A „Határozottság Vihara” Jemenben: katonai intervenció a húszik ellen

Március végén a modern arab történelem legnagyobb, kizárólag szunnita országokból álló katonai koalíciója jött létre: Szaúd-Arábia vezetésével kilenc muszlim ország együttesen indított támadást a jemeni húszik ellen.

A tagállamok folyamatos légicsapásokat hajtanak végre az Arab-félsziget déli részén fekvő országban, de ennek ellenére a lázadók – a jemeni hadseregből átállt egységeivel – már elfoglalták Áden nagy részét. A nemzetközi közösség és média mégis eléggé „csendes” a jemeni eseményeket illetően. Sőt, néha úgy tűnik, mintha a húszik legnagyobb támogatójának tartott Irán számára is – a médiában felbukkanó folyamatos bírálatokat leszámítva – nem ez lenne a lenne a legfontosabb külpolitikai kérdés, jelentőségében elmaradva az iráni atomprogram körüli vitától.

A Körkép mai cikkében elemzésre kerül a jemeni intervenció és hadi helyzet, valamint az atommegállapodás Iránnal.

A szunnita Antant 

A zajidi – síita ötös ágához tartozó – húszik tavaly szeptemberben elfoglalták Jemen fővárosát Szanaat. Abed Rabbo Manszúr Hádith hónapokig „meghagyták” az elnöki székben, de 2015. január 22-én este először a jemeni kormányt, majd nem sokkal később az elnököt is lemondásra kényszerítették. A fegyveresek elfoglalták az állami épületeket és az elnöki palotát, Hádit pedig házi őrizetbe vetették. A jemeni elnök először beleegyezett abba, hogy a húszik követelésének eleget téve a kormány módosítja alkotmánytervezetet, több beleszólást engedve a síitáknak és más politikai pártoknak az ország ügyeinek irányításába.

Ugyanakkor a konszolidáció kudarcot vallott. Hiába jelentették be az  új nemzetgyűlés összehívását, valamint  öttagú elnöki tanács megválasztását, az nem nyerte a szunniták és a volt kormány tetszését. Hádi február végén megszökött a fővárosból – valójában a hozzá hű emberek menekítették ki – és Ádenbe menekült. Itt a korábbi lemondását semmisnek, a húszik uralmát pedig alkotmányellenesnek nevezte, s bejelentette az „ellenkormány” felállítását.

   

Hádival együtt a külföldi diplomáciai képviseletek is elhagyták a fővárost. Az Egyesült Államok még február 10-én bejelentette, hogy bezárja jemeni nagykövetségét. Washington a rossz biztonsági helyzet miatt döntött úgy, hogy “nem kockáztatja a diplomáciai személyzet testi épségét” és inkább kivonul az arab országból. Egy nappal később Nagy-Britannia is hasonló lépésre szánta el magát, és Franciaország valamint Németország is bejelentette, hogy felfüggeszti diplomáciai tevékenységét az országban. Nemrég pedig Kína és Oroszország bezárta konzulátusait Ádenben, miután evakuálta állampolgárait. Moszkvának eléggé körülményesen sikerült megoldani a kimenekítést (a koalíció vadászgépei ugyanis megtiltották az orosz civil gépek berepülését a jemeni légtérbe), miközben Kína páratlan népszerűségre tett szert: nemcsak saját, hanem tíz másik ország több mint 200 állampolgárát is evakuálta az országból.

Az Öböl-menti monarchiák nagykövetei egy rövid ideig még Jemenbe maradtak és Ádenbe költöztek át. Továbbra is támogatásukról biztosítva Hádit megígérték: visszaültetik az egykori elnököt a vezetői székbe. Az Öböl-menti országok – Szaúd-Arábia vezetésével – felszólították az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy avatkozzon be a jemeni eseményekbe. Mivel nem történt semmi, Rijád a közel-keleti szunnita muszlim országokkal kezdett titkos diplomáciai tárgyalásokba. Először az egyiptomi, majd később a pakisztáni vezetéssel tárgyaltak egy közös, Jemen elleni akcióról. A megbeszélések, ahogy később bebizonyosodott,  sikeresek voltak

Mozgásban a billiárdgolyók

Március elején valójában már készen állt egy húszi ellenes, Hádit támogató regionális koalíció, de még nem volt meg a megfelelő indok a támadás megindítására. A dominókat az kezdte el „bedönteni”, amikor Abdel Háfez asz-Szakafot – a jemeni különleges erők főparancsnokát – Hádi eltávolította posztjáról, amit a “katonai vezető nem fogadott el”. Ráadásul Szakaf közölte, hogy csak ”a húsziktól és Ali Abdullah Száleh egykori jemeni vezetőtől fogad el parancsokat,” a volt jemeni vezetést és Hádit nem tartja legitim vezetőnek. Áden szerte összecsapások törtek ki, lezárták a repülőteret, de Szakaf elmenekült a városból és – több egykori katonai parancsnokkal egyetemben – csatlakozott a húszikhoz.

