A losonczi reminiscentiákhoz VI.

Portálunkon az elmúlt hetekben olvashatták a Losoncz és Vidéke 1890-es évfolyamában közzétett iskolai visszaemlékezést, melyet egy egykori losonci diák, mint az utolsó részben kiderült, lelkész tett közzé.

A sorozatot egy ugyancsak a névtelenségbe burkolódzó jogász egészítette ki néhány jogi vonatkozású, Farkas Károly, tanárhoz kötődő kézirat megjelentetésével. Ebben ugyan nem olvashatunk az iskola és a város múltjáról, viszont ha beleolvasunk az akkori törvényhozás paragrafusaiba és hozzágondoljuk a jelen törvénykezési módszereket, már érdekessé válik…

A szokásos losonci képeslapok mellett ezúttal a lapban közzétett írás néhány részletét emeltem ki.

   

Farkas Károly jogtanár egymaga tanította a ma­gán, büntető, bánya és váltójogot, továbbá a honi köz­jogot, egyházijogot, nemzetgazdászatot és politikát; a négy elsőt az előadás után rápiáltuk, a négy utóbbit kézirat­ban adta ki a jeles ifjú tanár s mi ezeket leírtuk ma­gunknak. Én e kéziratokat megőrizvén, ezennel mind a négy tantárgyból közlök betűszerinti másolatban egy-egy §-t.

I. A honi közjogból.

26. §. A királyi felségnek Magyarországbani lakásáról.

A magyar törvényhozás — különösen az újabb időkben — csaknem minden országgyűlésen nyilatkozott felírás utján a királyi lakás tárgyában; visszaemlékezett azon törvényczikkekre, miket a nemzet négy század le­folytában e tárgyban ismételve hozott. Mihelyt Albert első uralkodó az ausztriai házból Magyarország kormá­nyára lépett, mindjárt meghozatott az 1439-ik évi 22-ik t.-czikkben (: törvénycikkben) a király bent lakására vonatkozó törvény. Ké­sőbb, midőn a nemzet szabad választásánál fogva ismét az ausztriai ház tagjai uralkodtak, az 1536-ik évi 57-ik t.cz. (: törvénycikkben) ugyanezen tárgyban hozatván, ez a nemzet közkívánatát kinyilatkoztatá. De ezen t.czikkely foganat nél­kül maradt, valamint az 1586: 18, 1548: 22, 1550: 4, 1608: 18, 1723: 8, 1741: 7, 1751: 1, 1791: 9, 1792: 5. törvényezikkelyek is sikeretlenek  valának.

A magyar korona — tagadhatatlanul — legnagyobb fénynyel ragyog a cs. kir. (: császári királyi)  felség koronái között. E szép ország több millió lakosával örömmel venné, ha más tar­tományoknál utóbb nem tétetnék, mely ország különösen azon pillanatban, midőn e tárgyról gondolkodik, ki nem ejtheti emlékéből azon időszakokat, melyek elmúltak, de a történelemben élni fognak; midőn e nemzet Mária Terézia örökös tartományainak az ellenségtől való megmentésére fegyvert fogott, s midőn a múlt század ragadó ve­szélyeiben minden áldozatra kész volt.

Ennyi hűség mél­tán megvárhatja, hogy az országnak annyi százados, annyi országgyűlési törvényczikkelyekkel szentesített közóhajtása teljesíttessék. Ekkor lehetne valósággal személyes ta­núja a felség a hódolatnak és szeretetnek, mivel a nemzet királyához viseltetik; a nemzet pedig az iránta tanúsított bizodalmat érezvén, újabb lelkesedéssel fogna betelni, ki­rályáért és hazájáért élni és halni

II. A Politikából.

53. §. A pusztán kormányi központosítás következményei:

A központosításnak megvannak elvitázhatlan hasz­nai, tekintve a kényelmes kormányzást, az egyenlőségre való vezetést, az ipar, kereskedés jelentőségre való emel­kedését, a főváros nagyszerű kifejlődését az által, hogy belé vonatnak a magas észtehetségek.

Ezen hasznok előállanak a pusztán kórmányi köz­pontosítás mellett is, de azért ne higyje senki, hogy ez­zel elég van téve az ország bátorságának és szabadságá­nak; e kettő az, mit leginkább lehet félteni s mi legin­kább van veszélyeztetve a kormányi  központosítás  által.

Nézzük a tárgyat közelebbről:

A kormányi központosítás alapelve: „megszüntetni mindenütt és mindenben a hatósági szabad működést; a megyék, városok s községek által választott tisztviselők helyébe oly hivatalnoksereget állítani, mely a kormány kinevezésétől függ, ettől veszi parancsait, ez által mozdíttathatik el s csak ennek felelős.“

A mint a központosítás valamely kormánynál vezér­elvvé lett, azon pillanattól nevekedik évről-évre a hiva­talnokok száma, még akkor is, ha azt a kormány nem akarná; mert amint a hatóságoktól közigazgatási befolyá­suk egy része elvétetik, a még felhagyott kötelességek­nek hanyagúl felelnek meg, s e hanyagságból önként kö­vetkező rendetlenség bekövetkezteti, hogy a helyhatósági kormányzás egészben fizetéses, függő hivatalnokokkal vál­tassák föl.

