Az írott sajtóban mint tudjuk, a kép legalább annyira fontos szerepet játszik, mint maga a szöveg. A mai vizuális világunkban egy-egy jó fénykép remekül kiegészíti, fogyaszthatóbbá teszi a rendszeres betűtengert. Az újságírás mellett a sajtófotózás mára már külön műfajjá alakult, mely nélkül a nívós sajtóorgánum szinte elképzelhetetlen.
A World Press Photo-t 1955-ben alapították Hollandiában a hivatásos sajtófotósok támogatása és népszerűsítése céljából. Évente megrendezett sajtófotó-versenyük mára a fotóriporterek legtekintélyesebb, a szakma legrangosabb versenyévé vált. A győztesek képei bejárják az egész világot.
A magyarok az efféle rangsorokban általában meglehetősen jól szerepelnek. Elég, ha csak a 2008-as díjazottakra gondolunk, akik három kategóriában összesen négy díjat nyertek. Vagy megemlíthető a magyar származású világhírű fotóriporter Robert Capa is, akinek hagyatékának nagy része épp a napokban került vissza Magyarországra. Capa kalandos életútja egy remek összefoglalóban nemrég a Reakción volt olvasható.
Fotográfusokból, sajtófotósokból szerencsére mi, szlovákiai magyarok is jól állunk. Hogy csak párat említsünk közülük: Huszár Tibor munkássága kétségkívül világhírű, de ugyanúgy figyelemre méltó Kopasz Viktor királyhelmeci fotográfus eddigi karrierje is. Nem beszélve arról, hogy egyre több fiatal fotóbloggerrel találkozni a szlovákiai magyar palettán. Az Új Szó sajtófotósa, Somogyi Tibor az emlékezetes DAC-Slovan-on készült képriportjaival pedig nem először megmutatta, milyen is a valódi, igényes munka.
De vajon hogy állunk ugyanitt írott szövegben?
Bár egy mindenre kiterjedő, többé-kevésbé objektív mércét meglehetősen nehéz találni, legkézenfekvőbb összehasonlítási alapként talán az idén ötödik évadában járó Novinárska cena (Újságírói Díj) szolgálhat. Ugyan kizárólag szlovák nyelvű versenyről van szó, a kiírás szerint lehetőség van más nyelvű, így magyar „versenyművek” nevezésére is, a szlovák fordítás csatolása mellett. Mégis, ha csak az elmúlt három évet, sorban a 2007-es , a 2006-os, ill. a 2005-ös évet nézzük, jól látható, hogy az értékelt 15 kategóriában nincs egyetlen szlovákiai magyar írás, egyetlen szlovákiai magyar újságíró sem, akit díjaztak volna. Bár az idei év eredményei még nem ismertek, az eddigiek tudatában nem nehéz megjósolni, hogy valószínűleg ezúttal is hasonló eredmény várható.
Mi lehet az oka annak, hogy hiányoznak azok az eredeti, magyar nyelven íródott versenyművek, melyek a fotográfusaink, sajtófotósainkhoz hasonló szinten megállnák a helyüket a nemzetközi (esetünkben szlovák-magyar) konkurenciában is?
>Miért van az, hogy néhány apró kivételtől eltekintve a szlovákiai magyar írott és elektronikus sajtóban szinte nem létezik a minőségi magyar publicisztika, interjú, oknyomozó írás, karikatúra, kommentár? Miért kell nagyítóval keresnünk azokat az írásokat, melyekre adott esetben a szlovák nyelvű média is igényt tartana (fordított esetben ez rendszeres)? Ráadásul még a minket érintő témákban sem? Mi az oka annak, hogy a valóban piacképes médiamunkásaink (tisztelet a kivételnek) eleve nem itt, hanem a szlovák médiában, esetleg Magyarországon futnak be karriert? Vagy ne adj isten, időnek előtte leteszik a lantot?
Szűklátókörűség? Igénytelenség? Lehet, de nem biztos. Médiafogyasztóként nehéz megmondani. A választ csak az érintettek tudhatják. Mindenesetre jó volna kideríteni az okokat, már csak azért is, hogy világossá váljon, valóban csak a nem kellően megfizetett munkakörökben van-e a kizárólagos probléma, (mely miatt tollforgatóink sokszor mellékállásokba kényszerülnek, és így nincs idő másra), vagy ennél azért más, több is van a háttérben?