Ezt követően március 22-án Szanaaban a pénteki ima idején két zaidi mecsetben robbantottak öngyilkos merénylők. A  terrortámadásban több mint 150-en  életüket vesztették, 300-an megsebesültek.  A Badr és a al-Hasahus mecset elleni támadást az Iszlám Állam nevű terrorcsoport vállalta magára, s ismét bizonyítást nyert, hogy ilyen belpolitikai káoszban a szélsőséges terrorcsoportok erősödnek meg igazán.

A húszik bosszúból támadást indítottak a szunnita területek ellen: azon a hétvégén elfoglalták Jemen harmadik legnagyobb városát Taizt és már akkor lehetett tudni, hogy a végcél Áden lesz: Taizban egy katonai bázis és reptér működik, melynek elfoglalásával a húszik folyamatos ember- és lőszer-utánpótlásra tehetnek szert.

A húszik nem álltak, meg pár nap alatt vészesen megközelítették Ádent. Hádi emiatt fegyveres beavatkozásra „kérte fel” az Öböl-Menti Együttműködési Tanácsot (GCC) Jemenben, kérve Áden megvédését a húsziktól. Továbbá a jemeni katonai beavatkozás támogatására kérte az ENSZ Biztonsági Tanácsát, de ezzel kapcsolatban nem érkezett válasz. Március 25-én a szaúdi hadsereg 150 000 katonája sorakozott fel a szaúdi-jemeni határ mentén,  Hádi pedig elmenekült Ádenből. Először Ománba, majd Szaúd-Arábiába.

 A határozottság vihara

Március 26-án a modern történelem legnagyobb muszlim – ez esetben szunnita államokból álló – koalíciója állt fel a húszik ellen és kezdtek légicsapásokba a GCC-tagállamai (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Kuvait, Katar, Bahrein és Omán) Jordánia, Egyiptom, Marokkó, Szudán és Pakisztán (ugyanakkor Iszlámábád a mai napig nem közölte, hogy pontosan mivel is vesz részt az akcióban és szerepvállalása vita tárgya). Később Törökország is bejelentette, hogy támogatja a koalíciót és hírszerzési adatokat nyújt a húszikról. Az Egyesült Államok hallgatólagosan egyezett bele a katonai akcióba, miután kivonta maradék 100 fős különleges egységekből álló kontingensét.

A légicsapások Jemenben azóta is tartanak. A koalíciós légierők a húszik állásait támadják, de bombázták a hátországot is, többek közt az előző elnök Ali Abdullah Száleh szülőfaluját, vagy egy menekülttábort. A bombázások bár lelassították az átállt jemeni haderő tagjait és a húszikat , de legyőzni és megállítani nem tudták őket. Sőt, egyelőre úgy tűnik, hogy önmagában csak a légicsapás nem vezet eredményhez: múlt héten a húszik bevonultak Áden egyes külterületeibe, sőt, még az elnöki rezidenciát is elfoglalták.

A legfrissebb információk szerint március 19. óta több mint 560-an haltak és 1700-an sebesültek meg az arab országban. A koalíciós és az amerikai erők igyekeznek minden támogatást megadni Hádi és a szunnita milíciáknak: folyamatosan fegyvert és lert dobálva le nekik, miközben már hadihajókkal is igyekszenek feltartóztatni a húszi előrenyomulást. Ahhoz azonban, hogy végleg legyőzzék a húszikat, szárazföldi haderő bevetésére lenne szükség. Konkrétan azonban senki sem óhajt beavatkozni, nem hiába nevezték az országot a „Hódítók Temetőjének”.

A megállapodás ára: Jemen? 

Miközben Oroszország és Kína a bombázások leállítására szólított fel, a nyugati nagyhatalmak semmiféle bírálatot nem fogalmaztak meg a beavatkozással kapcsolatban. Igyekeznek „eltussolni” az ügyet az ENSZ-ben, a síita országok és szervezetek (Irán, Szíria, Hezbollah) ugyanakkor keményen elítélik a szaúdi vezette koalíciót. Ám az iráni kormány és a média bírálatain kívül mintha más segítség nem nagyon érkezne Teheránból (legalábbis szerdáig): az kétségtelen, hogy a húszik győzelme az iráni külpolitikai érdekeket szolgálná és „megosztaná” Szaúd-Arábia figyelmét. Az iráni támogatás azonban – legalábbis az eddigi információk tekintetében – nem tűnik valami jelentősnek, sőt igazából csak 2009-től indult meg az iráni fegyver, lőszer és anyagi támogatás.

