Egy brutális merénylet, egy alkotmánymódosítási vita és az amerikai érdekek – Japán válaszúton (Körkép-összefoglaló)

Nyitókép forrása: SITA/Adrian Wyld/The Canadian Press via AP

Július 8-án egy merénylő lelőtte Abe Sindzó volt japán miniszterelnököt, aki belehalt sérüléseibe. A támadás nagy hatással volt az országra, nem csak azért, mert a fegyveres erőszak rendkívül ritka Japánban, hanem azért is, mert a két nappal később esedékes választásokon induló Liberális Demokrata Párt sikerét is növelte. Amerikai elemzők azt állítják, a mostani választás gyakorlatilag népszavazás volt az alkotmánymódosítás támogatásáról. De kezdjük az elején.

Véget ér a második világháború, Japán 1945 augusztus 15-én kapitulál, szeptember 2-án pedig a USS Missouri csatahajón aláírták a fegyverletételről szóló szerződést. A Japánt megszálló szövetséges erők parancsnoka, Douglas MacArthur felügyelete alatt megszületett (1946. november 3-án) Japán új alkotmánya, amelynek 9. cikkelye megtiltotta az országnak, hogy bármilyen katonai erővel rendelkezzen. Egészen pontosan az áll ott, hogy

„Őszintén az igazságon és a renden alapuló nemzetközi békére törekedve a japán nép örökre lemond a háborúról, mint a nemzet szuverén jogáról, lemond az elrettentés vagy az erő rendezés eszközeként történő használatáról. A kitűzött cél érdekében nem tart fenn sem szárazföldi, sem tengeri sem légierőket, vagy egyéb háborús potenciált. Az állam hadviseléshez való jogát nem ismerik el”

Az amerikaiak erőszakolták ki Japán szélsőségesen pacifista álláspontját, most az amerikaiak bánták meg, hogy nem számolhatnak Japán katonai erejével Kína ellen. Elkezdődött tehát a politikai huzavona az alkotmány módosításáról, ami nem volt épp újkeletű.

   

Amerikai elvette, Amerikai visszaadná…

A Geopoliticals Futures elemzése szerint már a hidegháború idején az USA arra törekedett, hogy felfegyverezze Japán – nem annyira, hogy veszélyt jelentsen, de eléggé ahhoz, hogy a szovjetekkel katonai egyensúlyba kerüljön a Japán körüli stratégiai fontosságú tengeri átjáróknál. Amerikát ugyanis lekötötte a szovjetek ellensúlyozása az Atlanti-óceánon és Európában.

A japánok azonban ezt megtagadták, méghozzá a 9. cikkelyre hivatkozva. Tokiónak esze ágában sem volt hadihajókba fektetni, helyette olyan autógyárakat húzott fel, amelyek megtörték az amerikai autóipar dominanciáját.

Az elmúlt évtizedekben a kormányon lévő pártok szinte mindegyike védelmébe vette a 9. cikkelyt. Aztán jött egy kisebb elmozdulás.

Japán a Szovjetunió utáni időszakot elég sajátosan élte meg. Azt látta, hogy az USA és Kína kereskedelmi kapcsolatai veszélyesen elmélyültek, ami azt jelentette, hogy egy kínai-japán konfliktus esetén az USA minimum habozna Japán oldalán beavatkozni.

Abe Sindzó még 2004-ben írt könyvében is arról írt, hogy aktív lépéseket kell tennie az önvédelmi képessége növelésére. Több társával együtt azt szorgalmazták, hogy az alkotmány 9. cikkelyét módosítsák úgy, hogy tegyék lehetővé, vészhelyzet esetén Japán élhessen az ENSZ alapokmányban biztosított kollektív önvédelem jogával.