A hatósági mozgalmak eltörlése után az egész nem­zeti élet feletti intézkedés országossá, központosítottá vá­lik, s az egész kormány s igazgatás a középponti hatalom hivatalnokainak kezébe kerül; a testületi jogok — az egyenlőség látszólagos diadala mellett naponként megszoríttatnak, csakhogy ezen egyenlőség nem más, mint a szolgaság egyenlősége.

A tisztviselők uralkodásának, — mely a központo­sítástól elválhatatlan, — legnagyobb hibája, hogy a kor­mányt a nemzet műveltségi fokával öszhangzásba nem hozza; mert a tisztviselők uralkodásának főjelleme az, hogy kizárólag azokat mozdítja elő, kik a központi ha­talmat ifjúságuk óta szolgálják, belső szerkezetét ismerik, mechanikai fogásaiban gyakorlottak, szóval a kormányzás betűit könyvnélkül tudják. Az ifjú, ki magát e pályára szánta, éppen azon időben válik el a nemzettől, midőn annak szükségeit, sőt még közszellemét sem képes fel­fogni.

Foglalatosságai gépszerűek, főkötelessége az átalános engedelmesség, mert mihelyt a főbb hatalom intéz­ményeinek csak legkisebb részben is ellene szegül, azon pillanatban megszűnik hivatalnok lenni. Továbbá a hiva­talnok a nemzettel mindig csak panaszlólag jön érintke­zésbe, ettől nem félhet, nem remélhet semmit, így hozzá szokik ahhoz, hogy mindig a központi hatalomnak ke­resse kedvét, s a nemzet tagjaiban — minthogy ezek a központi hatalom parancsának néha készséggel nem hódolnak — olyanokat lásson, kiket lenézni tanult, s így hozzá szokik, hogy a kormányt és nemzetet egymástól különböző két eszme képviselőinek tekintse.

Mindezeknek ellenében némelyek azt állítják, hogy a hivatalnokok a kormány legerősebb támaszai, melyből az következik, hogy a központosítás, — mely legtöbb hivatalnokot kivan — legerősebb alapon  nyugszik.

De ezen állítást a tapasztalat s a históriai esemé­nyek nem igazolják, — mert történeti igazság, hogy azon hivatalnokok, kik a kormányt békés, vagy kissé zavargós időben gyámolítottak, mihelyt a veszedelem na­gyobb lőn, azt mindig   elhagyták; s ez másként nem is lehet, mert a hivatalnokok mig lelkiismeretesek, az or­szágnak s közrendnek szolgálnak, nem pedig a kormány­nak ; ha pedig nem azok, ha érdekeiket elválasztva a nemzettől, a kormány érdekeivel azonosítják, csak addig állanak fel, mig erősebb a kormány a párt zavargásainál.

A kormány állandóságának tehát a hivatalnokok serege sem biztosítója, sem kezese nem lehet, nem is volt soha.

Most nézzük, hogy a központosítás veszélyek ide­jén mily erővel munkálkodik?

E rendszernek fő alapelve — a mint már tudjuk — hogy minden , — a nép befolyása nélkül, a kormány közvetlen ügyviselői által végeztessék. Ha már az ily kor­mány ama jelszavát: „Minden a népért, semmi a nép által“ híven követi, mindenesetre elszoktatja a népet a közdolgoktól s így aztán a nép könnyen megszokja, hogy kizárólag magánügyeinek éljen; azon tudat, hogy a mi a hazát illeti, arról a kormány gondoskodik, nála megnyug­tató elvvé válik, így aztán önerejét, mely sokaknak egye­süléséből ered, sem nem ismeri, sem nem használja, s veszedelem idején, midőn a kormány rendkívüli erőfeszí­tésre, a polgárok lelkesedésére s önfeláldozására kénytelen szorulni, nem támaszkodhatik egy erős nemzetre, hanem egy tehetetlen s érdeklődés nélküli embercsoportra, mely­nek ereje önmaga előtt is ismeretlen.

A központosításnak végső hibája az, hogy közpon­tosított országokban a főváros a mozgalmaknak mindig veszélyes tűzhelye, s ezen mozgalmak mindig az egész ország vesztét vonják magok után.

IlI. A nemzetgazdászatból.

