Dekrétumok a lá Štefan Hríb

Kommentár nélkül: Štefan Hríb, .týždeň, 39/2007, editorial„Keményen az asztalra csaptunk hát végre, és az egész világnak a tudtára adtuk, hogy minket megváltoztathatatlanul és visszavonhatatlanul nem izgatnak, s nem is fognak soha izgatni magyarjaink háború utáni megpróbáltatásai. Mutáló hanggal kiáltottuk ezt ki a világba, és megrészegedtünk a hatalmas erőtől, mely közben legalább egy pillanatra áthatott minket, kicsiket.

Ez az asztalra csapás csodálatosan összekötött bennünket. Slotát Dzurindával, Mečiart Miklošsal, Paškát Palkoval, a kormányt az ellenzékkel. Mindenki szükségét érezte hirtelen, hogy hazafiként tündököljön, hogy ne csak Rafaj kezdeményezése látsszon annak, mellyel ez a fajankó egyenesen történelmet szeretne írni. Mellesleg: ez a Slota-szolga azokat az igazságtalanságokat, melyek magyarjainkat érték és a megpróbáltatásokat, amiken át kellett menniük egyszerűen denacifikációnak nevezte. És még ez a súlyos szívtelenség is majdnem sikert aratott.
Csak egyetlen szlovák politikusnak, Pavol Mináriknak volt elég bátorsága nemet mondani az egész határozatra. Ezt nagyra értékeljük.
A logika, amivel a félelemmel teli szöveg elfogadását magyarázták, gyermeteg volt. A mi magyarjaink a hibásak, mert ők választották szabadon a fasiszta Magyarországot, ők voltak azok, akik együtt működtek a budapesti vezetéssel, ők voltak azok, akik a bécsi döntés után alattomosan elvettek egy darabkát a földünkből, sőt, még kínozták is a szlovákokat, akik hirtelen egy ellenséges országban találták magukat. Akkor most milyen jogon beszélnek igazságtalanságról, mi alapján követelnek bocsánatkérést, sőt kártérítést?
Csakhogy ez a logika logikátlanul hangzik. Hogy ők szabad akaratukból csatlakoztak Horthy és Szálasi Magyarországához? És mi? Mi talán tiltakoztunk Tiso és az ő embertelen törvényei ellen? Hogy a magyarjaink legtöbbje együttműködött a vezérével? S mi talán nem tettük ugyanezt a miénkkel? Hogy a magyar állam kínozta a szlovákokat, akik akaratukon kívül kerültek oda? S mi vajon hogyan bántunk a zsidóinkkal? Mit akarunk mi most bebeszélni magunknak? Hogy mi igazságos győztesek voltunk, ők meg igazságtalanok, s ezért vesztettek. Hogy nekünk, a sértetteknek jogunk volt őket, a fölöslegeseket kitelepíteni? Valóban egy emberként bólintunk rá mindannyian erre a történelmi ferdítésre?
A Benes-dekrétumok, melyek rengeteg fájdalmat okoztak, szörnyű következményei voltak egy szörnyű háborúnak, amiért elsősorban a német fasiszták a felelősek. De nem csak ők. Az orosz kommunistákat, akik Hitlerrel karöltve szétdarabolták Lengyelországot és szintén rabszolgasorsba akarták dönteni a világot, ugyanúgy terheli a felelősség súlya. Mint ahogy, természetesen, mindenkit, aki segítette Hitlert – úgy Magyarországon, mint nálunk. Tiso holicsi beszéde számtalan sírból kiált vissza ránk. Ezt már nem mossuk le magunkról.
Ez a lap nem szetretné megnyitni a dekrétumok kérdését, se eltörölni nem kívánja őket, de még csak a háború után Európában kialakult satus quo-t sem szándékozik kétségbe vonni. Az játék lenne a tűzzel, és ha néhány magyar politikus ezt a játékot szeretné játszani, akkor bűnösen hazárdírozik. Mi inkább valami mást szeretnénk.
Azt, hogy a politikusok, akik a Szlovákiában élő magyarokat képviselik, hagyjanak fel azzal, hogy önző módon csak azt hangsúlyozzák, milyen igazságtalanság érte őket egykoron. Ez az ő adóságuk az ugyanúgy ártatlanul meghurcolt szlovákokkal szemben.
De azt is szeretnénk, hogy a politikusok, akik a szlovákokat képviselik, még ennél is tovább menjenek – mi vagyunk többségben, nyugodtan lehetünk hát nagyvonalúbbak. Nekünk, ha valóban érettek vagyunk, bocsánatot kéne kérnünk minden szlovákiai magyartól, aki igazságtalanul szenvedett. Ettől ugyan azok az átkozott dekrétumok nem változnak meg, mi viszont igen. Mert ez meg a mi kifizetetlen tartozásunk.”

(fordította: Jurgen, eredeti: itt)