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
Kommentek
Kommentek
Philosophus
2009. márc. 05. 09:54Érdekes gondolatfolyam, én is gondolkoztam már a dolgon. Feltehetően azéri ilyen a helyzet, mert a szlovákiai magyar "médiapiac" túl kicsi szemétdomb, ahol igazán nagyot durrantani nem lehet. Ezért aztán maradnak a szlovák nyelven vagy éppen Magyarországon sikert kereső újságírópalánták. Arról viszont nem szabad elfeledkezni, hogy ha nem is annyira nagy számban, de a hazai médiában vannak sikeres arcok (pl. Grendel Gábor)
nyomkereső
2009. márc. 05. 10:06Jó, jó, de egy díjra való sem jött össze az elmúlt pár évben? Szándékosan nem akartam senkit sem megnevezni, Grendel Gábort mindenesetre évek óta ismerem és elismerem. Őt a szlovák médiában karriert befutottak közé soroltam. Ha jól tudom, legutóbb neki is fel lett ajánlva az Új Szó főszerkesztői posztja, de hanyatt homlok menekült.
Philosophus
2009. márc. 05. 10:30Úgy látszik nem! Mondjuk kiváncsi volnék, Te mit szólnál ahhoz, hogy ha felajánlanák Neked az Új Szó főszerkesztői székét? Szerintem nem minden ember vágyik ilyen pozícióra, mivel ez kevésbé szól érdekes munkáról! Szabadságod pedig nincs több mint egyszerű újságíróként, mert ugye tudjuk, hogy a főszerkesztő azért nem éppen a legnagyobb hatalom az Új Szóban sem' Visszatérve a kinduló témára talán jót tenne a szlovákiai magyar újságírásnak, ha a körkép-hez hasonló kezdeményezések több teret kapnának. Tudok én már web-tv-s próbálkozásról is, sőt ugye elképzelésekből sokunk fejecskéjében van elég, csak jó volna, ha ezekhez a megvalósításhoz feltétlenül szükséges pénz is társulna! Azt hiszem akkor majd díjakat is nyernénk!
Tizedes
2009. márc. 05. 13:16A problemat komplexitasaban kell kezelni. Anno sokat beszelgettem Jurgen es Tee bloggerekkel arrol, hogy hiaba akar az ember valamit jol csinalni, ha nincsenek meg hozza az emberek. Merthogy nagyon nincsenek. Ez szinte mindenre ervenyes a szlovakiai magyar kozossegben, igy a hazai sajtora is. Ha keves az iraskesz, felkeszult, jo tollu, tehetseges hazai magyar potencialis zsurnaliszta, akkor nem nagyon lehet oriasi eredmenyeket sem elvarni ettol a "szegmenstol" sem. Sajnos. Mielott viszont elmeszelnenk az egesz szakmat, jobb lenne az altalanositast kerulendo tetelesen megnezni, mi milyen allapotban van, illetve - foleg - hova fejlodik, mert a szlovakiai magyar zsurnalisztika egy eleg tag fogalom. Meg lehet nezni a kozmediak magyar adasainak szinvonalat, egyetlen napilapunk szinvonalat, ket orszagos hetilapunk szinvonalat, a regionalis lapok es vegul az internetes portalok szinvonalat. S rajonnenk, hogy ezek kozott is oriasi kulonbsegek vannak. Aztan ha meg melyebbre asunk, rajohetunk, hogy az egyes mediakon belul is lehet nagyon szinvonalas es nagyon csapnivalo munkakat, rovatokat talalni. Hogy csak egy pozitiv peldat emlitsek: az Uj Szo Focitipp nevre hallgato heti melleklete egy dijat sem nyert, de egyedulallo a szlovakiai mediapiacon es nagyon jo minosegu. A fotosokhoz egy megjegyzes: Huszar es Kopasz nem sajtofotosok, Somogyi az, de tudtommal o szinten nem nyert egy dijat sem (a Novinarska cenan sem). Ennek ellenere valoban jo fotokat keszit es rendkivul sokat es jol dolgozik.
