Tarics Péter: 200 éves nemzeti imánk, a Himnusz - Körkép.sk
Kultúra

Tarics Péter: 200 éves nemzeti imánk, a Himnusz

200 esztendeje, 1823. január 22-én, Szatmárcsekén fejezte be Kölcsey Ferenc nemzeti imánk, a Himnusz írását.

Nyitókép: Archív

 

Éppen 200 esztendeje, 1823. január 22-én, Szatmárcsekén fejezte be Kölcsey Ferenc nemzeti imánk, a Himnusz írását. Alcíme: A magyar nép zivataros századaiból. Kölcsey a Himnuszt a legteljesebb, önkínzó magányában alkotta meg, 33 éves korában.

 

Miként tudjuk értelmezni, definiálni a himnusz fogalmát? A himnusz lelkes, emelkedett hangulatú ünnepi költemény – ez a görög eredetű himnusz szó legáltalánosabb magyar nyelvű megfogalmazása. A „himnusz” a „hümnosz” főnévből ered, műfaji megnevezése: „dicsőítő ének”. Igei alakja „dicsérni, magasztalni”. Eredeti formájában az ógörög „hümnosz”, a latin „hymnus” rítusköltészeti alkotás, a szertartásirodalom része, közeli rokona az imádságnak: Istent dicsőítő, vallásos imádságot jelöl, közösségi, kultikus ünnepekhez kapcsolódik. A zenei enciklopédia tanítása szerint „A nemzeti himnusz olyan dal, ének vagy induló, mely egy nép együvétartozásának tudatát, nemzeti és államisági érzését hivatott reprezentatív formában kifejezésre juttatni.” Az enciklopédia emellett a következő megállapítást teszi közzé: „A monarchiák himnuszai többnyire az uralkodó vagy az uralkodóház iránti hűséget is erőteljesen hangsúlyozzák.”

 

Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője

 

A magyar Himnuszra – Kölcsey Ferenc versére és Erkel Ferenc muzsikájára – nagyon is illik a meghatározás első mondata, a második azonban semmiképpen: e mű nem királyhimnusz, hanem néphimnusz. … Kölcsey Himnusza – az ebben az értekezésben tárgyalt kettős felfogása: a szakrális (ima, engesztelés) és világi (jogászi) retorika egyidejű használata miatt – a legszélesebb körben megtanult, leggyakrabban hallott és énekelt, s ezért a magyar köztudatban legmélyebbre ívódott magyar költemény a változó ideológiájú korokon át megtartotta a költői hivatás Istennél közbenjáró, egyszerre hazafias és szakralizált értelmezésének lehetőségét.

 

A Himnusz paraklétoszi szerephagyománya miatt is különleges helyet foglal el a himnuszok birodalmában. (A paraklétosz görög szó, mely segítőt, vigasztalót, tanácsadót, pártolót, szószólót, védőt egyaránt jelenthet. A János evangéliumában említett alak, aki Jézus eltávozása után érkezik, hogy a tanítványokkal legyen, s akit Jézus maga helyett küld, az Ő nevében vezeti az Egyházat és közbenjár értünk. János evangéliumában egy helyen a Paraklétosz maga a Szentlélek.) Kölcsey ugyanis a Himnuszban – történeti műveltségét és jogászi rátermettségét is megvillogtatva – a magyar nép, a magyar nemzet szószólója, védőügyvédje is egyben. Ilyen retorikával (is) fogalmaz nemzeti imánkban, amikor Isten áldását kéri az egész magyar nemzetre.

 

A magyar haza ügye: Kölcsey szívügye. A Himnusz alcíme és mondanivalója, üzenete nemcsak a legnemesebb fajtából való küldetéses költői retorika, hanem a szerző legmélyebb lelki valósága. A magyar nép évszázadainak zivatarai Kölcsey lelkében is dúltak, ez (is) érződik a Himnusz hangulatán és szövegkörnyezetén. Kölcseynél minél fényesebben világít és lobog a magyar szellem, annál mélyebb vermeibe világít be. Amikor Herderrel vitázik, akkor is a nemzet sorsa foglalkoztatja, a magyarság életösztönét akarja fölrázni, ez a szándék azonban kevésbé jelenik meg a Himnuszban. Hatalmas erőket mozgósít műveiben, s közben történelmi korokat újra és újra átélve is töprengő, kétkedő ember marad. Költészetében egyszerre jelenik meg a kétségbeesés és az ünnepélyes elragadtatottság. Ez jellemző a Himnuszra is. A Himnusz felépítésében, szerkesztésében – mindenekelőtt abban, ahogy az ellentétekkel bánik – a művészi erő szép példáját látjuk: a fény és az árnyék, a diadal és a bukás szembenállásának dramaturgiájára épül. Kölcsey Himnusza tehát a megszenvedett hit és a reménység költeménye. A legmélyén alanyi líra, amelyben maga a költő harcol a romlással, majd jut el a bizakodásig. Igent mond az életre, mert aki Isten segítségét kéri, az élni akar.

