Athéni levelek 2.

A görög nép már mindjárt a második nap megszerettette magát velem, amikor Athén egyik külvárosában benéztem egy füstös kis kocsmába kulturalizálódni. Abban a kocsmában még nem fordult meg idegen ember, mert a jelenlévők közül senki sem tudott még csak egyetlen egy szót sem angolul. A kommunikációs felkészültségünk kölcsönös volt, mert görögül én is még csak a mindennapi élet boldogulásához szükséges két mondatot beszéltem: „ti kanis?” („hogy vagy?”), meg hogy „efhariszto parakalo” („köszönöm nagyon szépen”).

A kocsmában csak három öreg ült a csaposon kívül. Mindhárman egy asztalnál foglaltak helyet, és a csapos is az ő asztaltársaságukat élvezte. Látszott rajtuk, hogy a görög értelmiség felsőbb rétegeiből valók: sör és feles mellett filozofálgattak az élet nagy kérdéseiről. Rendeltem egy sört a csapostól, két euró volt, (szinte ingyen), aztán leültem az egyik asztalhoz, és sör mellett írogattam, meg olvasgattam öregurasan.

De nem is amiatt kedveltették meg magukat velem, mert békén hagytak;) Hanem, mert amikor elfogyott a söröm, a másodikra a vendégük voltam. Meg is lepődtem egy cseppet, amikor a csapos letette elém a korsót, és kézzel-lábbal magyarázta, hogy a ház vendége vagyok. Hát erre mit lépjek? Odamentem az asztaltársasághoz, mondtam nekik, hogy ne vicceljenek. Bár nem hiszem, hogy megértették, nagyon makacsok voltak. Muszáj volt elfogadni, és megköszönni nekik. De ha már ilyen jól belejöttünk a „beszélgetésbe”, akkor még elmagyaráztam nekik, hogy mi járatban vagyok, meg hogy meddig maradok, és remélem, még alkalomadtán viszonozhatom a kedvességüket. Fel is skiccentettem nekik Európa méretarányos térképét Szlovákiával, hogy legyen egy kis elképzelésük róla, honnan is származok.

Szóval csak azt akartam mondani, hogy tetszik a görög öregeknek ez a hozzáállása, hogy vadidegen embernek fizetnek egy sört. Hiába, no, tudnak élni, és van stílusuk. Ezt tapasztaltam később is egy eldugott kis görög halászfalucskában a világ végén, de ezt talán majd legközelebb.

Visszatérve a jelenlegi görög helyzetre…

… csak hogy ne szakadjunk el nagyon a realitástól, és ne feledjük az államadósságot… Nos, hogy valójában mennyi is az a görög adósság, amiről az emberek beszélnek? Eszmei értékét nehéz kifejezni, anyagiakban durva 300 milliárd euróról van szó. Ez a 10 milliós lakosú Görögországra nézve egy személyre átszámítva 28 ezer euróra jön ki. Patrik Ciupa a SME szlovák napilap oldalán írt cikkében tett eszmefuttatásában említ pár okot, amelyek előidézték a jelenlegi görög helyzetet. Először is az állami szervezetek és közirányítás teljesen át van szőve, az államigazgatásban dolgozók keresete 2,5-szöröse az átlagfizetésnek, és a 14. havi fizetésük is magától értetődő. Az állami szektorban dolgozók pozíciója szinte életük végéig biztosítva van. Ha véletlenül kidobnának valakit, vagy megszüntetnék a munkahelyét, akkor annyi lelépőpénzt kap, amelyet a honi felsőbb cégvezetők is megirigyelhetnének.

A magyarországi kollégák is elég jól összefoglalták a tényeket írásukban. Ők szintén az otthoni, magyarországi dolgokkal hozták párhuzamba a történéseket. A szlovák párhuzammal Peter Ciupa eszmefuttatásából ismerkedhetünk meg, aki 2004-től vette szemügyre a szlovák államadósság alakulását:

2004— kb. 24 milliárd USD (amerikai dollár)
2005— kb. 27 milliárd USD
2006— kb. 32 milliárd USD
2007— kb. 44 milliárd USD

2008— kb. 53 milliárd USD

2009— kb. 70 milliárd USD

Tehát tavaly durva 13 ezer USD-re jött ki az államadóssága egy személyre. A szerző cikkében rámutat az eladósodottság dinamikájára, amelyet mindennemű parciális integrálás és másodfokú deriválás ismerete nélkül is könnyedén láthat az egyszerű olvasó. Számításai szerint ilyen ütemmel pár éven belül elérhetjük a görög színvonalat.

Jól összeszedett gondolataiból érdemes többet idézni. Például többek között azt mondta, amivel csak egyet lehet érteni, hogy nem elég csak a SaS-t, SDKÚ-t (MKP-t, Hidat) stb. választani, hanem fel kell lépni az állam minden „hülyesége” ellen. Azokból meg van rengetek. Elég csak megemlíteni az emissziós kvótákat, a Tipos-botrány, a faliújság-tendert, a szlovák erdőket, az útadó-projektet, a korona-euró átváltás körüli botrányt stb. Nem is beszélve arról, hogy szinte egész Európában nálunk építik legdrágábban az autópályákat (no meg persze talán a déli szomszédunknál, Magyarországon). Na ja, a minőséget meg kell fizetni. A nemzeti futballstadion-projekt is messziről bűzlik. Fél áron, vagy inkább harmadáért nagyobb kapacitású stadionokat lehet építeni Németországban vagy Ausztriában. Hogy arrafelé hogyan csinálják ezt, miközben sokkal magasabb náluk az életszínvonal és a szolgáltatások, rejtély.

Nos, hogy kiket izgat mindez? Hát elvileg abszolúte senkit. Pár cikken, blogbejegyzésen, pár kommenten, kocsmai sörözésen, felháborodáson és hőbölgésen kívül nem sok minden történik velük. Az emberek igyekeznek távol tartani magukat ezektől a problémáktól, mert nem az „ő problémájuk”. Mindenkinek van ezernyi más gondja, amelyek sokkal fontosabbak, mint kiállni, és kritizálni az állam munkáját és „politizálni“. Más nézőpont szerint pedig mindenki problémája kell, hogy legyen, mert a mi választottaink (még akkor is, ha éppenséggel otthon maradtunk a választásokkor), akik a mi pénzeinkkel, ill. az adófizetők pénzeivel gazdálkodnak. És hát korántsem mindegy, hogy hogyan és mire használják jelenünk és jövőnk szempontjából.

Egy mondatban összefoglalva a dolgokat: mindenből tanulni kell. A görög és más országok hibáiból, saját hibáinkból, aztán levonni a következtetéseket, és ismereteinket a lehető legjobban felhasználni.