Éhes sárkány szigettel álmodik: Kína szigetépítései a Dél-kínai-tengeren

Az amerikai CNN stábjának jóvoltából az egész világ élőben figyelhette, hogyan zajlik  a kínai „szigetépítés” a Dél-kínai-tengeren. A nézők azt is halhatták, ahogyan a kínai hadsereg erélyesen követelte a gép távozását, különben tüzet nyitottak volna a kémrepülőgépre.

Az eset ismét ráirányította a figyelmet a megoldatlan szigetvitákra. Sőt, a konfliktus egyre komolyabb: Peking ugyanis már nem csak a régió államaival konfrontálódik, amelyek szintén maguknak követelik a területeket, hanem az Egyesült Államokkal is egyre kiélezettebb lett a viszonya.

A Körkép mai cikkében bemutatja a szigetépítést a Dél-kínai-tengeren, az új kínai védelmi stratégiát, mely eltolódást jelent Peking kül-és biztonságpolitikájában, valamint az amerikai-kínai kapcsolatok pillanatnyi – feszültségtől korántsem mentes – viszonyát.

Kiéleződő verseny 

   

A Dél-kínai-tengeren zajló szigetverseny a hidegháború óta tart, de csak az elmúlt öt-hat évben vált lényeges külpolitikai kérdéssé. A 3,5 millió négyzetkilométernyi vízfelületen elterülő szigetekért hat ország verseng: a Kínai Népköztársaság, Tajvan és Vietnam teljes egészében magának követeli őket, miközben Brunei,  Fülöp-szigetek és Malajzia egyes részeit tartja területéhez tartozónak. Ezen felül ott van még Japán – bár nem a Dél-kínai-tengeren lévő szigetekkel, hanem a Kelet-kínai-tengeren fekvő Szenkaku/Tiaojü-szigetekkel van vitája Kínával – és az Egyesült Államok is gyakran beleszól az eseményekbe.

A terület óriási fontosságú: világ legfontosabb kereskedelmi és hajózási útvonalai mellett fekszik, a tenger mélyén jelentős mennyiségű földgáz és kőolajlelőhely található, és halfajtákban is nagyon gazdag, ezért folyamatosan versenyeznek érte az itt élő halászok. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szigetek komoly geopolitikai jelentőséggel bírnak, hiszen a bázisok létesítésével megnőne a hadsereg hatótávolsága, legyen szó bármelyik ország katonáiról is. A kormányok számára pedig  presztízskérdés és nacionalista erőfitogtatás a szigetek hovatartozása.

A nagy homokfal

Az elmúlt években szinte mindennapossá váltak a határsértések; hadihajók közelítették meg az egyes országok felségterületeit; repülőgépek hatoltak be egymás légterébe; halászhajók okoztak súlyos diplomáciai incidenseket; 50 méter magas „többfunkciós” világítótornyokat építenek; valamint folyamatosan bővítették és a szigetekre is kiterjesztették a  légvédelmi azonosítási zónákat (ADIZ – Air Defence Identification Zone).

Ám mostanában egy viszonylag új elemmel bővült a konfliktus: Kína ahelyett, hogy bevonulna és kitűzné a zászlókat a többi ország által követelte zátonyokra és szigetecskékre, inkább a saját felségterületén lévőket tölti fel homokkal. Ez önmagában nem újdonság, mivel a Fülöp-szigetek és Vietnam már a kétezres évek eleje óta ezt csinálja, sőt Hanoinak közel ötven előőrse és kisebb bázisa van a vitatott szigeteken.

Kína ugyanakkor a többi országtól eltérően „szigetépítését” minőségileg sokkal jobban és gyorsabban csinálja. Jelenleg mintegy 7 négyzetkilométernyi területen, egyszerre nyolc szigetecskén zajlanak nemcsak a homokfeltöltések, hanem bázisépítések is. Ezek a mesterséges földterületek több mint ezer kilométerre fekszenek Kína déli partjaitól, alig száz kilométerre a régió országainak határaitól.

Az építkezés elképesztő ütemben zajlik: június 5-én a Subi-zátonyról készült felvételekből például kitűnik, hogy alig két hónap leforgása alatt majdnem a duplájára nőtt a terület, melyen már három kilométer hosszú kifutópálya is megtalálható. Az összes „építés alatt álló szigetről” lásd ezt az oldalt.

Szemtől szemben 

Kína emiatt nagyon sokat konfrontálódik a régió országaival, főleg Vietnammal és Fülöp-szigetekkel. Kemény bírálatokat váltott ki Pekingtől, hogy április második felében Manila Washingtonnal 12 000 katona részvételével tartott közös hadgyakorlatot, amely során partszállást is gyakoroltak.

Az sem feltétlenül nyerte el a kínai döntéshozók tetszését, hogy  a Fülöp-szigetek és Japán olyan szerződés aláírására készül, miszerint japán haditengerészeti egységek állomásozhatnak a szigetországban, ami már önmagában meglepő, hiszen a filippínóak még mindig nem felejtették el a japán megszállást és atrocitásokat a második világháború idején. Úgy látszik azonban, hogy Kínát már nagyobb fenyegetésnek tartják.A felek ráadásul döntöttek arról is, hogy Tokió modern haditechnikai eszközöket és technológiát ad el Manilának, ütőképessé téve ezzel az ország vízi és légi erejét.