Amerikai érdek egy erős, de megfelelő mederben tartható Japán

Abe Sindzó és Pártja sikert sikerre halmozott a választásokon. Maga Sindzó Japán történetének leghosszabb ideig regnáló miniszterelnöke (2012-2020) lett. Pártja az LDP 2015-ben a felsőházban nagy többséggel keresztülverekedte az önvédelmi erők reformjáról szóló törvénytervezetet, ami lehetővé tett egy bizonyos „korlátozott” kollektív önvédelemben való részvételt. Magyarul: Japán katonai értelemben beavatkozhat, ha őt vagy egy hozzá közel álló országot (USA) támadás ér.

Politikai akarat tehát még lett volna a tényleges remilitarizációra, ám a közvélemény továbbra is élesen ellenezte a háborúról való lemondás visszavonását. A geopolitika azonban elkezdte felülírni a belpolitikát.

Tokió nemrég kijelentette, hogy Tajvan biztonsága elengedhetetlen Japán biztonságának szavatolásához, és ha Tajvan kínai kézre kerül, az fenyegetést jelent Dél-Japánra.

Így érkeztünk el a július 10. választásokhoz, ahol Abe Sindzónak, az alkotmány módosításának egyik legnagyobb támogatójának nagy szerep jutott. Japánban az egykori politikai vezetőknek rendkívül nagy befolyásuk van a közvéleményre, így ezzel a befolyással Abe is rendelkezett. A LDP pedig azzal érvelt, hogy az alkotmánymódosítás lehetővé tenné Japán számára, hogy maga mögött hagyja a második világháború emlékét egy önkéntes béklyó megszüntetésével.

És persze, a sorok között ott motoszkál az az érv is, hogy Japán regionális hatalommá emelné fel – annak minden előnyével és hátrányával együtt. A második világháborúban Japán megszálló volt a Távol-Keleten, sok ottani nemzet mély gyűlöletet táplál iránta.

Japán, mint Kína ellensúlya?

További változás lenne, hogy Japán haderejének kiépülésével alapjaiban változna meg a térség geopolitikája. Az USA és Kína távolság nagy, így ha Japán elég erős lenne, Kína feltartóztatásában vezető szerepet kaphatna – legalábbis ebben reménykednek a washingtoni stratégák. Nem mellesleg, a Csend-óceán nyugati felének amerikai dominanciája továbbra is az amerikai hadseregen múlna, de nem kellene folyamatosan, nagy létszámban és méregdrágán katonákat tartania a területen.

Jelenleg a japán és amerikai gazdasági érdekek találkoznak: mindketten a távol-keleti vízi kereskedelmi utak biztonságában érdekeltek, vagyis hogy azok felett Kína ne szerezzen veszélyt jelentő befolyást. Nem mellesleg, Japán még hosszú ideig az amerikai nyersanyagokra és katonai erőre kénytelen támaszkodni.

A lakosság azonban átlát a szitán. A legtöbben azért ellenzik az alkotmánymódosítást, mert nem akarják, hogy hazájuk egy másik ország érdekeinek érvényesítéséért keveredjen háborúba. Még ha a sokat emlegetett önvédelmi képességekkel a többség talán egyet is ért, azzal nem, hogy ez külföldi háborúkban való részvétellel járjon.

Épp ezért az ismét győztes LDP-nek nem sok politikai mozgástere van az alkotmány módosítására. A kétharmados törvény elfogadásához kellene néhány ellenzéki képviselő is, akik aligha állnak kötélnek. De, ami fontosabb, az LDP sem annyira egységes, mint elsőre látszik. Különböző csoportok versengenek a párton belül.

Abe Sindzó például miniszterelnöki karrierje után is a Szeijva Szejsaku Kenkjú-kai frakció vezetője volt a pártok belül, ahol most új elnököt kell választaniuk. Az ország jelenleg regnáló miniszterelnöke, Fumio Kishida pedig a Kosi-kai frakciót vezeti. Ezért például a Stratfor elemzői arra számítanak, hogy a most kezdődött japán választási ciklusban több miniszterelnök-cserére is sor kerülhet, az alkotmánymódosítás ügye pedig csak nagyon nehezen mozdul majd előre – ha egyáltalán…

Körkép.sk