Meglepő eseményre került sor Líbiában 2013. október 10-én, amely új fejezetet jelentett nemcsak az ország, hanem a „bukott államok” történelmében is: egy fegyveres csoport betört Ali Zedán szállodájába és pizsamában, több száz oldalnyi állami dokumentummal együtt elrabolta a líbiai miniszterelnököt.
Később persze elengedték , de ez az eset tökéletesen rávilágít Líbia jelenlegi helyzetére. Az országban Kadhafi-bukása után különböző milíciák – amelyek főleg az etnikai-törésvonalak mentén jöttek létre – az urak, szinte bármit megtehetnek következmények nélkül. Líbia emiatt egy fekete doboz lett, hisz a 2011-es nyugati beavatkozás óta anarchia uralkodik az országban, miközben a gazdaság, dacára a hatalmas fosszilis nyersanyagkészleteknek és pozitív előrejelzéseknek (pl. az IMF is 20%-os GDP növekedést jósolt!), egy helyben toporog.
Diplomáciai mentesség? Ugyan, olyan itt nem létezik…
A 2011-es polgárháborút követően a Líbiáról szóló hírek és tudósítások megszakadtak. Hirtelen nagy lett a csend. Az ország csak akkor került ismét a nyugati média látószögébe, amikor 2012. szeptember 11-én iszlám szélsőségesek támadást intéztek a kelet-líbiai bengázi konzulátus ellen, ahol három amerikai hivatalnokot és Cristopher Stevenst, az Egyesült Államok líbiai nagykövetét, megölték. Ezek a fegyveres csoportok immár a külföldi állampolgárokat, sőt a politikai-diplomáciai személyeket sem kímélik, nem hiába menekülnek az országból. Augusztus 17-én bomba robbant az egyiptomi konzulátus mellett, majd egy hónappal később fegyveres csoportok Tripoliban megállították a konzul kocsiját és kirabolták őt.
A nyugati országok diplomáciai képviseletei sem jártak jobban. Október 11-én gépkocsiba rejtett pokolgép robbant a svéd konzulátus mellett, amit azonnal ki is ürítettek és lakhatatlanná nyilvánítottak. Ezután a francia diplomáciai képviseletet érte támadás Tripoliban. Augusztus végén pedig az EU-nagyköveti konvoját állított meg egy milicista csoport nem sokkal az elindulás után és megpróbált kifosztani.
Ám az oroszok jártak a legrosszabbul: ismeretlen fegyveresek október 3-án megtámadták az orosz nagykövetséget. Legalább hatvanan próbáltak meg betörni az épületbe, s a lövöldözésben két ember vesztette életét. Moszkva végül nem tehetett mást, mint evakuálta a nagykövetség teljes személyzetét a szomszédos Tunéziába. Bár Tripoli hivatalosan is bocsánatot kért, az orosz diplomáciai képviselet máig nem tért vissza az országba.
Az Egyesült Államok is aggódva figyeli az eseményeket, főleg azt, hogy minden erőfeszítés ellenére képtelen stabilizálódni a helyzet az országban. A nyugati államok szomorúan vonták le a tanulságot, hogy a régióban sem a katonai beavatkozás, sem pedig a „demokratizálódás” nem vezet eredményre, csupán káoszt szül a rend helyett.
Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!
Valószínűleg elkésett segélynyújtó akció, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Olaszország az európai NATO bázisokon – pl. a bulgáriai Novo Szelóban, Bezmerben és Graf Ignatievóban – 12 ezer katonát képez ki. Az amerikai különleges alakulatok akciói Líbiában csupán rövidtávon oldják meg a problémákat, de nem szüntetik meg azokat. Sőt inkább újakat generálnak. Például a líbiai állampolgárságú, az al-Káida egyik parancsnokának elhurcolása is csak olaj volt a tűzre.
Abu al-Líbi líbiai terroristát október 5-én a közelben tartózkodó San Antonio amerikai hadihajóra vitték kihallgatni, tíz nappal később pedig már útban volt New York felé a bírósági tárgyalására. Emiatt talán csökken a külföldiek ellen elkövetett merényletek és támadások száma, de ez volt az az eset, amelyik pár nappal később kiváltotta a líbiai miniszerelnök elrablását.
