Áprilisban volt 50 éve annak, hogy minden idők legeredményesebb és legismertebb zenekara, a The Beatles feloszlott. Az utolsó néhány évükben állandósuló konfliktusaik feszültté tették a tagok közti viszonyt, és a hatalmas nyomás, mely mindennapjaikat kísérte, megmérgezte az együttműködést.
1970. április 10-e a zenei világ fekete napja lett – McCartney ekkor jelentette be, hogy kilép az együttesből – ám alig egy hónappal a rajongók tízmillióit megrázó hír után a banda még egy utolsó, 13. koronggal megörvendeztette őket. Ez lett a Let it be album, mely noha nem tartozik a zenekar legjobbjai közé, mégis a legendának kijáró tisztelettel van körülragyogva, rajta olyan slágerekkel, mint a címadó dal, az I dig a pony, az Across the universe, vagy éppen a One after 909.
Az album nyers hangzása érdekesen hathat a korábbi szépen eldolgozott, letisztult és sokszor grandiózus hangszereléssel bíró Beatles-korongokhoz képest. Élőben vették föl ugyanis, bonyolultabb zenei alájátszások nélkül, sőt bizonyos részei a banda 1969 januárjában, az Apple épületének tetején rögtönzött kis koncertjén kerültek rögzítésre.
A lemez már nem azt az egységes bandát mutatja, melyet korábbi legendás korongjaik, hanem 4 különálló ízléssel és stílussal megáldott zenészt. Az egyes dalok esetében jól elkülöníthető melyek Lennon, Mccartney vagy Harrison dalai. (Ringo-felvétel erre az albumra nem került fel). Bizonyos dalokban azonban – mint amilyen a Two of Us, az Ive got a feeling, vagy a One after 909 – még fültanúi lehetünk annak, milyen is, mikor John és Paul tökéletes harmóniában, egymást nagyszerűen kiegészítve tolnak végig egy nótát.
A Beatles jött, látott és mindent vitt. Egy évtizeden át uralta a zenei mezőnyt és néhány év leforgása alatt olyan elképesztő fejlődést mutatott be, melyről a legtöbb zenekar csak álmodhat. Minden rekordot megdöntöttek, számtalan legendát teremtettek maguk körül, és számtalan zenei újítás az ő nevükhöz kötődik.
Úttörők voltak, kiknek hatása a 20. század kultúrájára talán minden más bandáénál jelentősebb. Visszafelé lejátszott gitárszólók, egzotikus, távol-keleti hangszerek, álomszerű dalszövegek. Ez mind a Beatles újítása. S ha mindez nem volna elég, a négy kreatív zseni személyisége és közvetlensége is sokat hozzátett a róluk kialakult legendához, a képhez, mely annak köszönhetően olyan intenzív napjainkig, hogy közvetlenségük okán mindenki egy kicsit a magáénak érzi a Beatles tagjait.
A dalszerzésen és koncertezésen kívül megannyi téren kipróbáltak magukat, s szinte mindenben sikeresek lettek. Azt is írhatnám, amihez nyúltak, az arannyá lett. Lennon szépirodalommal próbálkozott, Paul filmzenét szerzett, akárcsak George. Pályafutásuk alatt 5 mozifilmben szerepeltek, s olyasmiket is elnéztek nekik, amely malőrök akár más zenészek pályafutását is derékba törhették volna.
Ilyen volt például az 1963-as incidens, mikor a színpadon álló Lennon a királynő jelenlétében ekképp szólt a tömeghez: „Az első sorokban ülők tapsoljanak, a páholyokban helyet foglalók elég, ha csörögnek az ékszereikkel.” (Hallgassák csak 0:58-nál.)
A Beatles mindent kipróbált, ami zenei műfaj volt a 60-as években, s megannyi dolgot felvonultatott, mellyel a hallgatóság korábban nem volt hol találkozzon. 4 év leforgása alatt a 3 akkordos könnyed daloktól egy szenzációs pályafutás keretén belül odáig jutottak, hogy álomszerű dalszövegeiket ölelő csodálatos dallamaikat nagyzenekar kísérte és politikai-társadalmi témákat érintő dalaik mindörökre az emberiség tudatába férkőztek.
Figyeljük csak ezt a fejlődést:
1963 és 1966 között 7 nagylemezt jelentettek meg, (köztük személyes kedvencemet, a Revolver-t), s mindezt úgy, hogy közben évi több száz koncertet kellett adjanak. 1966 őszére aztán elfogyott erejük, s közös megegyezés alapján felhagytak a turnézással, hogy kizárólag a dalszerzésre, a stúdiózásra koncentráljanak.
S milyen jól tették: legnagyszerűbb kompozíciók, leginkább álomszerű szerzeményeik, leggrandiózusabb dalaik ebben a 4 évben születtek. Hallgassanak csak beléjük:
A Bors őrmester pszichedelikus hangzása után és a Magical Mystery Tour kissé zavaros, ugyanakkor nagyszabású kísérletét követően a banda visszatért a gyökerekhez: az egyszerűbb, nyersebb, klasszikus hangzáshoz, mely végülis művészetük alapját képezte. E vágyuk kiváló lenyomata a hírhedt Fehér Album, s részben az Abbey Road című klasszikus. (S íme, róla egy dal):
E korong, noha utolsó előttiként jelent meg, valójában már a Let it be felvételei után született, ily módon tehát ez az együttes utolsó stúdiómunkája, amolyan hattyúdala.
1969 januárjában, a Fehér Album sikerét követően a banda tagjai nekiálltak létrehozni egy Get back címre hallgató lemezt, mellyel korai, rock and roll hangzásukat próbálták visszaidézni.
A Get Back ülései azonban nem úgy sikerültek, ahogy azt a banda tagjai várták. A stúdióban, a próbahelyiségben elképesztő feszültség uralkodott: Paul magához ragadta az irányítást, Lennon próbáikra magával hozta Yoko Ono-t (kit sokan a banda feloszlásának okaként gyűlölnek), George egyre frusztráltabb lett, mert dalszerzői képességét a két nagyágyú mellett nem tudta teljes tökélyében megmutatni, Ringo pedig minden erejével igyekezett összetartani a zenekart, mint tudjuk, hiába. Ezt a feszült légkört remekül visszaadja a Get back ülésein és próbáin felvett film is, mely 1970-ben Let it be címen került bemutatásra.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha képtelenek voltak befejezni a vágyott produktumot.
Félre is tették az anyagot, s helyette, néhány hónappal később máson, az Abbey Road dalain kezdtek el dolgozni. Az év elején készült felvételeiket végül Phil Spector, a korszak kimagasló zenei producere karolta fel, s az anyag immáron kész albumként – igaz, a banda feloszlása után – 1970.május 8-án, azaz pontosan 50 éve jelent meg.
A korong, bár nem a kritikusok kedvence, s kissé felemásra sikeredett, (sokan a túlhangszereltségéért átkozzák producerét, Spectort), azért mégiscsak megér egy misét. Számos klasszikus kapott helyet rajta a címadó dalon túl is, mint az Across the universe vagy a Long and winding road.
A Beatles-sorlemezek között a középmezőnyt erősíti, de mint ahogy Richie Unterberger kritikus megjegyezte: „egy átlag alatti minőségű Beatles-felvétel még mindig jobb, mint más zenekarok legjobb munkái.”
Maximálisan egyetértve ezzel az észrevétellel minden kedves olvasónak csak ajánlani tudom e korongot, ezt az 50 éves legendát, mely egy páratlan s megismételhetetlen zenei karrier utolsó állomása.
Íme, a teljes album. Jó hallgatást kívánok!
Keperesi Igor
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.