Az új német kormány legnagyobb nyertese a legkisebb kormánypárt. A szocdemek a CDU sorsára juthatnak. Körkép-elemzés

Nyitókép forrása: SITA/Kay Nietfeld/dpa via AP

A minap aláírták Németországban a koalíciós szerződést a Merkel-érát váltó kormánypártok, szerda délelőtt pedig a német Bundestag megválasztotta Olaf Scholzot Németország új kancellárjának. Ezzel véget ért Angela Merkel regnálásának 16 éves érája. A szociáldemokratákból, liberálisokból és zöldekből álló új hárompárti kormánytól konzervatív szemmel sok jóra nem lehet számítani. Nem azért, mert olyan markáns tényleges célokat tűztek volna ki, hanem éppen azért, mert konkrétumok nélküli nagyszabású ígéreteket tettek. A hiányosságok elfedése érdekében pedig később törvényszerűen olyan témákat dobnak majd a köztudatba, ami nagyot szól, és nem nekik fáj. Ilyen a jogállamisági klauzula is, az LGBT-agenda vagy a genderideológia. Körkép.sk elemzés.

A német koalíciós szerződésben olyan nagyívű mondatokat olvashatunk, mint „Megteremtjük  a szociális-ökológiai piacgazdaság alapjait és évtizedes beruházásokba kezdünk a jövőépítés céljából”, vagy „A párizsi klímacélok elérése prioritást jelent számunkra”, illetve „A vasútnak egész Németországban a közlekedés alapjává kell válnia, vidéken is”. Prioritások, célok vannak, konkrét vállalások nincsenek. Még a sokat ragozott szénerőművek leállításának határidejét is úgy fogalmazták meg, hogy ideális esetben 2038-ról 2030-ra hozzák előbbre.

Ellenben vannak sarkallatos pontok is. A német Zöldek tűzték ki a választások előtt a legradikálisabb kampánycélokat, most nekik kellett a legtöbb kompromisszumot tenniük pozíciókért cserébe. Például nincs konkrét vállalás a belsőégésű motorok betiltása vagy számbeli csökkentését illetően. Helyette egy bizonytalan ígéret van 15 millió elektromos autó forgalomba hozására. Ez a mennyiség még a harmadát sem éri el a német utakon közlekedő 48 millió gékocsinak.

   

A Zöldek megkapták a külügyi posztot, ami hangzatos PR-szereplésekre elég (amit aztán a mainstream sajtó megfelelően felnagyíthat), ám a német külpolitika meghatározója továbbra is a kancellár marad. Megszerezték azonban az egyik kulcsminisztérium, a gazdasági és klímaügyi tárcát, amelynek élére a párt alelnöke, Robert Habeck került, illetve a mezőgazdasági tárcát (amit a török bevándorló hátterű Cem Özdemir vezet majd). A zöldek vezethetik a környezetvédelmi, a természetvédelmi, a fogyasztóvédelmi és a nukleáris-biztonsági ügyekért felelős minisztériumokat.

Hatásköri dominancia helyett bűvészkedés

A fenti minisztériumok közül azonban csak egyetlen kulcstárca van, és ez a gazdasági minisztérium. És bár Habeck lett ténylegesen a kancellárhelyettes, a koalíciós szerződés a liberálisok pártvezérét, Christian Lindnert is ugyanilyen jogkörökkel látta el. És ami még ennél is fontosabb: Lindtner kapta a pénzügyminiszteri posztot, tehát közvetlen befolyása arra, hogy a koalíciós szerződés egyébként is homályos célkitűzéseiből mennyi valósul meg.

Ennek ellenére a Zöldek hosszútávon jól is kijöhetnek a mostani helyzetből. Ha ügyesen játszák ki a lapjaikat, a különböző PR-témákkal, mint a jogállamisági mechanizmus, az LGBT-agenda vagy a genderideológia, folyamatosan reflektorfénybe tarthatják magukat. Mindezt megfejelhetik a föderalizmus felé mutató Európa-politikával. Nem véletlenül került be a koalíciós szerződésbe a választói korhatár 18-ról 16 évre csökkentése sem, illetve az ezzel szorosan összefüggő szándék a marihuána legalizálására. Az előbbi változtatáshoz ugyan két harmados többségre lenne szükség – amivel a kormányzópártok jelenleg nem rendelkeznek), ha sikerülne megvalósítani, akkor jelentős új szavazópolgárt sikerülne bevonni, amelyek túlnyomó többsége a Zöldekre adná a voksát. Ha ehhez még hozzávesszük az általában fiatal korosztályhoz tartozó bevándorlók tömegeit… Ehhez azonban a Zöldekre egyébként nem jellemző önmérsékletet kellene tanúsítani.

