Új szelek Perzsiában? Mérlegen az iráni választások

2013. június 14-én elnökválasztás zajlott Iránban. Mahmúd Ahmadinezsád második elnöki ciklusa is lejárt, s az iráni törvények nem teszik lehetővé az újabb indulást. Emiatt a választásokat hatalmas érdeklődés kísérte nemcsak az országban, hanem a világban is. Az eredmény mindenkit meglepett, a végére maradt hat jelöltből Hasszan Rohani – az egyetlen reformer – nyert.

Mindez még nem azt jelenti, hogy Teherán egyértelműen elköteleződött volna a reformok iránt. Az ország vezetőjének, Ali Khameneinek a hatalma ugyanis még mindig megkérdőjelezhetetlen és szinte abszolút az országban.

Mai cikkünkben a választások mellett bemutatjuk Ahmadinezsád vitatott második ciklusának kezdetét és az iráni politikai rendszer felépítését is, amely teljesen egyedülálló az iszlám világban.

Nehéz kezdet

   

A 2009. június 12-i elnökválasztáson Mahmúd Ahmadinezsád 62%-ot kapott, s ezzel ismételten nyert. Ám a 2005-ös elnökválasztástól eltérően nem várt esemény következett be: június 13-án a másik három jelölt hívei –  Mir-Hoszein Múszavi egykori miniszterelnök (1981–1989), Mehdi Karrubi ajatollah (2000–2004) és Mohszen Rezái a Forradalmi Gárda volt főparancsnoka – tüntetni kezdtek Teherán utcáin. 1979 óta a legnagyobb, több százezres, főleg fiatalokból álló tömeg nem akarta elhinni Ahmadinezsád győzelmét és a választások megismétlését követelték. A reformpárti Mir-Hoszein Múszavit tartották a választás igaz győztesének. A hatalom igyekezett korlátozni a médiát, az internetet és a telefonszolgáltatást is, több-kevesebb sikerrel (Nedá Aga Szoltán, egy 26 éves egyetemista lány haldoklásáról készített videó bejárta a világot). 

Amikor a Forradalmi Gárda látott hozzá a tüntetések leveréséhez és a halálos áldozatok száma egyre  növekedett, az Őrök Tanácsa is elismerte a csalást.Kihirdették, hogy újraszámlálják a szavazatokat a vitatott választási körzetekben. Ez június 28-án meg is történt, de Ali Khamenei – Irán második államfője, Khomeini ajatollah utóda – kijelentette: „Mahmúd Ahmedinezsád olyan mennyiségű szavazattal nyertt, amelyet nem fenyeget pár elcsalt cédula, s ő lesz Irán elnöke újabb négy évre.”  A tiltakozások folytatódtak, az új vezetés azonban már sokkal felkészültebb volt. Ahmadinezsád hívei a rendőrséggel együtt – főleg a vidéki lakosság és a szegények – ellentüntetéseket szerveztek, s véres összecsapásokra került sor.

A 2009-es tüntetések eredménye: 20 halott, 1000 letartóztatott, az ellenzéki pártok teljes felszámolása  Mir-Hoszein Múszavit és Mehdi Karubit pedig házi őrizetbe került (mind a mai napig ott is vannak). Liberálisabb napilapokat tiltottak be, szigorúbban ellenőrizték a reformpártiakat, miközben a hatóságok elismerték a börtönökben történt kínzásokat.

Ali Khamenei a 2009-es tüntetés óta – eltérően 2005 után –  már nem támogatta Ahmadinezsádot. Az elmúlt években gyakran feszült komoly ellentét Irán vallási és világi vezetése között, Khamenei többször is bírálta Ahmedinezsád kül- és belpolitikáját. Khameini a saját embereivel bástyázta körül magát, tízezer fős testőrsége van, nem utazik külföldre és a média előtt is ritkán mutatkozik. Megromlott viszonyát a világi hatalommal az is jelzi, hogy megtiltotta Ahmadinezsád utódjának indulását a választásokon.

Bonyolult rendszer, még bonyolultabb utódlás

Az Iráni Iszlám Köztársaság politikai rendszere átláthatósága nagyon nehéz, önálló kategóriát alkot az iszlám világban (alapjaiban talán csak Pakisztánéval mutat hasonlóságot). A politikai berendezkedésben megtalálhatóak a európai parlamentarizmus elemei, mélyen áthatva a Koránnal, a síita filozófiával és vallással. Ehhez még hozzájön Khomeini ajatollah 1968-ban kidolgozott iszlám kormányzás elmélete és a „vallástudós abszolút hatalma”, amelyet az 1979-es iráni forradalom után vezetett be. Azóta a piramis csúcsán mindig a Forradalom Legfőbb Vezetője áll, aki Irán legfőbb iránymutatója és a fegyveres erők főparancsnoka. Ezt a pozíciót csak egy egyházi személy töltheti be, legelőször Khomeini ajatollah, majd halála után – 1989-től napjainkig – Khamenei.