Egy érdekes fordulat is történt a szigetvitákkal kapcsolatban: ezen a téren a két nagyhatalom, vagyis az Egyesült Államok és Kína most már gyakran közvetlenül kerül vitába.  Habár Washington hivatalosan „nem foglal állást a szigetvitákban” és a „hajózás a legfontosabb” számára. A háttérben azonban mindig ott volt, s közvetve – régiós szövetségesein keresztül – igyekezett  ellensúlyozni és visszafogni Kínát.

Csakhogy ez már nincs így: az elmúlt hetekben rengetegszer előfordult, hogy amerikai kémrepülőgépek repülnek be folyamatosan a kínai légtérbe (lásd a CNN esetét), amerikai és kínai hadihajók kerülnek lőtávolságra egymással, miközben szinte mindennapossá váltak az éles diplomáciai szóváltások és kirohanások.

Mindkét ország sajtója egyre keményebben fogalmaz: egyes kínai lapok már a háború elkerülhetetlenségéről cikkeznek, sokkal agresszívebb és keményebb fellépésről és a gazdasági kapcsolatok csökkentéséről. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban a fontosabb sajtóorgánumok szorosabbra fűznék a régió országaival való együttműködést (például  a Transzpacifikus Partnerség – TPP életbe lépése által), valamint jelentősen növelnök az amerikai jelentétet a térségben. Joe Biden például arról beszélt, amit sokan támogatnak, hogy öt év múlva az Egyesült Államok hadiflottájának legalább kétharmada (!) a Csendes-óceánon állomásozzon.

Ugyanez az egyre élesebb hangnem figyelhető meg a legfelsőbb, vagyis a politikai és katonai vezetés szintjein is. Szinte nem telik el úgy nap, hogy valamelyik amerikai vagy kínai politikus ne nevezné a helyzetet „mélységesen aggályosnak”, „agresszívan fenyegetőnek” és „nyugtalanító lépéseknek”.

Az egész diplomáciai adok-kapok talán akkor vált igazán intenzívvé, amikor május 27-én Harry B. Harris admirális, az amerikai csendes-óceáni flotta főparancsnoka azt mondta: „Kína területi követelései Észak-Korea után a legnagyobb fenyegetést és kihívást jelentik Kelet-Ázsiában. Obama pedig egyenesen arról beszélt, hogy a mesterséges szigetek létesítése ebben a térségben agresszív lépés és kontraproduktív bármely fél részéről.

Nem támadunk, de alaposan odacsapunk 

Így korántsem véletlen, hogy mintegy válaszként az amerikai reakcióra Peking nemrég nyilvánosságra hozta az új „Fehér Könyvét”.  Habár véleményem szerint igazából a 2013-as dokumentum tekinthető lényeges változásnak, de az kétségtelen, hogy az idei is több érdekességgel szolgál.

Először is, még részletesebben mutatja be a kínai Népi Felszabadító Hadsereget és azon belül a haditengerészet felépítését. Elsődleges és legfontosabb haderőnemnek nevezi, ami globális tényezővé teheti Kínát a világban. A haditengerészet fontosságát bizonyítják az aktuálpolitikai események is: például a kínai hadiflotta sikeresen evakuált 600 kínai – és több száz más – állampolgárt Jemenből, amikor megkezdődtek a szaúdiak vezette koalíciós bombázások. Vagy megemlíthető az is, amikor május közepén Oroszország és Kína közösen hadgyakorlatozott a Földközi-tengeren.

Ezen felül a kínai katonapolitikai stratégia is átalakult. Mostantól ugyanis Peking már az „aktív védelem” doktrínáját követi: azaz nem lesz agresszor a nemzetközi közösségben –  az olyan katonai hadműveletekben sem vesz részt, mint az Iszlám Állam elleni légihadjárat – nem vet be atombombát, ugyanakkor „minden erejével” visszavág, amennyiben támadás érné őt.

A dokumentum, bár szó szerint még csak véletlenül sem említi, elsősorban Japánt – és a mögötte álló Egyesült Államokat – nevezi meg az országra leselkedő legnagyobb „biztonságpolitikai kihívásnak”. A „neo-intervencionalizmus” címszó alatt Peking Washingtont érti, mivel szerinte az Egyesült Államok a térségbeli szövetségeseit használja fel a Kínával való konfrontációra és bátorítja őket a szigetviták folytatására.

Belekódolt konfliktus? 

Annak ellenére, hogy Peking a múlt héten bejelentette, hogy leállítja a Dél-kínai-tengeren fekvő Spratly-szigetek egyes, általa felügyelt zátonyainak, szigeteinek a mesterséges területfeltöltését, korántsem enyhült a konfliktus.  Jelenleg több kelet-ázsiai kutató, elemző és szakértő is úgy véli, hogy a térség kísértetiesen hasonlít az első világháború előtti Európára: vagyis nagyon komoly ellentétek feszülnek az országok között, amit akár egy szikra is könnyen begyújthat.

Habár egyik nagyhatalomnak sem érdeke a közvetlen fegyveres konfliktus és az ezzel járó szoros amerikai-kínai gazdasági kapcsolatok tönkretétele, de ebben a feszült helyzetben, ahogyan Matura Tamás Kína-kutató fogalmazott, „egy egyszerű katona megremegő keze is elég lehet ahhoz, hogy a szócsatározásból fegyveres összetűzés legyen„.

Krajčír Lukács

A forrásokat megtalálod a cikkben.

Előzmények:

Légikatasztrófa hagyatéka: a kíniai-maláj viszony egy évvel az MH 370 eltűnése után

Veszélyes játszmák a Távol-Keleten – Obama kelet-ázsiai körútja

A krími válság és a világ: Játékosok vagy szemlélők? – II.rész

Harciasabb panda? Az új kínai Fehér könyv

 

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!