Háborús forgatókönyv – Egy lehetséges szcenárió

Teherán a múlt héten bejelentette, hogy az iráni Natazban található urándúsító erőműben egy új gázcentrifuga kezdte meg a működését. Ezek az új centrifugák 3-5-ször gyorsabban dolgoznak,mint a régi típusúak. Ezzel ismét fellángolt a vita az iráni atomprogramról, valamint arról, hogy Irán valójában nukleáris fegyvert akar-e előállítani vagy csak békés célokra  akarja-e használni az atomenergiát.

Ha atomfegyvert akar előállítani, akkor Izrael képes lenne megelőző csapással  megakadályozni? Egy lehetséges izraeli légicsapásról szakemberek és politikusok vitatkoznak világszerte. Izrael eddigi preventív katonapolitikája ugyanis elvileg nem zárja ki egy lehetséges légitámadás megvalósítását, mint  ahogy azt a 2013-as januári szíriai kutatóközpont és konvoj, vagy az 1981-es iraki osiraki erőmű lebombázása is bizonyítja.

Kövesd a Körképet a Facebookon!

Ugyanakkor túl sok technológiai kérdést vett fel egy ilyen akció, nem is beszélve arról, hogy milyen beláthatatlan következményei lennének a Közel-Keleten.

A Körkép külpolitikai cikke ezúttal eltérő lesz az eddig megszokottaktól. Egy lehetséges forgatókönyvet mutatunk be: egy esetleges Irán elleni izraeli légitámadás végrehajtását. A cikk írója még az elején leszögezi: valójában kevés esélye van az ilyen légicsapásnak, mivel sok a technológiai és a földrajzi buktató. Ugyanakkor nem egyszer töprengett el azon, hogyan valósulna meg egy ilyen támadás. Most egy lehetséges szcenáriót vázolunk fel, amelynek nem célja a pontos előrejelzés. Inkább az olvasókat szeretnénk kicsit gondolkodásra bírni és bemutatni, milyen kockázatokkal járna egy ilyen akció a Közel-Keleten.

Illés tűzszekere

Ben Ibrahim Tal százados, a módosított izraeli F-15I vadászbombázók parancsnoka utoljára még ellenőrizte az adatokat. A kötelék kétezer méterre ereszkedett alá. Izgalomtól remegő kézzel kapcsolta be a fegyverek élesítését. Nyugtalan volt annak ellenére, hogy tudta: az iráni légvédelem ideiglenesen megbénult és az ellenség MiG 29-i tanácstalanul köröznek a levegőben. Már szabad szemmel is látta a Natanzban található urándúsító üzem felszíni építményeit. Magában imádkozni kezdett, pedig nem tartozott a vallásos zsidók közé.

   

Idáig szerencsére minden rendben zajlott, a saját köteléke épségben elérte a célpontot. A többi támadó csoportról nem tudott semmit, mivel teljes volt a rádiócsend, azt is csupán egyszer kellett megszegni. Tudta a feladatát, s már csak percek voltak hátra a támadás kezdetéig.

Az „Illés tűzszekere” fedőnevű akció már több mint három órával ezelőtt  elkezdődött. A támadást igazából évek óta tervezték, de időpontját csak az elmúlt napokban döntötték el. Hogy mi vezetett idáig? Miért döntött végül is úgy az izraeli kormány, hogy teljesen önállóan, függetlenül a következményektől, elindítja  nagyszabású akcióját?

Ben Ibrahim Tal százados nem tudta ezeket az okokat, hisz ő csak az akció részleteiről kapott alapos felvilágosítást. A hadművelet mögött húzódó politikai-gazdasági-geopolitikai érdekeket már nem közölték vele, csupán sejtései voltak. A technikai részletekről és az útvonalról viszont annál alaposabban felkészítették őt.

A hadmérnökök módosították az izraeli F-15I-t és F-16-kat, több üzemanyag tartályt helyeztek el a szárnyuk alatt. Két csoportra osztották támadókötelékeiket: egyik fele csak levegő-levegő rakétákat kapott, hogy megvédjék a bombázókat az iráni vadászgépektől. A bombázókat pedig a legújabb bunker buster (magyarul talán bunkerrobbantónak lehetne lefordítani) szerelték fel. Ezek a nehéz, titánium fejjel ellátott töltetek célja, hogy befúrják magukat a föld alá, s az alatt fejtsék ki hatásukat. Hátránya, hogy általában egy bomba nem elég, a bombázóknak egymás után kellene nagyjából ugyanoda dobniuk terhüket.

