Aki elkezd blogot írni, ami ugye nyilvános, annak számolnia kell vele, hogy lesznek olyanok, akik a hozzászólásaikban nem értenek egyet vele. A kommentelés megszokott gyakorlat ebben a műfajban, elválaszthatatlan a blogoktól. Hisz többek között ez is a posztok célja: elgondolkodtatni, párbeszédet nyitni, helyenként provokálni. Az viszont, hogy egy külön bejegyzésben válaszoljanak az olvasottakra, nem mindennapos dolog. Legalábbis az én bloggerkarrieremben még nem fordult elő. Egészen tegnapig, mikor is a Hírlapíró egy parainesis-szel reagált a Két gyilkosság margójára című posztomra. Úgy illik hát, hogy én se „akadékoskodó faszkalapként” egy kommenttel köszönjek vissza, hanem, tekintettel a téma komolyságára, én is egy külön posztot szánjak a válaszra.

Már csak azért is, mert a parainesis szerzője (és most nem Kölcseyre gondolok) a szlovákiai magyar sajtó egyik legtehetségesebb alakja. Szóval, az általam is nagyra becsült kolléga (a félreértések elkerülése végett: csak a közös bloggermivoltunkból kifolyólag merem így szólítani) azt kifogásolja, hogy kizárólag a sajtó nyakába varrom, amiért a nagyközönség csak a „celebek” tragédiájára figyel fel, a hétköznap emberének szerencsétlenségeiről, melyből kétségtelenül több van, tudomást se vesz, vagy csak alig. Merthogy a sajtó van olyan csúnya („geci”?), hogy csak a célközönség által érdekesnek vélt rendőrségi híreknek szentel adekvát figyelmet.

Azért bátorkodom a terjedelmes és tartalmas parainesis lényegét pár saját mondattal összefoglalni, mert úgy érzem, egy félreértés vezetett az „intelem” megszületéséhez, amit ebben az esetben szeretnék elkerülni. Ha ugyanis jól értelmezem Hírlapíró szavait, akkor olyan valami miatt tör felettem pálcát, amit nem állítottam, legalábbis nem volt szándékomban.

Hirtelen felindulásból elkövetett szösszenetemben nem azt kifogásoltam, hogy nem tájékoztatnak eléggé a Cozmáéhoz és Nôtáéhoz hasonló gyilkosságokról, de még csak azt sem, hogy a sajtótermékek a célközönség igényeit igyekeznek kiszolgálni, hanem azt az érdektelenséget és közömbösséget, amit pl. egy Szepessümegen brutálisan megölt ismeretlen esetleges híre kísér – nem csak Dunaradványban és nem (csak) a sajtó munkatársai körében, hanem úgy általában. Meg azt a szellemi sivárságot, hogy csak azt tartjuk valóságnak, amiről írnak, felvételeket készítenek, amit medializálnak. Ami a kamerák és a villanók hatótávolságán kívül van, az már nem is létezik. Ami „mínuszos hír”, így a piacorientált lapokban – érthető módon – nem kap nagyobb teret, arról már nem is veszünk tudomást (nem véletlen a többes szám első személy!)

De ezért valóban nem – vagy nem csak – a sajtó, tágabb értelemben a média a hibás.

Mint ahogy arról sem az újságíró tehet, ha egy válogatott kézilabdázó tragikus halálát mások érzéketlenül arra használják fel, hogy a bennük felgyülemlett feszültséget a felszínre hozzák. A sajtó (média) azon felelősségén, hogy ez mekkora terjedelemben és milyen formában kerül az olvasóközönség elé, már talán érdemes (lenne) elgondolkodni.

 hirdetes_810x300  

Vagy nem, Lashee?

P. S.: Fuj!

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!