Az elnöki tisztség valójában csupán a második legfontosabb pozíció Iránban. Négyévenként közvetlenül választják, ezért hatalmas a legitimációja az iráni lakosság körében. Feladata Irán mindennapjainak irányítása, nemzetközi képviselete, a költségvetés meghatározása és gazdasági problémák megoldása. Ahmadinezsád volt az első, aki kétszer tölthette be ezt a tisztséget, méghozzá az első civil elnökként.

A többi iráni intézményt egyszerűen talán úgy lehetne jellemezni, hogy vannak demokratikus úton, közvetlenül megválasztott intézmények, amelyeknek megvan az antidemokratikus (értsd kinevezett) ellenpárja. A 290 fős iráni parlamentet – a medzsliszt – szintén négyévente választják, szerepe a törvényhozásban való részvétel (kezdeményezhet és elfogadhat törvényeket),vizsgálatot indíthat a miniszterek ellen. Ugyancsak megválasztják a 86 tagú, egyházi személyekből álló Szakértők Gyűlését, akik ellenőrzik és akár el is mozdíthatják a Legfőbb Vezetőt. A kinevezett, nem megválasztott csoportba tartoznak: a Forradalmi Gárda, a Legfőbb igazságügyi méltóság és az Egyeztető Tanács. Különálló és érdekes szervet alkot az Őrök Tanácsa, amely 12 főből áll. A jogászokat és a vallástudósokat hat évente választják. Szerepe igazán sokrétű, mivel ellenőrzik és megszűrik a jelölteket, valamint alkotmánybíróságként is működnek.

Csak egy maradhat

A 2013-as választásokon 678 jelölt indult, de végül sokan visszamondták a jelölésüket, vagy pedig az Őrzők Tanácsa törölte őket a listáról. Emiatt végül csak hat emberre lehetett szavazni június 14-én. Mivel politikai pártok nincsenek az országban, ezért a politikusok között két fő irányzat jött létre: a konzervatívok és a reformerek. A jelöltek esetében is látható volt ez a megosztás, mivel négyen a konzervatív táborba tartoztak, egy reformer és egy pedig független jelölt (aki valójában konzervatív) volt.

A júniusi választásokon óriási volt a részvétel, az ötvenmilliós szavazóképes lakosság 72 %-a járult az urnákhoz. A Forradalmi Gárda ezúttal felkészült, s már hetekkel ezelőtt bejelentette: bárhogy is végződjön a szavazás, nem fogja eltűrni a rendbontást. A fokozott katonai jelenléttel és az urnák körül hivatalosan „védelmi feladatokat” ellátó gárdistákkal a hatalom elejét akarta venni egy 2009-hez hasonló tüntetés-sorozatnak. A hadsereg befolyása egyre nagyobb Iránban, militarizálódik a társadalom, sőt bizonyos mértékben már ellensúlyozza az egyház hatalmát. Ezt bizonyítja, hogy a hat jelölt között csak egy vallási személy volt, a többi mind valamilyen szállal kapcsolódott a Forradalmi Gárdához és részt vettek az iraki-iráni háborúban (Szaid Dzsalil, az egyik jelölt a háborúban vesztette el fél lábát.)

A választásokat végül  Hasszan Rohani, az egyetlen vallási és reformpárti jelölt nyerte meg. Rohani a szavazatok 50,68 százalékát – 18,5 millió szavazat –  szerezte meg, s mivel ez abszolút többség, nem lesz második választási forduló. Mélyen vallásos családból származik, jogot tanult és a SZÁVÁK (a volt iráni sah titkosrendőrsége) többször letartóztatta. Az iráni forradalom alatt részt vett az iráni hadsereg és bázisok újraszervezésében, s ő volt a légierő főparancsnoka az 1990-es években. A kampány idején még nem számított lehetséges győztesnek, azonban a televíziós vitáknak és az interjúknak köszönhetően megnőtt a népszerűsége, a  közvélemény-kutatások is őt tartották a legesélyesebbnek.

Rohani a „mértékletes kormányzás híve” és az egyik előző elnök, az óvatos reformjairól híres Mohammad Khatami támogatását élvezi. Támogatja a politikai foglyok szabadon engedését és a polgári jogok alkalmazását. A nukleáris programban pedig azt hangoztatta: „a visszaeső ipar és termelés mellet nem biztos, hogy az atomprogramba kellene a legtöbb pénzt beleölni.”  A gazdasági kérdések, a munkahelyteremtés és a nyugati szankciók enyhítése különösen fontos témája volt kampányának. Pragmatikusabb álláspontot képvisel a külpolitikában, csökkentené Bassár el-Aszad szír elnöknek küldött pénzügyi segélyeket – de nem a katonait – és emellett rendezné a viszonyt az Egyesült Államokkal is.

Hasszan Rohani győzelme meglepő fordulat az Iráni Iszlám Köztársaság 34 éves történelmében, amelynek komoly következményei lehetnek a régióra nézve. Az iráni lakosság üzenete félreérthetetlen: nem a hatalom valamelyik kedvence nyert, hanem egy „relatív” ellenzéki. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a végső szó Ali Khameneié. Nagy kérdés, hogy az ajatollah mennyire elégedett Rohani személyével, mit gondol róla és egyáltalán milyen következtetéseket fog levonni a választási eredményekből.