Emberrablók paradicsoma
A helyzet pikantériája, hogy Ali Zedán miniszterelnököt pont az a fegyveres csoport rabolta el, amelyiknek kormányzati szerződése volt Tripolival az állami intézmények védeleméről. Az emberrablásban száz-százötven fegyveres vett részt, akik 30-40 gépkocsiból álló autókonvojjal érkeztek a szállodához, amely a miniszterelnöki rezidenciának adott otthont. Szemtanúk beszámolója szerint a fegyveresek a szálloda előtt várakozó gépkocsik egyikéhez kísérték a miniszterelnököt. Az incidens során nem hallatszott puskaropogás, és a fegyveresek „nem okoztak bajt”, „tisztelettudóan” viselkedtek. Még aznap szabadon engedték a politikust, aki természetesen puccskísérletről beszélt: „Egy politikai párt bármilyen áron meg akarja dönteni a kormányt, azért, hogy Líbia új Szomáliává, vagy új Afganisztánná váljon.” Szerk. megj. Ali Zedán itt a líbiai Muszlim Testvériségre és az al-Káidás kapcsolatairól hírhedt Védelmi Minisztérium titkárára Khalid Sarifra gondolt.
S ez még csupán a jéghegy csúcsa. A milíciák, fegyveres csoportok, de már a különböző törzsek is szinte sportot űznek abból, hogy minél több embert rabolnak el az országban: politikusokat és külföldi állampolgárokat egyaránt. 2013. szeptemberében elrabolták a védelmi miniszter fiát ( itt is Sharifot sejtik a háttérben), a huszonhat éves Muhammad Al-Thalit azóta se találják.
Októberben húsz egyiptomi vendégmunkást raboltak el. Kairó már tárgyal Tripolival annak érdekében, hogy tegyen meg mindent a túszok kiszabadulása érdekében. A fegyveres csoport vezetője egy interjú során azzal fenyegetőzött, hogy kivégzi a vendégmunkásokat, ha Egyiptom nem engedi szabadon a Mohamed Murszi elnök bukása után letartóztatott líbiai állampolgárokat. A legrosszabb az, hogy a túszokat embertelen körülmények között tartják, sőt meg is kínozzák őket. Az ENSZ szerint eddig 27 ember halt bele a tortúrákba, köztük egy egyiptomi emberjogi aktivista.
A parlagon hagyott energiahordozók
A líbiai gazdaság rendkívül megszenvedte Kadhafi-bukását, ám az elmúlt két év még súlyosabban csapást mért rá. Líbiában a kőolajexport a háború előtti (napi 1,3 millió hordóról) közel a tizedére esett vissza, amely legalább öt milliárd bevételkiesést jelent Tripolinak. Szeptember elején az ENI olasz olajtársaság napi olajtermelése közvetlenül a forradalom utáni szintre zuhant vissza. Az OMV osztrák olaj- és gázipari cég pedig szintén azon a héten jelentette be, hogy leállította termelését Líbiában az ingatag belpolitikai helyzet miatt.A miniszterelnök elrablása után pedig csak tovább drágult az olaj, miközben csökkent a napi kitermelés.
Tovább ront a helyzeten az, hogy a milíciák és törzsek már a Kadhafi-elleni háború alatt elfoglalták a leggazdagabb kőolajkutakat és legnagyobb finomítókat. Az ország nyersanyagban gazdag keleti részein a termelést gyakorlatilag csak ezek a fegyveres csoportok végzik. Ők adják el a kitermelt földgázt és kőolajat a feketepiacon, s az így szerzett pénzt élelmiszer, fegyver és kábítószer-vásárlásra fordítják. Állítólag maga a miniszterelnök is azzal fenyegetőzött, hogy légicsapást hajt végre azon tankerek ellen, amelyek a kőolajat nem állami és külföldi vállalatok forrásaiból szerezték, hanem valamelyik bandától.