A földalatti robbanás során a hirtelen megnövekedő légnyomás megöli a létesítményben élőket és lehetetlenné teszi az evakuálást. Remélhetőleg a szellőző berendezés is bedugul a rá zuhanó több tonnányi földtől. A kibertámadás lebénítja a központokat és az üzemeket, az ajtók beragadnak és az áramot is kikapcsolják. A személyzetnek esélye se lenne a túlélésre.

Az izraeli hadvezetés ugyanis rájött, hogy felesleges megsemmisítenie a teljes iráni nukleáris technológiai eszközöket, mert gyorsan pótolhatóak (Irán Oroszországtól, Kínától, Pakisztántól és Észak-Koreától vásárolja a nukleáris technológiát). Helyette az ott élő személyzetet kell megölniük, pontosabban az atomtudósokat. Új iráni atomtudósok megjelenése már sokkal tovább tartana, jelentősen elodázva az iráni atomprogramot. Nagy volt azonban a kudarc kockázata, s mindenki tudta, hogy nincs második lehetőség. Ennek ellenére Ben Ibrahim Tal vállalta a feladatot. Neki már volt ilyen tapasztalata, hisz ő volt az egyik pilóta, aki 2013 januárjában az egyik szíriai kutatóközpontot bombázta.

A másik fontos kérdés az útvonal. Három lehetséges irányt terveztek meg: az északi Törökországon keresztül, a középső Szírián és Irakon át, a déli útvonal pedig Jemenen és Szaúd-Arábia felett vezetett. Régebben létezett egy negyedik útiterv is, megkerülve az egész Arab-félszigetet, de mivel az amerikaiak (még) nem támogatták ezt az izraeli akciót, ezért nem kaptak tőlük üzemanyag utántöltő gépeket. Azújra megválasztott Obama továbbra is a tárgyalások és a szankciók híve volt, azonban az új izraeli kormánynak már elfogyott a türelme.

Pészah szombatján három F-15I és F-16-ból álló kötelék szállt fel Izrael különböző katonai reptereiről. Végül a „déli útvonal” mellett döntöttek, amelynek kulcsa a szaúdiakkal való kiegyezés volt. A feszültség már az izraeli légtér elhagyása során érezhető volt. Jordániát nem figyelmezették, de bíztak abban, hogy mire Amman reagál, addigra az izraeli repülőgépeknek hűlt helyét találja. A számítás bejött, a jordán riadó túl későn érkezett, Ben Ibrahim Tal csapata szerencsésen átjutott Szaúd-Arábiába. A terület felett Tal minden pilótája mereven figyelte a radarját, hogy vajon nem fordulnak-e a szaúdiak ellenük, dacára a hosszas tárgyalásoknak és alkudozásoknak.

A titkos konferenciák során – melyet még az USA előtt is igyekeztek gazdasági jellegű tárgyalásoknak beállítani – az izraeli delegáció felelevenítette azokat a régi kéréseket, amelyeket még az Öböl-menti országok intéztek Izraelhez Irán bombázása kapcsán. A WikiLeaks-bortány miatt azonban kiderült a  kérés, s most Szaúd-Arábiának is óvatosabbnak kellett lennie, különösen a szaúdi lakosság reakciója miatt. A monarchia uralkodócsaládja is épp hogy csak megúszta a 2011-es arab tavaszt, köszönhetően az olajexportálásból származó bevételeknek és CIA-nak. Az izraeli vezetés az asszisztálásért cserébe fegyvereket ígért, valamint kedvezményes üzleti szerződéséket, mivel Szaúd-Arábia a legtöbb üzleti tranzakcióját Izraelen keresztül bonyolítja le.