 

Erkel Ferenc, a Himnusz megzenésítője

Ahhoz persze, hogy Kölcsey költeménye, a szó teljes értelmében néphimnusszá legyen, az kellett, hogy a versorokat szárnyára vegye a muzsika. Ehhez csaknem annyi idő pergett le a 19. század homokóráján, mint a századkezdettől a vers megírásáig: huszonkét esztendő. Akkor viszont – 1844-ben – nem kevesebb, mint tizenhárom megzenésítése született Kölcsey Himnuszának. Tizenkét kísérlet és egy remekmű: Erkel Ferenc kompozíciója.

 

1844 márciusában ugyanis Bartay Endre (1799-1854) zeneszerző, zenetanár, népdalkiadó, tankönyvíró, a Nemzeti Színház igazgatója – aki egyike volt a reformkori magyar művelődés maradandó hatású mindeneseinek – pályázatot tett közzé Kölcsey Ferenc versének megzenésítésére. A Regélő Pesti Divatlap 1844. március 3-ai számában többek között ezt olvashatjuk: „…Miként taval, ugy ez idén is meggyőződése az, hogy a nemzeti szinház` köréhez tartozik, költőink` jelesebb lyrai költeményeinek becsét minél inkább emelni, terjedését és életbe jutását a` nemzetben elősegíteni, `s ezt leginkább elérhetőnek véli, ha az illy költemények ének- és zenére tétetnek, `s ezt évenként tenni szándékozván, ez évben ismét 20 arany pálya díjt tűz ki a` legjobb népmelodiáért – KÖLCSEY FERENC KOSZORÚS KÖLTŐNK HYMNUSÁRA` ének és zenekarra téve.” A beküldési határidő 1844. május 1-je volt.

 

A Regélő Pesti Divatlap 1844. május 12-ei számában – május 5-ei keltezéssel – Szigligeti Ede, a Nemzeti Színház titkára közölte, hogy a Himnusz-pályázatra tizenhárom pályamunka érkezett, s megadta a névtelen pályaművek jeligéit. A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg döntését, mely szerint Erkel Ferenc nyerte meg a pályázatot. Ezen a napon vált tehát Erkel kompozíciója – egyhangú döntéssel – a magyar himnusszá. Ilyen értelemben ezt a napot tekinthetjük a Himnusz születésnapjának.

 

A Himnusz 1844. július 2-ai színházi bemutatója után megindult a népszerűség útján. 1844. augusztus 10-én, az óbudai hajógyárban, nevezetes hajókeresztelőre került sor: a Széchenyi-gőzösére. „Széchenyi az első magyar – mióta a világ fönnáll – kinek nevét osztrák-magyar hajó viseli.” – jegyzi meg meg a Honderü című lap. A „Széchenyi Ünnep” című cikk tanúsága szerint a színházon kívül, társadalmi ünnepségen, itt és ekkor hangzott fel először a Himnusz: „Végre ütött az óra s erőteljes diapaszonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk` egyesült lantjaik teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot az erősmellű férfi és csengő hangu énekesnők` minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek` teljes harmóniája által, valóságos NEMZETI hymnusszá magasult.”

 

Két hónap sem telik el a bemutató óta, s a Himnusz – szembeállítva a császárhimnusszal – a nemzeti függetlenség és önállóság jelképeként jelenik meg máris a hazai sajtóban. Most először, de nem utoljára. 1844 őszén már több méltató cikk jelent meg a Himnuszról, amelyek elősegítették nemzeti imánk országos terjesztését.

 

A levert magyar szabadságharc után a Himnuszt nem volt szabad játszani és énekelni. Az 1867-es kiegyezést követően több szerzeményben megjelennek a Himnusz motívumai, így Liszt Ferenc zongoraművében, Mosonyi Mihály szerzeményében, Erkel Ferenc „Dózsa György” című operájában, illetve Ünnepi nyitányában, majd Dohnányi Ernő „Ünnepi nyitány” című zeneművében, illetve Bartók Béla „Kossuth” című szimfonikus költeményében.