Egy újabb Szomália születőben…
Líbia egy szomorú mementója lett annak, hogy mivel is jár a nyugati katonai beavatkozás Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, amennyiben azt nem követi semmiféle koncepció. Tripoli nem tudja beindítani gazdaságát és az újjáépítést, dacára annak, hogy a líbiai kormány rendelkezésére állnak a megfelelő természeti erőforrások és külföldi befektetések.
Bár lehet, hogy elemzésünk kissé borúlátóra sikeredett, de egyszerűen nincs túl sok pozitív előrejelzés az észak-afrikai ország számára. Különösen igaz ez a megállapítás az olyan kijelentések tükrében, amelyek a líbiai miniszterelnök szájából hangoztak el nemrég: „Líbia egy gyenge állam, mivel képtelen úrrá lenni a fegyveres csoportokon. Az állam már a tartalékokat éli fel, amely csak ez év végéig elegendő.”
Krajčír Lukács
Az internetes forrásokat megtalálod: itt és itt
Kapcsolódó cikkek:
Törésvonalak országa – A líbiai választás eredményei és tanulságai I. rész
Törésvonalak országa: Hajsza a fekete aranyért- II. rész
Végső visszaszámlálás-az egyiptomi hadsereg ultimátuma Murszinak
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Megosztás:
Címkék: Ali Zedán anarchia Egyiptom emberrablás fegyveres csoportok feketepiac földgáz kőolaj Líbia merénylet milícia orosz nagykövetség vendégmunkások
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
Kommentek
Kommentek
sohivatal
2013. okt. 24. 10:22ööö a cikk szerzője valahogy nagyvonalúan átsiklik afölött, hogy Líbiában elsősorban polgárháború zajlott, hosszú hónapokon át, minden nyugati beavatkozás nélkül. A nyugat akkor lőtt ki párszáz bombát, amikor a szarházi Kadhafi zsoldosai kezdtek úrrá lenni a helyzeten, és a felkelők kikönyörögték a beavatkozást. Valószínűleg nem sikerült volna legyőzniük - most - a diktátort a gonosz nyugat nélkül, de a felkelőknek senki sem ígért kánaánt. Naivitás elvárni egy 40 évig uralkodó köcsög után, hogy azonnal beköszönt a béke. Ha Kadhafi marad, mert nem csap oda a nyugat, most alighanem azért szapulnák őket a fentihez hasonló egyoldalú írások..
sikorsky
2013. okt. 24. 10:44Tisztelt Sohivatal! Egy szóval sem említettem, hogy a Kadhafi-éra jó lett volna és azt sem, hogy az lett volna a mintarendszer a régióban. Van líbiai ismerősöm, aki bizony cifra dolgokat mesélt az ezredesről, s én se tartom valami példaértékű arab vezetőnek az egykori diktátort. De egy valamit el kell ismerni, hogy Kadhafi alatt volt stabilitás és a törzseket még, ha erőszakos úton is, de sikerült ellensúlyozni. S azt még pár arab ismerősöm is elismeri, hogy néha bizony fontosabb a stabilitás és nyugalom, mint a demokratikus alapelvek. A cikkem arról szól, hogy a nyugati katonai beavatkozás általában káosszal és anarchiával jár együtt Észak-Afrikában és Közel-Keleten. Mondjon egy konkrét példát, amikor 2001 óta valamelyik amerikai, NATO beavatkozást siker koronázta és nemcsak a stabilitást és rendet hozott, hanem ráadásként megteremtette a demokráciát. Az a helyzet, hogy sem a katonai csapatok jelenlétével (Irak, Afganisztán), sem pedig a külső katonai segítséggel (Líbián kívül lásd Pakisztán és Jemen esete az amerikai drónokkal) nem vezet eredményre. Természetesen negyven évnyi uralkodás és egy kegyetlen polgárháború után senki nem várja el, hogy hirtelen beköszönt a boldogság és a béke. De Líbia esetében, ahogy a média "megfeledkezett" a 2011 után eseményekről, s sok helyen pozitív követendő példaként állítsák be a nyugati beavatkozást, nos az nem maradhat komoly kritika nélkül.
