Nyitókép forrása: bbc.com
Mianmarban az 1948-at követő időkben mindössze 20 olyan év volt, amikor nem katonai junta és annak bábkormánya uralta az országot, így a mostani katonai puccs egyáltalán nem meglepő. Annak ellenére a 2008-as évektől induló fokozatos demokratikus átmenetben beleegyeztek, a katonaság továbbra is gondoskodott arról, hogy saját magán kívül senkinek se tartozzon elszámolással – kezdi elemzését a Geopolitical Futures.
A GF szerint bár a katonai junta bábjai elfogadták vereségüket a fordulatot hozó 2015-ös választásokon, valójában Aung Szan Szú Kji kormányának hatalomra kerülése óta ketyegett a visszaszámláló.
Ettől függetlenül Min Ang Laing tábornok erőszakos hatalomátvétele, amellyel semmissé tette a Demokráciáért Nemzeti Liga tavaly novemberi, ismételten elsöprő erejű győzelmét, és amellyel egy éves rendkívüli állapotot rendelt el, mégiscsak kirívó esetnek számít, mianmari viszonylatban is.
Ennek oka leginkább az, hogy a katonaság valójában sosem engedte ki a teljhatalmat a kezéből, így valójában nem volt szüksége arra, hogy leváltsa a kormányt és bebörtönözze annak vezetőit.
A zárkózottság előnyei
Mianmar, korábbi nevén Burma számtalanszor volt külföldi hatalmak játszótere vagy épp eszköze a történelem sodrában. A régi időkben szerzett tapasztalatok azt mondatták az uralkodó, alapvetően katonai elittel, hogy az országot el kell szigetelni, részben a külföldi ambíciók mellékhatásai miatt, részben azért, hogy a bármit megtehessenek következmények nélkül.
A 2000-es évek közepére azonban a sok évtizednyi elszigetelődés már elviselhetetlenné vált. Mianmar a világ egyik legszegényebb országává vált, a gazdaság már jó ideje összeomlott. Egy ideig Kína küldött jelentős anyagi és egyéb segítséget az országnak, ám ez az ország számára nem csak pozitívumokat hozott: kitartott ország lett, Peking pedig az ország északi részén lévő lázadókat támogatva belső feszültségeket generált. Ezek a lázadók kiterjedt mákültetvényeket ellenőriztek, a régióban élő lakossággal együtt.
A Kínától való félelem lassan elnyomta az amerikaiaktól való félelmet a mianmariakban, és elkezdődött az egyensúly megteremtésének próbája. Megjelent az igény a külkereskedelmi kapcsolatok kialakítására.
A fordulat
A 2000 években a katonai junta elkezdett nyitni a Nyugat felé, majd 2008-ban fokozatosan polgári kormányzásra tértek át, legalábbis, látszólag, ám ez az illúzió lehetővé tette a kapcsolatok építését és az ország adottságainak pénzre váltását.
Kezdetben a „polgári” kormányokat nyugdíjazott tábornokok és ezredesek alkották. Ezt a fajta politikai vezetést a valódi demokráciát sürgető ellenzék, élén Aung Szan Szú Kjivel, aki az azt megelőző két évtizedben házi őrizetből irányította a politikai ellenzéket. Mégis, ennek a bábkormánynak köszönhetően, szabadlábra került, hogy néhány évvel később a 2015-s parlamenti választásokon elsöprő győzelmet arasson.
A hadsereg nem annulálta a választások eredményét. Erre nem volt szüksége, a kialakított látszat-demokráciában gond nélkül megtarthatta hatalmát és befolyását a történésekre. Ezek némelyike az alkotmányban is rögzült, például kimondja, hogy a parlament helyeinek negyede a katonaságot illeti meg – ez elegendő arra, hogy blokkoljanak az alkotmány megváltoztatására irányuló minden próbálkozást.
Kutyaszorítóban
A katonaság ezenkívül törvényesen is megtartotta magának a jogot a lázadókkal szembeni fellépéshez, biztosították üzleti érdekeik érinthetetlenségét. Ilyen körülmények között nem teljesen világos, mi késztette a tavaly novemberi választások annulálására a katonaságot.
Az egyik lehetséges válasz az volt, hogy kvázi két kormány alakult ki az országban. Egy olyan, amely igen korlátozott hatalommal rendelkezik, de amely valódi kormánynak látszik, és emiatt mégiscsak van befolyása az emberekre és így a történésekre is. És egy másik kormány, amely a valódi hatalmat gyakorolja, de amely nem akarja fitogtatni, hogy valójában ő gyakorolja a hatalmat – amíg ez az állapot jövedelmező számára.
Csakhogy a két kormány puszta léte is túlbonyolította a kormányzárt. Vetekedtek egymással, és az ország javaira hajtó külföldi szereplők megpróbálták őket egymás ellen kihasználni. Szú Kjít például Kína udvarolta körül, és ő viszonozta is a gesztusokat, mert szüksége volt Pekingre, hogy ellensúlyozza a katonai juntát.
A tábornok hatalmának átmentése
A konfliktushelyzet tehát adott volt, már csak a katalizátor hiányzott. Valószínűleg ez a katalizátor Min Aung Liang tábornok személyes ambíciója volt. Ő júliusban vonul nyugállományba, a tavaly novemberi választásokon pedig pártja, az Unió a Fejlődésért és Szolidaritásért pedig veszített, vele pedig szertefoszlottak Liang tábornok államfőségről szőtt álmai is. Így alternatív megoldáshoz folyamodott: katonai puccsal szerez érvényt ambícióinak.
Nagyon valószínű, hogy Liangot a hadsereg többi része is támogatta ebben, sőt, az is valószínű, hogy azok a pénzemberek is, akiknek tőkéje a világ egyik leggyorsabban fejlődő országává tették Mianmart, és akik többre becsülik az állandóságot és stabilitást, mint demokráciát – a gyárak költöztetése drága, a demokrácia pedig hektikus lehet.
Joggal hiheti azt a mianmari katonai junta, hogy üzleti érdekeik nem szenvedik meg a puccs árát. Az Egyesült Államok rendszeresen nézi el az ilyen történéseket azokban az országokban, amelyekkel stratégiai fontosságú barátságot kíván fenntartani, ráadásul a Kínával szembeni fokozódó versenyhelyzetben egy diktatórikus de Kína-ellenes Mianmar előnyösebb partner, mint egy demokratikus, instabil és kiszámíthatatlan Mianmar.
Körkép.sk
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
