Nyitókép: Boráros Imre, mint István király a Szent Koronával. (Pomezanski György)

 

A hétvégén nagy sikerrel mutatták be a Soproni Petőfi Színházban Sík Sándor „István király” című tragédiáját, Boráros Imre Kossuth-díjas színművész címszereplésével. Az igazi – nyilvánosság előtti – bemutató előadás ez volt, ugyanis korábban a járvány miatt csak szűk körű premiert, úgynevezett munkabemutatót tartottak. A produkciót Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója rendezte.

 

Sík Sándor (1889 – 1963) Kossuth-díjas piarista tanár, irodalomtörténész, egyházi író, költő, műfordító 1934-ben megjelent színvonalas, történelmi hűséget képviselő, komoly mondanivalóval rendelkező alkotásából Sopronban dramaturgiailag tömörített változat született. A darab Szent István király életének utolsó napjaiban játszódik, egyéni és közösségi problémát vet fel, amely meghatározza az egész magyar nemzet jövőjét. A dilemma nem kisebb, mint az: halálát követően kinek adja át a koronát első királyunk? Ki legyen a magyar trónon az utódja? Kit válasszon utódjául: a keresztény idegent vagy az Árpád véréből származó pogányt? Az alternatívák pedig: Orseolo Péter és Vazul.

 

A legnagyobb gondot számára az jelenti, hogy méltó utódja legyen, olyan, aki méltóképpen folytatja életművét és egybetartja a keresztény Magyarországot. Hiszen fia, Imre herceg, tragikus hirtelenséggel 1031-ben meghalt. Nagybátyjának, Mihálynak a fiát, Vazult pedig nem tartotta kereszténynek (fiait: Andrást, Bélát és Leventét sem), mégis közötte és Péter között akar választani. Vazul és párja összeesküvést sző István ellen, amit István úgy büntet, hogy alkalmatlanná tette Vazult az uralkodásra, azaz megvakíttatja, fiait pedig száműzi. Más fiú utódja nem lévén, a húga és a velencei dózse, Orseolo Ottó házasságából született Péter nevű unokaöccsét jelöli utódjának. Pétert ugyanis korábban magához vette a királyi udvarba, neveltette őt, aki úgy „hálálja” meg István bizalmát, hogy visszaél saját hatalmával, amit tulajdonképpen István teremtett meg számára.

 hirdetes_810x300  

 

István királyunk saját elveit a valóságban is igyekezett maradéktalanul megvalósítani, rendkívül kemény törvényeket hozott, amelyeknek maradéktalan betartását utódjától is megkövetelte. István király – ebben a keresztény trónörökös nélküli helyzetben – a Jóistenhez fohászkodik, majd Magyarországot, valamint a Szent Koronát felajánlja Szűz Máriának. Végül Pétert koronázták meg Székesfehérváron.

 

Ezt a nem kis dilemmával küszködő István királyt alakítja a darabban Boráros Imre, hitelesen, teljesen magáévá téve az alapfigurát és a történelmi eseményeket.

 

„Az első olvasás után olyan érzésem volt, hogy ehhez a darabhoz, ehhez a mondanivalóhoz nekem elég sok közöm van.”

 

– nyilatkozta Kossuth-díjas művészünk a Körkép-nek, majd így folytatta:

 

Én az utóbbi időben minden darabban, amiben játszottam, azt a pontot kerestem, ahol áthallást tapasztaltam. Tehát mi az, ami engem úgy érint meg, mint határon túli élő magyart.”

 

Boráros Imre kitűnő színészi teljesítményt nyújtott. Mérnöki pontossággal formálta meg szerepét, minden gesztusa, hangja, mozdulata a helyén volt. Szuggesztív alakítása lenyűgözte a nézőket, mindnyájunkat. Színészi játéka hűen és hitelesen visszaadta István király lelkületét, vívódásait, töprengéseit, de határozottságát, cselekvőképességét is. Tökéletes szövegtudása döbbenetes. Csodálatra méltó, hogy az idén 78 éves művészünk még mindig energiája és ereje teljében van, és úgy tolmácsolja a legmagasztosabb gondolatokat is a darabban, hogy bármely fiatalabb színész is megirigyelheti.

 

S hogy milyen is ez az István király? Erre a kérdésre Boráros Imre néhány példát tolmácsolt a Körképnek:

 

Istvánnak a Vazullal való beszélgetése során megemlékezik egy győztes csatáról, mely után Koppányt négyfelé daraboltatja. István a csata előtt azt mondja: Ott álltam a csillagos ég alatt, a dombon, a királyi sátor előtt, körülöttem elcsendesedett minden. Középen égett a máglya, a somogyi táncosok áldoztak a szent kő előtt, s akkor elgondoltam, hogy odaát is magyarok vannak, ideát is magyarok. S holnap egyik magyar aprítja majd a másikat. Miért?”