19-ik §. A pusztán földmivelö nemzetre mily jövendő várakozik? Ha valamely nemzet kizárólag csak földmíveléssel akar foglalkozni, nála a szellemi restség, testi ügyet­lenség, régi szokásokhoz, kezelési módokhoz való ragasz­kodás s azok mellett a műveltségnek, jólétnek, szabadság­nak hiánya fog uralkodni.

A földmivelést űző népség az ország felületén szétszórva él, távol állanak egymástól mind anyagi, mind szellemi forgalmukra nézve. Az egyik földmivelö ugyanazt teszi, mint a másik. Egyik rendesen ugyanazt termeszt, mit a másik; mindenik önmaga legjobb fogyasztója ter­mékeinek.

A mezei gazda megszokván azt, hogy aratását egy magasabb hatalom akaratára bízza, benne az elégedettség, türelem s megszokás természetté válik. Az ő foglalkozá­sainak folytatására kevés szellemi feszültség s testi ügyes­ség kívántatik, azt csupán utánzás által tanulja meg azon család körében, melyben származását vette, s azon eszme, hogy azt másképen talán jobban, helyesebben lehetne folytatni, ismeretlen előtte, miután bölcsőjétől koporsójáig ugyanazon emberek s viszonyok megszorított körében mozog.

A földmivelés mellett a birtok vagy a szegénység nemzedékről nemzedékre átszáll és a versenyzésből szár­mazható minden erő csaknem holtan hever.

A csupán földmivelö nemzetek még mindenütt vagy rabszolgaságban, vagy kényúri, vagy papi hatalom súlya alatt éltek. Már maga a földbirtok kizárólagos birtoklása az egyedül uralkodónak, a főbb uraknak vagy papoknak oly hatalmat adott a földmives nép tömege felett, mely alól az magát emancipálni nem volt képes.

Az ipar az, mely a földmivelésre s ezzel együtt az anyagi s szellemi jólétre s igy a közvagyonosodásra s művelődésre fejlesztő hatással van.

IV. Az egyházi jogból.

27-ik §. Mi viszonyban áll az ev. egyház a közállományhoz?

A mely viszonyt észerűleg föl lehet állítani az egy­ház és státus közt, az evang. (:evangélikus) vallás törvényei által éppen azt állította fel, s ezt megváltoztatni sem a szent iratból sem törvényei által sohasem igyekezett.

Megismerik ugyanis az evangélikusok a polgárok azon jogát, miszerint egyházi társaságba állhatnak s mind­azt önmaguk intézhetik el, mit e társaság alapczélja meg­kíván. Hasonlóképen kötelezettnek hiszik a közállományt mindannak megakadályozására, mi az ő érdekét sértené; szóval megadják a közállománynak az egyházi ügyekbe való befolyást s nem kivannak a státusban külön státust alapítani.

Az egyházi társaság azonban különbözik más egye­sületektől nemesebb czéljára nézve, valamint arra is, hogy a külső cselekményeket a fejedelem itt nem határozhatja meg, mivel azoknak a belső meggyőződéssel kell meg­egyezniük, s ezt az egyház maga határozhatja el.

A társas jogoknak ezen gyakorlata nem kisebbíti meg a felségi jogokat, sőt inkább megengedi a felség főfelügyeleti jogának gyakorlását. A főfelügyeléstől nem félnek az evangélikusok, a pártfogási jogtól pedig vallá­sukra nézve jót remélnek. A felségi jogok az evang. egy­házra nézve meg vannak határozva az 1791. 26-ik t.-czikkben a vallás szabad gyakorlata, vallásos könyvek készítése, külakadémiákra való menetel, közhivatalok viselése, ala­pítványok, átmenetel és házassági ügyekre nézve.

Az evangélikus fejedelem az egyházban a felségi jogokon kívül még társas, vagy mint régen nevezték püs­pöki jogokat is gyakorol, hanem ezen jogok az egyháztól adatnak át neki, különben az isteni tiszteletben oly ha­talom gyakoroltatnék, mely sem az ész, sem az evangyélium positiv törvényével meg nem egyeznék.

Angliában a király az egyház feje, ő a püspökökkel egyházi rendeleteket és dogmákat határozhat meg ideig­lenesen, melyek a parlament által erősíttetnek meg.

Francziaországban a katholikus fejedelem némely reformátusok által a reformált egyház főpapjának nevez­tetett, vagyis inkább választatott, melynek következtében bizonyos jogokat gyakorol is, például: az evangélikusok egyházi hivatalnokait ő nevezi ki.

Francziaországban a konsistóriumokban összegyűlt lelkészek a kincstár által fizettetnek. Az 1791-ik évi or­szággyűlésen Ilik Leopold magát az evang. egyház fe­jének nyilatkoztatta ki, de miután azt a klérus rosszul fogadta, elfogadott állásától visszalépett.

Közli: Egy hajdani losonczi jogász.

Legyezte, jegyzetekkel ellátta: Puntigán József