Folytatva a forgatókönyvet Irán a bombázás után ideiglenesen leállítaná a Keletre irányuló olajszállítmányait. Helyette Szaúd-Arábia exportálná saját olaját Indiába, Kínába és Japánba. Ez pedig jó sok bevételt jelentene. Nem utolsó sorban egy ilyen támadással Irán is meggyengülne, kevésbé támogatva a síita mozgalmakat a Perzsa-öbölben (különösen Bahreinben). Ezzel együtt Szíriában a Katar és Szaúd-Arábia által pénzelt FSA (Szabad Szír Hadsereg) fölénybe kerülne az Aszad vezette alavita haderővel szemben.

Szaúd-Arábia ölébe most egy rendkívüli lehetőség hullott, hogy végleg kiüsse a nyeregből legfőbb riválisát. A bombázás után de facto Szaúd-Arábia válna a Perzsa-öböl katonai-gazdasági nagyhatalmává.

Elterelő hadműveletek

Ben Ibrahim Tal és köteléke már húsz kilométerre megközelítette Natanzot. A szaúdiak megtartották ígéretüket és az amerikaiak sem próbálták meg megakadályozni őket. Természetesen az izraeli vezetés igyekezett elterelni a figyelmet arról, hogy támadás készülne Irán ellen, megpróbálta még a szövetségesei hírszerzését is félrevezetni.

Egyrészt szombatra tették a támadás időpontját, sőt Pészah szombatjára. A sajtóban, televízióban és az interneten (különösen a facebookon) olyan képek és videók jelentek meg, amelyeken izraeli katonák a Pészah nevű zsidó ünnepen zsinagógákba mennek, vagy a szabadságukat töltik családjuk körében. Ezzel párhuzamosan a támadás előtt két nappal kitört az izraeli légierő eddigi legnagyobb botránya. A légierő főparancsnokát és több felső tisztet is letartóztattak korrupciós vádakkal. Bejelentették, hogy a Kneszet (izraeli parlament) egy független vizsgálóbizottságot állít fel, mivel nincs minden rendben az amerikaiaktól megvásárolt F-15 és F-16 körül.

Ezek a hírek azonban nem voltak valódiak. A dezinformációs cselt a történelem folyamán  Izrael már bevetette egyszer. Tal édesapja – aki szintén pilóta volt – mesélte: 1967-ben az izraeli sajtóban nyaraló és tengerparton sütkérező tisztekről szóló cikkeket és képeket tettek közzé, elhitetve, hogy az izraeli vezetés nem készül háborúra és teljesen hidegen hagyja Nasszer mozgósítása. Másnap kitört a hatnapos háború, az izraeli légierő bombázni kezdte Egyiptomot, Jordániát és Szíriát.

Kuvait felett a kötelékparancsnokok, köztük Tal is, megszegve a rádiócsendet egy rövid üzenetet küldött az izraeli parancsnokságnak: „Illés tűzszekere leereszkedett az égből.” Válasz csupán egy rövid csipogás volt a rádióban, hogy folytatódhat az akció.  Az izraeli vezetés most már tudta, hogy sem az amerikaiak, sem a szaúdiak nem akadályozták meg a támadást. Elindíthatták a hadművelet második fázisát. A százados tudta, hogy ebben a pillanatban léptek át a képzeletbeli Rubiconon. Már nem volt visszaút, a visszatérési pontot rég elhagyták.

A Moszad aktivizálta iráni ügynökeit. Az izraeli hírszerzésnek nagyon jó kém és szabotázs hálózata működött az ország területén. Az évek során számos hivatalnok és iráni tudós életét oltották ki különböző merényletekben. Pokolgépek robbantak fel az iráni katonai támaszpontokon és állami intézmények mellett.

Ezzel párhuzamosan az izraeli hadvezetés kiberhadosztálya is támadásba lendült. A „Kék Kaszás” nevű akció keretében a módosított Stuxnet 2.0 vírust szabadították rá Irán információs hálózatára. Ideiglenesen megbénítva az ország számítógépeit, internetét és adatforgalmát. A kommunikáció nemcsak a civil szektorban, hanem a katonaság körében is lehetetlenné vált. Az iráni pilótáknak megszakadt a kapcsolatuk a légiirányítókkal. Később Tal megtudta, hogy a nagy káoszban, az iráni pilóták egymást lőtték le, vagy a saját a légvédelmük nyitott rájuk tüzet (többnyire a hagyományos, légvédelmi ágyúkból).

