Nyitókép forrása: APnews.com/
Az iraki helyzet főkolomposa a közvélemény előtt ma egyértelműen az USA, amely légicsapásban megölt egy magasrangú iráni tábornokot anélkül, hogy hiteles magyarázatot adott volna a dologra.
Washingtonban Kasszim Szulejmáni halálát arra használják fel a legtöbben, hogy az újrázni akaró Donald Trump elnököt támadják. Európa azért nem örül, mert Iránban olcsó olajbeszállítót látott, Kelet-Európa pedig azért, mert nem szeretjük a minden lében kanál amerikaiak „demokraciaexportját”. Persze a valóság közel sem ennyire egyszerű, ahogy az USA sem ennyire kalandor. De ami sokkal fontosabb, Irán sem úgy radikális és lázadó, ahogy azt a tévéképernyőkön bemutatják nekünk. Körkép-elemzés.
„Az itt tartózkodó amerikai katonák ezentúl kénytelenek lesznek otthon maradt gyermekeikért aggódni – fenyegette meg az Egyesült Államok katonáit Kasszim Szulejmáni lánya apja temetésekor. Nem ő az egyedüli, aki vért követel az iráni tábornok haláláért.
Az országban vörös zászlókat lengetnek, amely annak a szimbóluma, hogy jogtalanul ontottak iráni vért. Jelenleg minden okunk megvan arra, hogy a háború kirobbanására fogadjunk. A NATO tagállamok elkezdték kivonni Irakból katonáikat a biztonsági kockázatok miatt, elengedve a fülük mellett azt a tényt, hogy a bagdadi parlament határozatban szavazta meg a külföldi hadseregek kiutasítását.
Az iráni Forradalmi Gárda vezetője, Huszein Szalami kedden kijelentette, hogy „tűzbe borítja” az Egyesült Államok által támogatott (vagy védett) helyeket. A homályos megfogalmazás aligha bizonytalanság eredménye, inkább megfontolt taktikáé.
George Freidman világhírű, magyarországi születésű politológus professzor témában megjelent elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy Irán radikális retorikája mögött valójában rendkívül pragmatista hozzáállás bújik meg. 2003-ban Irak amerikai megtámadása gyakorlatilag hallgatólagos beleegyezésével valósult meg. Nem csoda. Irak és Irán közt zajló 1980-as évekbeli háborúk ötmilliárd dollárba és egymillió emberéletbe kerültek.
Amerikai-iráni feszültség – Kiszivárgott, miért kellett meghalnia Szulejmáni tábornoknak
Nem fekete-fehér, csak szürke
Az 1990-es elején az I. öbölháborúkor Teherán titkon Szaddam Huszein bukásában reménykedett. Aztán jött 9/11, és az USA néhány éven belül két tűz közé került. Egyrészt ott volt az iraki rezsim elleni háború, másrészt elkezdett aggódni, hogy Irak legyőzése esetén új veszélyt hozna létre a megerősödő Irán képében. A két ország közti együttműködés (vagy a másik „békén hagyása”) – bár erről méltatlanul kevés szó esik – azért mégiscsak működött. Még egy kis ideig.
Az Iszlám Állam megalakulása után Irán ismét segítette (külföldi proxiszervezetein keresztül) az amerikai törekvéseket a terrorszervezet leverésében. Teheránnak sem hiányzott egy radikális szunnita kalifátus néhány kilométerre határaitól. A pragmatizmus győzött az Amerika-ellenes érzelmek felett.
A dolgok az Iszlám Állam legyőzése után változtak meg. A radikálisok elleni harcokban megizmosodó, Irán által irányított nemzetközi milícia-hálózat megizmosodott, és (régi)új célt talált magának: az iráni befolyás kiterjesztését a Közel-Keleten.
Már nincsenek Irakban az ott szolgálatot teljesítő szlovákiai katonák
Az iráni befolyás kiterjedtebb, mint első tűnhet
Mikor az Egyesült Államok kilépet az iráni atomalkuból és újra bevezette a Irán elleni gazdasági szankciókat, csak kisebb részben volt szó Teherán atomprogramjáról. Sokkal inkább így akarta figyelmeztetni az Iszlám Köztársaságot, hogy Amerika érdekeit sértő mértékben terjeszkedett túl külföldi szervezeteivel.
Ha egymás mellé tesszük az apró mozaikokat, világossá válik, hogy Irán befolyása a Közel-Keleten jóval nagyobb, mint első ránézésre tűnik: Bassár el-Aszad támogatása Szíriában, az Izrael ellen rakétatámadásokat intéző Hezbollah felfegyverzése, a húszi lázadok támogatása Jemenben. A libanoni háborúban is gyakorlatilag Izrael és Irán méri össze katonai erejét. És persze Irán jelenléte igencsak markánssá vált Irakban.
Mivel mindegyik fél csak az előre utat látta járhatónak, a konfliktus elkerülhetetlen volt.
Október 30-án rakétámadás érte Bagdad zöld zónáját, közel az amerikai konzulátushoz.
