Gágyor: A Felvidéken sosem volt olyan hagyományos országtudat, mint Erdélyben

(…) Gágyort hét évig próbálta beszervezni a csehszlovák kommunista titkosszolgálat: fél napokat ültették a rendőrségen, megfenyegették, hogy a lányai nem lehetnek egyetemisták – Csehszlovákiában nem is lettek.

Magyarországra költözése után két évig volt hontalan, majd a magyar titkosszolgálat is megpróbálta beszervezni. Első kérdésük az volt, mit tud Duray Miklósról, de Gágyor értésükre adta: erről biztos nem fognak tudni beszélgetni. Végül Göttingenbe emigrált a családjával, ahonnan a kétezres években jött haza. Itthon pedig arra kellett rádöbbennie, hogy sokan megkötötték a maguk alkuit, így az ő jelenléte kényelmetlen is. „Jó volt neked Németországban, miért nem mész vissza?”

„Megcsináltam a kilencvenes években, Komáromban az Isten veled, Monarchiát, ami a besúgásról szólt; nagy siker volt a premier. Utána odasúgta nekem egy barátom, hogy ez sem lesz sokáig színpadon, mert a közönség úgy csinál, mintha nem lenne érintett, pedig az. És tényleg, pár előadás után »technikai okokból« levették a műsorról”

 

– emlékezik vissza Gágyor Péter, aki rendezett még Kassán, Kecskeméten, Győrben is. Számos verseskötete van; drámái, kortárs cseh, olasz, orosz versfordításai jelennek meg, és fűződik a nevéhez két dacos című regény is.

   

(…)  Aztán jött Győr, ahol rendes állást kapott, szolgálati lakással. Erre berágott Csehszlovákia: megszüntették az állampolgárságát, leszerelték a kocsijáról a rendszámot; és közölték, hogy nem mehet vissza többet oda sem ő, sem a családja. Két évig volt hontalan, mire fel tudta venni a magyar állampolgárságot.

(…)

A Willkommenskultur tévedés – válaszolja Gágyor a magától értetődő kérdésre: ha emigráns volt, mit gondol a migránsokról. „Mi számoltunk azzal, hogy nem tudunk sosem hazajönni. Az egyik lányom ágán az unokáim már valószínűleg németek lesznek, habár nagy igyekezettel, lelkesen tanulnak magyarul; a sors már csak ilyen.

Ennek nem lehet örülni, aki az ellenkezőjét mondja, hülyeségeket beszél. Én dolgozni, megélni akartam. Bár bennünk volt, hogy ha tudunk, visszajövünk. A migráció más játék. Manipuláció, mert nem hiszem, hogy népvándorlás-kori ösztönök működnének az emberekben.

(…)

Amikor április vége felé a Pozsonyi Magyar Intézetben születésnapi irodalmi esttel köszöntik Gágyort, véletlenül épp mellém ül a hallgatóság soraiban Bárdos Gyula, a Magyar Közösség Pártjának volt szlovákiai elnökjelöltje. Egy irodalmár épp azt elemzi, hogy Gágyor legutolsó műve miként illeszkedik az Ipolyság városáról szóló művek sorába.

Merthogy Gágyor Ipolyságon született. Ipolyság addig volt fontosabb település, míg Hont vármegye székhelye volt. 1941-ben még 96 százalékban magyar volt, ma 7700 lakosából 3000 a szlovák. Gágyor Pétert azonban nem csak Ipolysághoz kötik kedves emlékek.

„Emlékszem a színmagyar Csallóközre, a 90 százalékban magyar Komáromra, Körmöcbányára, Besztercére; Pozsonyban, Kassán még volt magyar szó az ötvenes évek első felében, Kassán még magyarul beszéltek az emberek a villamoson”

 

– ezt már a koppánymonostori ház pincehelyiségében dolgozószobájában, egyben pipaszalonjában fejti ki az író.

(…) „És nem lehet örülni annak, hogy elfogyunk, hisz az amputált láb helyére tett műlábnak sem nagyon örül az ember. Aki vidéken él, tudja, hogy milyen a hangulat akkor, amikor a baromfikertben már csak négy tyúk árválkodik, és milyen volt előtte, amikor még harmincan voltak.”

Gágyor rámutat: a Felvidéken sosem volt olyan hagyományos országtudat, mint Erdélyben, és Pozsonynak Kassához sosem volt semmi köze. Kassának volt Pesthez; Pozsonynak volt Pesthez; de egymáshoz nem volt. Pest ugyanis mindkettőnek közelebb volt: így hát az elszakított országrész sosem tudott régióvá szervesülni.

Az író-rendező szerint Pozsony nem lett attól kellemesebb, vibrálóbb, hogy eltűntek a magyar kávéházi asztalok. Mára nem csak a németek, hanem a magyarok is eltűntek: odamegy, és semmi köze a városhoz. Nyugodtan lehetne Svájcban is – vázolja Gágyor.

Felteszi a kérdést: hova lett a szepességi magyarság? „Pár évtizede még megtöltöttek egy vonatot a Túrócba, Szepességbe hazamenő magyar egyetemisták Pozsonyban. Erről nem beszélünk, mint a mennyasszony szellentéséről, mert kellemetlen.” Az író ezért úgy látja: csak a déli-tiroli és a finnországi autonómia az egyetlen elfogadható modell.

Adódik tehát a kérdés: mit gondol a legutóbbi szlovákiai választások eredményéről, arról, hogy a Magyar Koalíció Pártja nem került be a Parlamentbe, a szlovák-magyar Híd viszont koalíciós tényező. Kell-e, jó-e, ha nemzetiségi alapon szerveződnek pártok, amikor úgyis sok közös ügy van a szlovákokkal?

„Más nem tudja képviselni a nemzeti érdekeket, mint egy nemzetiségi párt. A közös érdekek közös képviseletéhez szerelem kell, az viszont nincs”

 

– mondja, s ezért nem fűz nagy reményeket a Hídhoz. Bugár Béla pártját szerinte a szlovákok színháznak tartják: mutogathatják a világ felé, hogy itt ilyen is van. Miközben a szlovák nemzeti tudat jelentős részben azt jelenti: nem magyar.

Hogy mi a megoldás? „Gyereket kell csinálni, ha nem akarunk szlovák térnyerést. Egyetlen titok, hogy gyereket kell csinálni.” Viszont rengeteg olyan család van, aminek tagjai kitűzik a hatalmas kokárdát március 15-én, majd elkezdik emlegetni az unokákat, Bohuskót, Rasztiszlavkót, Bozsenkát, Blazsenát. Holott „a nemzetiségben a kötelezettség az érdekes, nem az, hogy árvalányhajat teszek a kalapom mellé.”

„Ötven évig reménykedtem, hogy egymásra talál a két kicsi, vacak nép. Mondtam szlovák barátaimnak, hogy nincs értelme asszimilálni a magyarokat: ha elasszimilálják az Alföldet, a lengyelek még mindig többen lesznek, ha lengyeleket is, akkor az oroszok lesznek többen, ha meg őket is, akkor meg a kínaiak.”

(…)

Mandiner.hu: Határesetek – Gágyor Péter portréja

Nyitókép: mandiner.hu