A viszonylagos passzív iráni hozzáállás hátterében a 2013 novembere óta tartó, a békés célú iráni nukleáris programról szóló tárgyalások állnak. A tárgyalások azóta többször elhúzódtak, megakadtak, határidőket hosszabbítottak meg, ígéretek, fenyegetések és bírálatok hangzottak el. Végül április 2-án – a határidőt meghosszabbítva – Lausanne-ban  sikerült keretmegállapodást kötni: a “P5 + 1 – az ENSZ Biztonsági Tanács öt állandó tagja és Németország – megegyezett Iránnal. Az egyezményt a tervek szerint június 30-ig végleges formába öntik, s ha minden a tervek szerint halad, akkor csökken a Teheránra nehezedő nyomás  és fokozatosan feloldják a szankciókat.

A megállapodásról röviden: az iráni vezetés a következő tizenöt évben nem épít olyan létesítményt, ahol uránt dúsítható.  A fordov-i létesítményét – ami körül sokáig a legtöbb vita volt –  egy nukleáris, fizikai, műszaki kutatóközponttá alakítják át, hogy az csakis békés célokat szolgáljon. Csökken a centrifuga állomány is: a jelenlegi 19 ezer urándúsító centrifuga közül mindössze 5060 IR-1 első generációs centrifuga marad, s például a Natanzból „leépített 1000 darabot” a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) felügyelete alá helyezik.

A jelenleg 10 tonnás uránkészletet alig 300 kilogrammosra kell lecsökkenteni, melynek  dúsítottsági szintje nem haladhatja meg a 3,67 százalékot. Az ellenőrök 25 évig hozzáférhetnek az uránbányákhoz, és folyamatos megfigyelés alatt tarthatják az uránmalmokat, az araki, a natanzi és a fordovi létesítményeket és az esetleges katonai célú felhasználásokat. (A teljes keretegyezmény megtekinthető itt).

Irán örömmámorban úszott az egyezmény megkötése után. Azonban nem mindenki örül: elsősorban Izrael és az Öböl-menti államok. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök azt állítja, hogy a megállapodás fenyegetést jelent Izrael létére, és nem gátolja meg Iránt abban, hogy atombombát fejlesszen ki, sőt, épphogy egyengeti előtte az utat. Kijelentette: nyomást fog gyakorolni az amerikai törvényhozás tagjaira annak érdekében, hogy “ne adjanak szabad utat az atombomba építésének”, s követeli Irántól, hogy ismerje el „Izrael jogát a létezésre”.

Ezzel párhuzamos elterjedt az a korántsem alaptalan feltételezés, hogy megindul egyfajta „fegyverkezési verseny” a régióban, mely az Iránnal rivális szunnita arab országokat is nukleáris fegyverkezésre ösztönözheti. Turki al-Fejszál szaúdi herceg – szaúdi külügyminiszter testvére és a titkosszolgálat volt főnöke – például a múlt hónapban kijelentette, hogy amit a nyugati hatalmak Teheránnak adnak az atomprogramjáról szóló esetleges megegyezés fejében, azt Szaúd-Arábia és más országok is követelhetik. Ezzel lényegében azt mondta, hogy ha Irán számára bármilyen szintű urándúsítás lehetővé válna, akkor “nyitva áll az ajtó bárki előtt.” Vagyis Rijád és a többi Perzsa-öböl menti monarchia is hozzáláthat a nukleáris fegyverek előállításához.

Nyugtalanító kérdések

Jemenben még jelenleg is zajlanak a harcok, s nagyon félő, hogy  a koalíciós szárazföldi erők bevetésével eszkalálódnak az események. Ami korántsem vezetne eredményre, hiába tervezik felállítani az „első közös arab haderőt”. Ráadásul miután egy kicsit lecsengett az iráni atommegállapodás körüli öröm, Teherán sokkal nagyobb figyelmet szentel az ügynek: két hadihajót küldött a jemeni partok mellé. Ami azonban, a legrosszabb, hogy a zűrzavarból és káoszból szélsőséges iszlamista csoportok profitálnak.  Kihasználva a harcokat erősödnek: az AQPA elfoglalta a Mukalla börtönt és 300 embert szabadított ki.

A nemzetközi közösség és nagyhatalmak egyelőre csendben szemlélik az eseményeket, sőt az ENSZ felhatalmazás még mindig várat magára. Mindez komoly kérdéseket vet fel a katonai beavatkozás legitimitását illetően.

Krajčír Lukács

A forrásokat megtalálod a cikkben.

Előzmények:

Búcsú a fegyverektől? – Az iráni atommegállapodás és következményei

Jemen a szakadék szélén: polgárháború, puccs és káosz

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!