Médiarugdosás felsőszinten

Háromlábú gyerek, kétfejű kecske. Egy kis kirándulás az Alpokba céges pénzen. Egy lebufetyákolt díjátadó. Megírjuk az igazságot, de azért nem teljesen mindent.
Igen. Ez is a sajtó. Ilyen is a média. Nem kell takargatni, nem kell hősre játszani és teli szájjal kiáltani: a média a demokrácia patyolatszínbe öltözött védelmezője. A szent lovag. Nem. A média is pont olyan, amilyen ez a társadalom.

Ha kell, mocskos, ha kell, lefizethető, ha kell, kemény és igazságos. Nem szép, nem csúnya, csak van. Sokrétű. Ezt jó lenne, ha minden ember így kezelné, s jó lenne, ha ezt a leckét a magát lassacskán überembernek tekintő miniszterelnökünk, rövid kis szösszenetem antihőse is megtanulná. A mi, de paradox módon a saját maga érdekében is. Mert akármennyire is nagy most a népszerűsége, akármennyire is úgy érzi, ha néha kitekint elefántcsonttornyából és belerúg egyet a sajtóba, azzal semmit sem veszít, mert az átlagember is hasonlóan gondolkodik és megkenhető csóró népségnek nézi a zsurnalisztákat. Igen, lehet, hogy az emberek egy jelentős része így is tekint rájuk (ránk?), de ezt a harcot sokáig nem lehet folytatni. Jól irányzott rúgásokkal meg lehet taposni néhány célszemélyt, de az egész sajtót nem. Még a legtarkább és legsokszínűbb akol sem szereti, ha egy farkastekintetű varjú rákárog és jó magasról letojja. Ez nagyon keményen visszaüthet annak, aki azt hiszi, ha egyszer a magasban szállt, sohasem kell már földre térnie. S földet érnie. Pedig kell. Pedig ez is majd egyszer bekövetkezik s akkor nagyon is szüksége lesz a most alaposan leszólt média objektív, semleges hozzáállására. Ami akkor már csak egy realitását vesztett álom lesz. Ha egyszer valakit ok nélkül összerugdosol, ne várd el, hogy később tárgyilagosan megszeretgessen téged.
Van ennek a kereszteshadjáratnak egy másik vetülete is. Egy veszélyes vonala, mely arról szól, hogy egy szakma szinte minden tagját beledobjuk egy nagy „rühes banda” cimkéjű zsákba. A legtragikusabb ezen az a tény, hogy ezt pont egy olyan hivatás képviselője teszi, amely tagjait a leggyakrabban szokták – szintúgy ok nélkül – egy nagy, hasonló cimkéjű zsákba szórni.
Kinek jó ez így? Kinek jó ez hosszútávon? Azt megszokhattuk már, hogy a mostani legerősebb párt szeret populista, rovöd távon megtérülő lépéseket tenni. A napi politikában. De ugyanígy eljárni stratégiai kérdésekben óriási taktikai hiba. Szerintem. Lehet, hogy szerintük még ez is belefér…