 

Felmerül a kérdés: Ki vagy kik, milyen jogszabály vagy törvény, esetleg közmegegyezés vagy népakarat dönti el azt, hogy melyik megzenésített vers vagy költemény lesz egy nemzet, egy nép himnusza? Erre nehéz választ adni. Egy biztos: a magyar Himnuszt a magyar közmegegyezés tette nemzeti imádsággá. 1903-ban ugyan Rátkay László országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be a magyar nemzeti himnusz ügyének törvényes rendezésére – szövege szerint: „Kölcsey himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává avattatik” – és a magyar Országgyűlés elismerte a Himnusz hivatalosságát, de a törvényjavaslatot Ferenc József osztrák császár és magyar király nem szentesítette. A sors iróniája, hogy a Himnusz csak a rendszerváltás folyamatában, 1989. október 23-án vált hivatalosan Magyarország himnuszává, hiszen az Alkotmánymódosításról szóló 1989. évi XXXI. törvény kimondja: „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ugyanezt mondja ki Magyarország 2012. január 1-jén hatályba lépett új Alaptörvénye is.

 

A Himnusz születésének, történetének és himnusszá válásának tárgyalásánál nem lehet megkerülni Vörösmarty Mihály Szózat című versének születését, történetét, Egressy Béni zenéjével – majd később Liszt Ferenc zenei átdolgozásával –, hiszen a két vers és a két zenemű erőteljes eszmei és közéleti párhuzama óriási hatást gyakorolt a reformkori magyar közgondolkodásra és a mai magyar közéletre egyaránt. Tekintsük át most ezt a történelmi párhuzamot! Egyébként ebben az esztendőben ünnepeljük a Szózat megzenésítésének 180. évfordulóját is.

 

Vörösmarty Mihály, a Szózat szerzője

 

Kölcsey a Himnuszt 1823 elején fejezte be, Erkel 1844-ben írt rá dallamot, Vörösmarty Mihály a Szózatot 1836 elején írta Pesten, 35 éves korában, Egressy Béni 1843-ban zenésítette meg. Kölcsey a Himnuszt a magyar reformkor előestéjén, a történelmi Magyarország erőteljes fejlődése előtt, míg Vörösmarty a Szózatot a magyar reformkor szenvedélyes, eseménydús korszakában írta. Vörösmarty komótosan dolgozott mindig, a Szózat megírásakor is. A kezdő sorokat az első kéziraton még így fogalmazta meg: „Hazádhoz, mint szemedhez, /Tarts híven oh magyar,/ Bölcsőd és sírod az neked…” Nem volt megelégedve ezzel a megfogalmazásával, így másik papírt vett elő, majd sok töprengést követően megszületett a végleges változat: „Hazádnak rendületlenűl/Légy híve oh magyar,/ Bölcsőd az s majdan sírod is,/ Melly ápol s eltakar.” Szerencsés verskezdet, hiszen sikerült megtalálnia a kulcsszót: „rendületlenül”.

 

A Szózat szerkezete emlékeztet a Himnusz felépítésére, hiszen a befejezés Vörösmartynál is a kezdősorok variációs megismétlése, illetve a szakaszos középrészben Vörösmarty is előbb a honfoglalás és a török elleni harcok dicsőségét idézi fel, majd egész strófát szentel a szabadságháborúknak, melyek Hunyadi csatái után csak a Habsburg-ellenes küzdelmek lehetnek. Ezután Kölcsey „balsors” szavának variánsa, a „balszerencse” következik. Vörösmarty folytathatná Kölcsey eszmefuttatását a magyarság hanyatlásának és szenvedéseinek költői ábrázolásával, ehelyett dacos kijelentést tesz: „Él nemzet e hazán.” Az „ezredévi szenvedés” Vörösmartynál csupán hivatkozási alap, hogy – Kölcsey kegyelmet gyakorló Istene helyett – a nagyvilághoz forduljon, minden bűntudat nélkül, az élet-halál alternatíva eldöntéséért.