sohivatal
2013. okt. 24. 13:29ezt egyáltalán nem vitatom, bár azért jó kis eufemizmus ez a "nem valami példaértékű" és annak a sugallása, hogy csak pár demokratikus alapelvet nem tartott be. Ilyesmiket Ficora és Orbánra lehet mondani. Egy közönséges kegyetlenkedő perverz gyilkos volt, egy népnek sem kívánok ilyen áron stabilitást. Továbbra is mellőzi viszont azt a tényt, hogy egyáltalán nem a nyugat kezdeményezte Kadhafi elzavarását, nagyon is virágzó kapcsolat volt köztük, a nyugatnak fűzödőtt legkevésbé érdeke az elzavarásához. A fenti cikkből márpedig úgy tűnik, mintha a nyugat döntötte volna el, és ment volna oda megbuktatni ezt a gazembert. Tehát csúsztat a szerző. Pedig a nyugat csak reagált egy helyzetre, ha nem bombáznak az lett volna a baj, így viszont ez a baj. A "koncepció" hiánya alighanem azt jelenti a gyakorlatban, hogy oda kellett volna küldeni 100ezer katonát békefenntartani és további többtízezer közigazgatási szakit. Ezt érthetően senki nem vállalta be a mai körülmények közepette, tetszik vagy sem, a líbiaiaknak magukat kell kivakarni a szarból, de a polgárháborút is ők kezdték, nem a nyugat.
sikorsky
2013. okt. 24. 14:15Azért Kedves Sohivatal, ne felejtsük el, hogy bár az igaz, hogy nem a Nyugat kezdte az egészet, de szinte azonnal meglovagolták a lehetőséget. Nézze csak meg az események láncolatát. Legelőször a líbiaiak nem Kadhafi-rezsim bukását követelték, hanem egy ügyvéd, Fathi Terbil rezsim ellenes aktivista szabadon bocsátását. Egy nappal később Február 15-én a Líbiai Iszlám Harci Csoport - amely korántsem nevezhető demokratikus ellenzéknek - már ekkor összecsapott a rendőrökkel. Ez jó pár halálos áldozatot hagyott maga után, amelyre válaszul az interneten meghirdették a harag napját és a többi már történelem. Az érdekesség, hogy amíg Egyiptom és Tunézia esetén kezdetben még nagy volt a csend, s az első komoly Mubarakot és Ben Alit elítélő nyilatkozatokra heteket kellett várni, addig a Kadhafi esetében már február 20-án megjelentek az első kemény bírálatok. Obama ódzkodott beavatkozni a helyzetbe, de Franciaország és Nagy-Britannia már kezdettől fogva erősködött a katonai intervenció mellett. Ők már a "légtértilalom bevezetése"után szinte azonnal bombázni kezdték líbiai célpontokat. Ez bizony alaposan kiverte a biztosítékot az oroszoknál és kínaiaknál is, mert eredetileg nem erről volt szó az ENSZ BT-ben. Tehát igen a brit és francia (később amerikai) vezetés teljesen önhatalmúlag avatkozott be az eseményekbe, anélkül, hogy felmérték volna a következményeket. A baj az volt, hogy nem létezett egységes ellenzék az Átmeneti Nemzeti Tanács etnikai-vallási-ideológiai törésvonalak mentén szerveződött. Még a polgárháború ideje alatt elkezdődött a belső leszámolás, pl. a Fattah-Junis tábornokot letartóztattak egy júliusi éjszakán, s az egyik milicista csoport kivégezte. Ezenfelül látom nem tudott konkrét példát mondani azzal kapcsolatban, hogy hol járt konkrét sikerrel és eredménnyel a nyugati katonai beavatkozás az elmúlt években Észak-Afrikában és Közel-Keleten. Az a baj, hogy ugyanaz a végeredménye annak, ha az Ön által említett 100e katona és kész szakértői gárda avatkozik be (Irak, Afganisztán), mint az amikor - gyakran a helyi elit megkérdezése nélkül - csak katonai egységgel, repülőgépekkel és drónokkal avatkoznak be (Pakisztán, Jemen).
A kommenteket lezártuk.