adta át, csatolva hozzá a zenekar keretbe foglalt csoportképét is. A zenekar tagjai egy gyémántgyűrűvel is meglepték.

Lehárnak egyébként a búcsúzkodásra nem jutott sok ideje. Ezt néhány szóban a Losoncz és Vidékén közvetítésével tette meg:

„A körünkből távozó kedvelt karmester egyúttal mindazon jó barátainak és ismerőseinek, kitől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő „Isten hozzád”-ot, forrón köszöni a losonczi közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint ő előtte is a Losonczon eltöltött idő felejthetetlen lesz …”

Néhány nappal később a Losoncz és Vidéke munkatársa  már arról tudósított, hogy Lehár táviratban közölte: „A katonai tengerészet tagja vagyok 3000 forint fizetéssel”. A lap csak annyit fűzött hozzá: „.. ha sajnáljuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének”.

Lehár Losoncon tartotta meg első hangversenyét, itt írta meg az első színpadi művét, Rodrigót és több zenekari művet is, mint a Vásárhelyi  és, Szegedi induló (később készült el a Losonci induló), a Magyar egyveleg, a Magyar dalok, Magyar ábrándok stb. Utóbbiban hangzott el a Csak egy kislány van a világon című közismert dal.

Zárásul idézzük fel az Esti Kurír 1930. január 1-i számában közzétett írás egy részletét, melyben megszólaltatták az akkor 60. születésnapját ünneplő Lehár Ferencet is.

„Egy napon megtudtam, hogy a Losoncon állomásozó huszonötödik gyalogezrednél megüresedett a katonakarmesteri állás. Losoncra kerültem és már ekkor — ez 1890-ben történt — komponálgattam némi sikerrel. Már vagy egy tucat katonaindulót és táncot szereztem, s írtam egy Grill parzer-himnuszt is, a bécsi Grillparzer-szobor leleplezési ünnepélyére. Losoncon afférom volt egv törzstiszttel s ennek következtében áthelyezésemet kértem Pólába, ahol egy tengerészzenekar vezetését vettem át. Száztíz tagja volt ennek a monstre-zenekamak, amellyel egy estén négy óra hosszat egyfolytában játszottam.

Másnap a kikötőparancsnokhoz hívattak, aki közölte velem, hogy az éppen Pólában időző II. Vilmos császár teljesítményem felett legfelsőbb elismerését fejezte ki. Ezek voltak az első „babérok”. Mivel azonban a szolgálatban állandóan kisebb kellemetlenségeim voltak, szüleim tiltakozása ellenére pályát változtattam s polgári karmester lettem. Karmester és komponista. Első operettemet, a Kukuskát Lipcsében mutatták be. Alig 27 éves voltam ekkor és a premier forró estéjét sohasem felejtem el. Később ismét karmesternek mentem és amikor a 3. bosnyákezred zenekarát vezényeltem, Budapesten is bemutatták első operettemet…”.

Puntigán József

További ajánlott írások:

Sírtak, ríttak a losonci leányok… – emlékezzünk Lehár Ferencre 1.