A liberálisok tartják kézben a gyeplőt

A fentieket megerősítik a felmérések is, a választók többsége úgy érzi, hogy nem a Zöldek, hanem a legkisebb kormányzópárt, a liberális FDP a kormányalakítás legfőbb nyertese. Az FDP-t leginkább a szlovák SaS-hez lehetne hasonlítani, egy bizniszpárt, amely mindent a kiadás-bevétel szemüvegén át szemlél, és amelynek legfőbb mottója, hogy sem direkt, sem közvetett adóemelést nem támogat, és ezért akár a koalícióból is hajlandó kiugrani – ami egyébként az FDP-re jellemző húzás lenne.

Márpedig, az adóterhek növelésének liberális ultimátuma kvázi minden olyan tervet megakadályoz, amelyet a Zöldek a klímaváltozás kapcsán kampányukba felvettek. Nem lehet emelni az üzemanyagok jövedéki adóján (amit egyébként korábban Merkel már megtett), nem lehet szó örökösödési adóemelésről, klímaadóról, a középréteg adóterheinek emeléséről semmilyen formában.

Lehet ugyan energiatakarékossági projekteket végrehajtani, mint épületek szigetelése, klímasemleges üzemeket építeni, hidrogénmeghajtású közlekedésbe invesztálni, de minden egyes projektre a pénzügyminiszter áldása kell, a pénzügyminiszter pedig Christian Lindtner, az FDP elnöke.

Az SPD-nek döntenie kell

Az utóbbi időben úgy érződik, hogy a szociáldemokrata SPD jobban megérti magát az FDP-vel, mint a vele hasonszőrű baloldali Zöldekkel. Ennek két valószínűsíthető oka van: az egyik, hogy a szocdem Olaf Scholz leendő kancellár az utolsó Merkel-kormány pénzügyminisztere volt, egy gépies, eléggé szenvtelen szakember, aki a pénzügyeket ennek megfelelően kezelte. Bizonyos szempontból rokonlélek Lindtnerrel, vagy legalábbis a célokkal, amelyeket az FDP kitűzött maga elé.

A Zöldek ellenben az SPD-nek konkurenciát jelentenek, ráadásul várhatóan nyomást próbálnak majd gyakorolni rájuk, hogy bizonyítsák, a „zöld az új baloldal”. A zöldek radikálisabb kommunikációja vélhetően középre tolja majd az SPD-t. Megismétlődhet tehát az, ami a CDU-val történt Angela Merkel regnálása alatt, aki folyamatosan középre tolta be jobbról a CDU-t. Végül ez is lett a veszte. Az SPD-nek is választania kell, hogy kancellárt adó pártként versenyre kel-e a Zöldekkel – akik uralják a sajtó legnagyobb részét – vagy elmennek középre. Ha csak Scholzon múlna, inkább a második forgatókönyvnek lenne esélye, de az SPD pártelnökei kvázi a szélsőbaloldalhoz tartoznak, így a kormányzati időszak alatt kemény politikai csatákat kell párton belül lezavarniuk a jövőbeli irány kikristályosodása érdekében.

Európai ügyekben a kétarcúság lesz jellemző

A fentiek arra utalnak, hogy rengeteg olyan kényelmetlen körülményt kell megoldania majd a német kormánynak, amelyről el kell terelnie a választók figyelmét. Így várható, hogy nagyobb szerepet kapnak a kommunikációban az Európai-ügyek.

A koalíciós szerződés például egy helyen úgy fogalmaz:

„Felszólítjuk az Európai Bizottságot arra, hogy konzisztens módon és időben használja a már meglévő jogállamisági eszközöket”

Ezt a kijelentést a mainstream sajtó természetesen rögtön úgy magyarázta olvasóinak, hogy a németek bekeményítenek Magyarországgal és Németországgal szemben. Valószínűleg igazuk lehet, de csak részben. Egyrészt, a mondatban „meglévő jogállamisági eszközöket” említenek, a nagy európai szintű vitát kiváltó jogállamisági mechanizmus pedig nem ilyen. Másrészt, Németország is vívja a maga hatásköri csatáját az EU-val szemben, főleg pénzügyi kérdések terén. Vagyis, a német kormánynak úgy kell evickélnie narratívák között, hogy felvállalja a mainstream célokat Magyarország és Lengyelországgal szemben, de ne annyira, hogy ő maga is számonkérhető legyen. Magyarul: sok lesz a nyilatkozat, meg a magyarokat és lengyeleket szidalmazó retorika, de kevés a tényleges elmozdulás a vitában. Legalábbis német részről.

Körkép.sk