Nyitókép: cultura.hu

 

Aki szereti a szépet, bizonyára megérintették már Juhász Gyula Anna-versei. Olyan versek ezek, amelyeken átsüt a szerelem, amely lángolva bár, de egyben életszerűen is megnyilvánul bennük. 

 

Az Anna-versek mindig sokat jelentettek számomra. Most is nagyon szépnek tartom őket, azt mondom, hogy most is „megérnek egy misét”. Érdemesnek tartom megemlékezni róluk két okból is. Egyrészt azért, mert tavasz van, a szerelem időszaka, amikor is az erre fogékony ember szívében ott zsongnak a szép versek, másrészt azért, mert április 4-én emlékezünk a költő születésére (1883), április 6-án a halálára (1937) és nemutolsósorban azért, mert április 11-én van a Magyar Költészet Napja. 

 

Juhász Gyula csöndes ember volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg. A Nyugat egész nemzedékében ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki, mégis ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa.

      

 hirdetes_810x300  

Költészetének jelentős részét az Anna-versek teszik ki (kb. 70 költemény). Szerelmének élményi alapja nem volt, csak az emlékeiben élő Anna, a halhatatlan Múzsa jelenik meg műveiben. Anna képe az idő múlásával egyre távolabb került a valóságtól, egyre inkább idealizálódott, míg végül az eszményi nő szimbólumává vált. Az idő múlásával az elérhetetlen, megközelíthetetlen boldogság jelképe lett számára.

      

Kövessék most szerelmi lírájának három rövid, de jellemzően gyönyörű versét! 

 

Milyen volt  

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt. 

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek. 

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

 

 

Anna örök 

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

 

 

Annára gondolok
  

A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.
  

A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett
S egy csillagos ősz éjén elhagyott.
  

A csillagokra gondolok,
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
Annára gondolok
S a könnyem úgy ragyog,
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa! 

 

 

Mede Géza

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 8 olvasónak tetszik ez a cikk.