 

Boráros szerint több áthallás is van a hajdani események és az elmúlt időszak felvidéki történései között, hiszen a felvidéki magyarokat is gyakran jellemzi a széthúzás, ami azt eredményezi, hogy többször szembesülnünk kell nehéz döntéshelyzetekkel. A művész szerint a viszálykodás és a kitűzött cél érdekében való megegyezés hiánya a hajdani magyarokat is megosztotta.

 

Számomra ez azt jelenti, hogy itt a Felvidéken is sokszor a magyar a magyar ellen dolgozik, és nem a közös célért küzdünk és vállalunk mindent, hanem sok esetben egymás ellen.” – vallja Boráros, majd hozzáteszi: „Ezek olyan áthallások, amelyek sokat jelentettek a számomra, azaz nagyon könnyen tudtam azonosulni a témával, mindemellett a szerző és a mű gondolatiságával, mély Isten-hitével és egészséges nemzettudatával. A bőrömön, a zsigereimben éreztem azt, hogy nekem – a Felvidékről nézve (is) – lelki kötődésem van a darabhoz.”

 

Boráros szerint István jövőbe látó ember volt: vagy meglátta, vagy ráérzett dolgokra. Nagyon szerette az országot, szerette a magyar népet. A színész azt mondja:

 

„Pétert a német püspökök akarták királynak, de Péter uralkodásával széthullott volna az ország, német gyarmattá vált volna. S itt az újabb párhuzam, amely ma is időszerűséget ad ennek a gondolatiságnak, hiszen ma is látjuk, hogy a brüsszeli arrogancia hová vezetne, ha nem védenénk meg Magyarországot. Más kiút tehát akkor nem volt, csak a kereszténység továbbvitele István halála után is. István józan fejjel próbál megoldani minden problémát, és minden gondolatában, minden mozdulatában ott van a szeretet.”  

 

A Soproni Petőfi Színháznak immár a harmadik produkciójában játszik Boráros Imre. Az Ibsen-darabot követően Németh László Széchenyi című történelmi drámájában Lonovics érseket alakította, most pedig az István király címszerepében „lubickol”.

 

„Hálás vagyok Pataki András Jászai Mari-díjas soproni igazgató-főrendezőnek azért, hogy e csodálatos jutalomjátékkal ajándékozott meg engem.” – nyilatkozta a Körkép-nek Boráros Imre, aki egyedüli felvidéki művészként játszik a darabban: Kiemelte: „Számomra ez a lehetőség valóban jutalomjáték az én koromban. Ezért hálás vagyok az igazgató-főrendezőnek és a Jóistennek is. A bizalom, a színészi és rendezői munka nagyon összehangolt volt, nagyon jól érzem magamat az ő munkája alatt és által, és nagyon jó a csapatmunka, a kollégákkal való közös munka.”

 

Boráros méltó partnere a másik főszereplő, a vajdasági Kovács Frigyes Jászai Mari-díjas színművész, aki Vazult alakítja. István és Vazul, azaz Boráros Imre és Kovács Frigyes egymásnak feszülése, megnyerő színészi alakítása katartikus magasságokba emeli kettejük jeleneteit, s így előkészítik azt a végső mondanivalót, amely a produkció végén egyértelművé válik a néző számára.

 

A korhű, ötletes és megnyerő jelmezeket Húros Annamária tervezte. Maga a darab annyira szövegcentrikus és gondolatközpontú, hogy mentálisan hatalmas erőfeszítést ró színészre és nézőre egyaránt. Így a puritán díszlet (egész előadás alatt csupán a királyi trónus van a színpad közepén) nem zavaró.

 

A soproni produkcióban Gizella királynét Rudolf Teréz, Orseolo Pétert Pintér Gábor, Aba Sámuelt Savanyu Gergely, Vazul párját, Gyöngyöt Szőcs Erika, Seböst Marosszéki Tamás, Anasztázt Farkas Tamás, Buda urat Major Zsolt, Szalók urat Wischer Johann, Gotthárd lovagot Nagy Gábor, a Sámánt pedig Kósa Zsolt alakítja.

 

Sík Sándor darabja a Soproni Petőfi Színház, a Forrás Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a Komáromi Jókai Színház közös produkciója, ezért reméljük, hogy mielőbb a Vajdaságban és a Felvidéken is bemutatják.

 

Tarics Péter

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 4 olvasónak tetszik ez a cikk.