November 8-án 31 darab 107 milliméteres rakéta csapódott be a kajarahi katonai támaszpontra, Irakban.
December 3-án 122 milliméteres rakéták csapódtak az al-Aszad légitámaszpontba.
December 9-én négy rakéta találta el a Bagdadi Repülőtér melletti katonai létesítményt.
December 12-én a bagdadi nemzetközi repülőtér közelébe csapódta be rakéták.
A csúcspont december 27-e volt, amikor a Kirkuk melletti támaszpontot támadták meg. Az incidens során egy amerikai katonai beszállító alkalmazottja életét vesztette. Pár nappal később pedig „Szulejmáni a mi vezetőnk” feliratokat falra festő tömeg próbált meg betörni a bagdadi amerikai nagykövetségre.
Mi indokolta a támadást az USA részéről?
Az amerikaiak szerint nem volt más megoldás, Szulejmánit meg kellett ölni, mert amerikai célpontok elleni támadást próbált megvalósítani. Az amerikaiak nyilván nem megérzés alapján döntöttek tábornok haláláról. A történet amerikai változata nyilván nagy sikert arathatnak az naturalisztikus kémfilmek világában.
Szulejmániról tudni kell, hogy a Kudsz különítmény vezetője volt, gyakorlatilag ő irányította az Iránon kívüli milíciák hálózatát, amelyeken keresztül Teherán próbálta kiterjeszteni térségbeli befolyását. És az is igencsak életszerű, hogy Szulejmáni adta ki a parancsokat a támadásra. Miért? Ennek megválaszolására térjünk vissza kicsit a gazdasági szankciókhoz.
Az amerikai ellen bevezetett gazdasági szankciók ugyan nem kényszerítették térdre Iránt, de jelentős belső feszültségeket, sőt, zavargásokat okozott. Ráadásul nem csak Iránban, hanem a fentebb felsorolt országokban is, ahol Irán rendelkezett a maga szövetségeseivel. A befolyás fenntartására életre hívott hálózat megingott.
Friedman elemzése szerint Iránnak arra volt szüksége, hogy rámutasson az Egyesült Államok sebezhetőségére, és saját képességére, hogy szükség esetén ellencsapást tud mérni az USA-ra – ezzel szerzve vissza a proxiszervezetek megingott bizalmát. Ezt a célt szolgálta az olaj árának feltornázására tett többszöri kísérlet. Irán először nyugati felségjelű tankerhajókat foglalt el a Perzsa-öbölben. Mikor látta, hogy nem érte el a kívánt hatást, dróntámadást intézett a szaúd-arábiai olajmogul, az Aramco ellen, amely ha korlátozott mértékben is, azért megemelte a fekete arany világpiaci árát. Ezeket a támadásokat a színfalak mögött mind a Szulejmáni vezette Kudsz számlájára írták.
Az is árulkodó, hogy Szulejmáni keresztül kasul utazta Irakot, Libanont és Szíriát, ami iszonyatosan nagy kockázatot jelentett Irán számára. A hatalom harmadik legjelentősebb alakját az ellenség általi elfogás kockázatának kitenni meglepő volt. Ezért az USA úgy értelmezte a helyzetet, hogy nagyszabású akcióra készülnek mindhárom említett országban.
Az iraki parlament megszavazta: kitessékelik az amerikai katonákat Irakból
Az eddigi erőegyensúlynak lőttek
A Kudsz erők szakterülete ugyanis a speciális létesítmények megtámadása az ellenség katonai vagy hírszerzési képességének csökkentése, vagy lélektani politikai célok elérése érdekében. Az amerikai légicsapás önmagában pedig azt jelzi, hogy az USA meg volt győződve arról, hogy akciókra kerül sor és nem akarta, hogy ezek közül bármelyik megvalósuljon – mindezt annak tudatában, hogy a helyzet eszkalálása következtében elszáll az olajár (jelenleg 70 dollár/hordó körül mozog a korábbi 63 helyett).
Stratégiai értelemben Szulejmáni halála nem csak az Amerika elleni támadás megelőzése volt, hanem az iráni nemzetközi befolyási hálózat meggyengítése is. És, ha hinni lehet a szakiknak ezzel kapcsolatban, akkor Szulejmáni megölése valaminek a kezdetét és nem a végét jelzi. A csapatkivonások Irakból és az iráni „bosszuretorika” jelenleg inkább a fegyveres konfliktus irányába mutat – az eddigi status quonak mindenképp lőttek.
Történelmi mércével mérve lényegében mindegy, hogy az USA jogosan vagy jogtalanul végzett Szulejmánival, hogy volt-e iráni összeesküvés, vagy sem. A két ország közti összecsapás enélkül is megvalósult volna. Egyszerűen azért, mert nem csak az amerikai célpontokról volt szó, hanem arról, hogy az iráni befolyásnövekedés elérte az USA kritikus tűréshatárát, ahogy az USA korlátozásai is elviselhetetlenül irritálták Iránt.
Az iráni külügyminiszter szerint nem biztos, hogy elkerülhető a háború a térségben
Körkép.sk
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.