Az oroszoktól vásárolt Sz-300 légvédelmi rakéták pedig lebénultak, a radar és célpontkereső műszereik hamis adatokat mutattak. A légi figyelők képernyőit teljesen elborították az ellenséges repülőgépek, amelyek közül a legtöbb csupán fantomgép volt. Az atomprogrammal foglalkozó kutatólétesítményekkel is megszakadt mindenféle összeköttetés. Az ajtók bezáródtak, az áramszolgáltatás – még a sok pótgenerátorok ellenére is – megszűnt, s lassan leállt a szellőztetés is. A Stuxnet teljes hatékonysággal dolgozott. Első változata már bizonyított 2010-ben. Akkor 100 000 iráni számítógépet fertőzött meg, s egy új korszak kezdetét jelentette az informatikai hadviselésben: külső károkat okozott, túlpörgetve a centrifugákat, elégetve azok 20%-át.

Az izraeli hadvezetés tisztában volt azzal, hogy Irán bénultsága nem tart sokáig.  Teherán a XXI. század elején nem sajnált pénzt ölni a saját informatikai hadosztályába, rengeteg magas színvonalú iráni informatikust képezve ki. 2012-ben ennek meg is lett az eredménye: az Iráni Forradalmi Gárda feltörte egy amerikai robotrepülőgép védelmét és leszállásra kényszerítette. Előbb-utóbb hatástalanítják hát a vírust, csupán addig kell kibírni, amíg az izraeli vadászgépek végrehajtják a támadást és biztonságosan elhagyják Irán légterét.

Hit and run

Úgy tűnt, sikerrel járt a „Kék Kaszás” hadművelet. Tal kötelékét egyetlen légvédelmi rakéta sem mérte be. A levegőben lévő iráni gépek pilótái pedig megzavarodtak. Nem volt kommunikáció sem a bázissal, sem a többi repülőgéppel, képtelenek voltak összehangolni bármilyen ellentámadást. Ha valamelyik vadászgép gyanút fogott és az izraeli kötelék felé repült, akkor a bombázókat kísérő vadászgépek leszedték őket.

Tal számítógépe jelzett. Megközelítették a célpontot. A kötelék fejjel lefelé fordulva 15 fokos zuhanásba befogta Natanz objektumait. A bombákat 1100 méteren, párosával, öt másodpercenként oldották ki. Hallották a becsapódást. A számítógép szerint 16 bomba a létesítménybe csapódott, bár kettő nem robbant fel. Tal maga is visszanézett, amikor fölfele rántotta a vadászgépet. Semmilyen látványos tűzgömb nem volt, csak rengeteg füst. Amikor elérték a 12 ezer méter magasságot, üzenetet küldött Jeruzsálembe: „Illés a mennybe szállt.” Az akciót végrehajtották és észak felé vették az irányt.

2013 Pészah szombatján az „Illés tűzszekere” hadművelet  során három iráni célpontot ért támadás: Natanzot, ahol az urándúsító üzem működött, Avrakot, ahol nehézvizet állítottak elő és az isfahan-i nukleáris kutatóközpontot.

Az iráni légvédelem csak nehezen tudott úrrá lenni a káoszon. Az Isfahant bombázó alakulatból egy F-15-t még a levegőben szétlőttek. Két repülőgép pedig megsérült, a pilóták kényszerleszállást hajtottak végre Azerbajdzsánban, komoly fejfájást okozva az izraeli diplomáciának. Tal alakulatának is csak annyi üzemanyagja maradt, hogy biztonságba eljussanak Grúziáig. Izraelnek évekkel ezelőtt rendkívül szoros kapcsolatot sikerült kialakítania az országgal, rengeteg fegyver adva el Tbiliszinek. Cserébe, akárcsak Szaúd-Arábia esetében, nem merül fel majd Grúzia neve a hivatalos jelentésékben.

Ben Ibrahim Talt és a kötelék tagjait kitörő örömmel fogadták a reptéren és hivatalosan előléptették. Az este rendezett ünnepségen azonban nem volt teljesen boldog, mivel tudta jól, hogy Irán nem hagyja válasz nélkül a támadást. S Tal hamarosan tanúja lehet annak, hogy mit is indított el valójában, amikor megnyomta a bombakioldó gombot.

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket a Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!