Párizs és Róma közösen szőnek álmot a „transzferunióról”. A totális egyesült Európa mégsincs a céljaik között

Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Michel Euler, Pool

Bár a napi hírek általában a kelet-nyugati uniós szembenállást hangsúlyozzák, a legkibékíthetetlenebb vita mégis az északi és déli tagállamok között folyik. Ebben a harcban talált most egymásra Franciaország és Olaszország, amelyek együtt szőnek európai álmokat közös kötvénykibocsátásról, laza költségvetési szabályokról, egyszóval transzferunióról. A dolog érdekessége, hogy e célok miatt bőszen hirdetik az Európai Egyesült Államok gondolatát, de más területen inkább szóba sem hozzák.

A GPF közlése szerint Franciaország és Olaszország az év végéig akarja aláírni az úgynevezett Quirinal-szerződést, amely a kétoldalú kapcsolatok szabályait foglalja keretbe, főleg gazdasági érdekérvényesítés terén. Eredetileg 2017-ben akarták nyélbe ütni a megállapodást, ám a dolog elhúzódott, majd 2018-ban Rómában euroszkeptikusabb kormány alakult. A határproblémák és a migráció (értsd: az ellenőrizetlen bevándorlás és a bevándorlók elhelyezésének kérdése) tovább hűtötték a két ország kapcsolatát, ahogy a líbiai polgárháború is. Ám a koronavírus-járvány ismét egy karámba terelte az EU második és harmadik legnagyobb gazdaságát.

2022-ben ugyanis az Európai Központi Bank lezárja sürgősségi kötvényvásárlási programját. Hogy érthetőbben fogalmazzunk: az EU (elsősorban gazdag északi tagállamok kárára) nem fog a szokásosnál jelentősen nagyobb mennyiségben gyenge lábakon álló déli (francia, olasz, görög, spanyol, portugál) kötvényeket vásárolni. Ez a program elvileg a koronavírus-járvány következményeinek enyhítését szolgálta, az EKB szerint 2022-ben vissza kell állítani az eredeti status quo-t. Csakhogy Róma és Párizs ezzel nem ért egyet, ők állandó jelleggel fenntartanák a számukra előnyös programot. Többek között emiatt is szembe kerülnek az EU takarékosságot hirdető országaival, elsősorban Németországgal. Ám nem tehetnek más, saját első stabilitásuk forog kockán.

   

Gazdasági mélyvölgyben

A 2011-es európai adósságválság óta Franciaország és Olaszország eltérő súlyosságú, de nagyon hasonló problémákkal küzd. Mindkét országnak nagyon magas a GDP-arányos államadóssága (Franciaország esetében 98 százalék, Olaszország esetében 138 százalék volt az érték tavaly).

Mindkét ország szenved a túlságosan drága eurótól, ami csökkenti az exportjukat, a foglalkoztatottságukat. Ezért támogatták teljes mellszélességgel a 2015-ben bevezetett uniós expanzív pénzügypolitikát, ami inflációt indukált, csökkentette a kamatlábak, leértékelte az adósságállományukat, és részben felpörgette a gazdaságukat.

Csakhogy mindennek költségvonzatai is vannak, és ezeket az északi, gazdagabb és fegyelmezettebb költségvetési politikával rendelkező országoknak kell kipengetnie. Az északiak mihamarabb vissza akarnak térni az EU eredeti szabályaihoz, amely 3 százalék alatti deficitet és 60 százalék alatti GPD-arányos államadósságot ír elő, 2 százalékos infláció mellett. Sőt, az sem lenne valóságtól elrugaszkodott feltételezés, ha azt mondanánk, hogy egynémely tagállam a jogállamisági vita mögé rejti azt a szándékát, hogy elsüllyessze az Új Generáció nevű újjáépítési alapot és a közös uniós kötvénykibocsátást.

Transzferunió

Franciaország és Olaszország az újjáépítési alap legnagyobb haszonélvezői. És már korábban is jelezték, hogy szerintük az alapot, amely a koronavírus okozta válságból való kilábalást hivatott segíteni, állandó jelleggel fenn kell tartani.

Ez azt jelentené, hogy a déli tagállamok engednék, hogy Németország tovább profitáljon az egységes uniós piacból és az eurozóna egységességéből, de cserébe forrásokat követelnek az északi tagállamoktól saját szociális programjuk megvalósításához, amivel ellensúlyozhatják az eurozóna hátrányaiból fakadó gazdasági nehézségeket. Ez lenne de facto a transzferunió. Ennek nyilván semmi köze a gazdasági teljesítményhez vagy a költségvetési fegyelemhez.

Természetesen a mélyebb Európa mindennek fényében vonzó elképzelés Párizs és Róma számára. De csak egy bizonyos fokig. Ezen a téren hiába pendülnek egy húron, uniós külpolitika terén a két ellentétes sarokban állnak. A legutóbbi líbiai polgárháború idején a franciák Khalifa Haftár tábornokot támogatták, az olaszok azonban a Nyugat által elismert, el-Szarrádzs miniszterelnök vezette egységkormányt. Az olasz ENI energiaipari vállalat így hozzáférést kapott a libiai piachoz, infrastruktúrához és felségtengerekhez. És ez csak egy példa.

Hogyan tovább?

Érdekes, hogy míg az EU közös külpolitikáján 2009 óta dolgoznak Brüsszelben, a franciák és olaszok által szorgalmazott bankuniót és közös pénzügyminiszteri funkciót sorra elvetették. Megjegyezzük, hogy az EU külpolitikai teljesítménye enyhén szólva is harmatgyenge, nem csak a kompetenciák hiánya (hiszen továbbra is a tagállamoké a döntő szó), hanem a kinevezettek utóbbi időben mutatott képességei miatt is.

Ez azonban nem változtat a francia és olasz dilemmákon. Azok ugyanis kemény belpolitikai csatákra és társadalmi feszültségekre számíthatnak, ha nem tudják megoldani a választók szociális kérdéseit. Emiatt talán nem Lengyelország vagy Magyarország uniós tagsága miatt kellene aggódni nyugaton, sokkal inkább amiatt, hogy mikor merül fel ismét az Italexit és a Frexit lehetősége.

Körkép.sk