Petőfi Sándor születésnapján

A 2022-es esztendő első napján Petőfi Sándor születésének 199. évfordulójára emlékezünk. E számjegy előrevetíti, hogy jövő ilyenkor költőfejedelmünk születésének bicentenáriumát ünnepeljük majd.

Petőfi Sándor hatalmas életművet hagyott hátra, annak ellenére, hogy csakis az ifjúkor adatott meg számára. Most pillantsunk bele tájköltészetébe, amelynek fő témáját szülőföldje, az alföldi rónaság adja. Ezek közül az egyik legszebb költemény A puszta télen.

A versből kiérződik az igazi tél kíméletlen keménysége, de annak szépsége is. A csend, a fehérség, a mozdulatlanság költői képei hűen ábrázolják a tél valódi zordságát, ám mindezekkel együtt egy varázslatos világot tárnak elénk …

   

A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;

Amit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Mert a pince kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal,

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

S csak félig mutatják

A betyár alakját,

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér a szeme a tulsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január)

Az összeállítást készítette Buday Mária.

A képek a szerző felvételei.