 

Egressy Béni, a Szózat megzenésítője

 

A döntést Vörösmarty konkrét érvekkel próbálja befolyásolni, de nem a vezeklés passzív erkölcsi súlyára hivatkozik, mint Kölcsey, hanem a magyar nemzet pozitív erényeire, az „ész, erő és oly szent akarat” erőfeszítéseire, melyek akár a „jobb kor”-t is kiérdemelhetnék. Vörösmartynál az alternatíva véresen komoly: élet vagy a „nagyszerű” halál. Vörösmarty szerint csak reális veszély ösztönözhet nagy tettekre és rendületlen elszántságra egy nemzetet. A magyar nemzetet fenyegető reális veszélyt nem enyhíti és nem szépíti meg „az ember millióinak gyászkönnye”, s halál „nagyszerű” jelzője sem. Vörösmarty korában a „nagyszerű” jelző nem valamiféle magasztosat jelentett, hanem a teljes pusztulást. Éppen ezért fogalmazza meg Vörösmarty a korparancsot: „Légy híve rendületlenűl hazádnak, oh magyar…”

 

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverését követően először a Rákóczi-indulót tiltották be. Erkel Ferenc ezért a pesti Nemzeti Színház színpadán 1850-ben három alkalommal (március 26-án, augusztus 20-án és december 23-án) az egész kórussal és zenekarral vakmerően előadta a Himnuszt. Ezek után 1855-ig betiltották a Himnuszt. A három nagy dalt – Himnusz, Szózat, Rákóczi-induló – azonban végleg eltiporni nem lehetett többé, olyan hatása volt a magyar közvéleményre, s olyan intenzitással élt a magyar szívekben. A kolozsvári Nemzeti Színházban 1855. december 22-én a Vörösmarty-emlékesten a Szózatot nagy vegyes karral adták elő a Szózatot, és az emlékestet a Himnusszal fejezték be, zenekari kísérettel. Ezzel a Himnusz és a Szózat fokozatosan visszatért a magyar közéletbe, nemzeti ünnepeinkbe, emlékestjeinkbe.

 

A Himnusz kézirata és kottája

 

Amikor 1859 nyarán a Habsburg Birodalom elvesztette Lombardiát, Magyarországon az elnyomatás első hulláma összeomlott, ennek következtében mindenhol újra felszínre került a Szózat, a Himnusz és a Rákóczi-induló: utcán,fáklyás felvonulásokon, ünnepségeken, emlékesteken, tüntetéseken. 1861-ben az országgyűlést hatalmi erőszakkal feloszlatták, és a Himnuszt, a Szózatot, valamint a Rákóczi-indulót ismét bujdosásra kárhoztatták. Ismét Erkel Ferenc bátorsága kellett ahhoz, hogy a pesti Nemzeti Színház egész – a budai Népszínház tagjaival kiegészült – személyzetével, a színház fennállásának 25. évfordulóján, a legnagyobb nyilvánosság előtt előadja a Himnuszt, 1862. augusztus 22-én. A népi használat még lecsiszolta a Himnusz első zenei megfogalmazásának néhány pontozott, verbunkos jellegű fordulatát, és Erkel azonosította magát e módosításban a néppel: időskori kórus-feldolgozásában már ezt a változatot hagyta az utókorra.

 

Azóta a két mű – a Himnusz és a Szózat – háborítatlanul él a történelmi Magyarország egész területén, kisebb-nagyobb politikai megpróbáltatásokat átvészelve. Emlékestjeinken, ünnepségeinken, fontosabb kulturális és közéleti eseményeinken a Himnuszt és a Szózatot egyaránt játsszuk vagy énekeljük az egész Kárpát-medencében.

 

Kölcsey Ferenc: Hymnus, a´ Magyar nép zivataros századaiból.

 

Isten áld meg a´ Magyart
Jó kedvvel; bőséggel,
Nyújts feléje védő kart
Ha küzd ellenséggel,
Bal sors a´ kit régen tép
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e´ nép
A´ múltat ´s jövendőt!

 

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
´S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

 

Érttünk Kunság mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlőveszszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad Török sánczára,
´S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

 

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
´S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló Mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

 

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Verthadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
´S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvedre?

 

Bújt az üldözött ´s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szertenézett és nem lelé
Honját a´ hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú ´s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
´S lángtenger felette.

 

Vár állott, most kőhalom;
Kedv ´s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréböl,
Kínzó rabság könynye húll
Árvánk hő szeméböl!

 

Szánd meg Isten a´Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kinjának.
Bal sors a´ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödtte már e´ nép
A´ múltat ´s jövendőt!

 

Tarics Péter

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 6 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kommentek

Nem érkezett még komment. Legyen az öné az első!

Szóljon hozzá!

Kövessen minket