lashee
2009. márc. 05. 13:39A webkettes forradalom előtti időkben, mikor az írásművek jellemzően nyomtatásban jelentek meg, a szerzők nagyobb figyelmet fordítottak a felkészülésre, és az esetleges előzmények feltárására. A "tehetséges szlovmagy újságíró csak szlovák lapnál dolgozhat" vitát már 2006 februárjában, az Új Szó Gondolat c. mellékletében lejátszották. A szerző ezt valószínűleg nem ismeri, vagy legalábbis nem tesz róla említést. Okulásként idemásolom. Jó hosszú. (Az adatbázisgyártók a nyomtatott pdf-jéből elektronizálják vissza a szöveget, így van, h szavak összetapadnak, vagy elvesznek a kötőjelek.) HUSHEGYI GÁBOR Közszolgálati hang- és képhiba A magyarországi közszolgálati média határon túli magyarságképe csaknem azonos azzal a "lebutított" magyarságképpel, ami a kisebbségi közegben is érvényesül Ismerve a magyarországi közszolgálati médiák elmúlt másfél évtizedes történtét - és jegyezve a legújabb történéseket is -, naivitásnak tűnhet számon kérni bárminemű közszolgálatiságot a határon túli magyarokról való tájékoztatásban. A különféle külföldi közszolgálati csatornákat és adókat is rendszeresen figyelő számára Magyarország és annak közszolgálati médiái a kiúttalan, reménytelen és permanens politikai küzdőtérre hasonlítanak, aminek egyetlen célja van: stresszben, politikai szempontból bármikor mobilizálható állapotban tartani az ország lakosságát. Egybevetve a szlovák, cseh vagy osztrák közszolgálati híradókkal, a magyarországi közszolgálati tévéhíradó is lehangoló csatatér képét nyújtja, aminek kevés köze van a közszolgálatisághoz. Ma már az is kimondható, hogy kormányoktól függetlenül a politikai pártok uralják a közszolgálati médiákat, mind a törvény adta keretek között, mind a tematizálás szintjén, a hírműsorok teljes mértékben kiszolgálják a partokráciát. Meggyőződésem azonban, hogy a magyarországi belpolitikai helyzettől függetlenül és a közszolgálati médiákban tapasztalható kiúttalanság ellenére is számon kérhető - és számon is kell kérni - az európai mércével mérhető közszolgálatiságot, ami elsősorban a lakosság professzionális, azaz hiteles tájékoztatását jelenti minden témakörben, így a határon túli magyarok esetében is. Első lépésként vizsgáljuk meg a statisztikák tükrében, milyen helyet foglal el választott témánk a közszolgálati médiákban. Hivatkozási alapul az ORTT elemzéseit és két szlovákiai felmérést használok fel, amelyek - minden hiányosságuk ellenére is - valamelyest képbe hoznak bennünket. Elsőként a hírműsorokra hívom fel a figyelmet. Amint azt az ORTT adatai is bizonyítják (www.ortt. hu), a kereskedelmi csatornák hírműsorainak nézettsége messze felülmúlja a közszolgálati tévékét, a három közszolgálati csatorna csak együttesen éri el az egyik vagy a másik kereskedelmi csatorna híradójának nézettségét. A határon túli magyarokat leggyakrabban tematizáló Duna Televízió Híradója a maga 113-144 ezer nézőjével csaknem marginális pozíciót foglal el az elmúlt fél esztendőben. A híradókban leggyakrabban előforduló 30 téma sorrendje is talán meglepetés sokak számára. A határon kívüli magyarok (így szerepel a statisztikában) az elmúlt fél évben csak háromszor kerültek a TOP 30ba: júniusban a 29., júliusban a 27., augusztusban a 30. helyen, ami kb. 1%-os részesedést jelent a híradók műsoridejéből. Egyértelmű azonban, hogy a magyar médiákat és - a Duna Televízió nézettségéből ítélve - a magyarországi lakosságot egyaránt nem érdekli ez a téma. Ennek ellentmondani látszik az elmúlt évek közéleti tapasztalata, nevezetesen, hogy a politikai elit által tematizált határon túli magyar stratégiák is hozzájárultak Magyarország ma már tragikus kettészakítottságához. Ez is jelzi, hogy milyen közvetlen kapcsolat áll fenn a mai magyarországi közszolgálati média és a pártok érdekei között, valamint azt is, hogy a határon túli magyarok mint téma politikai eszközként szerepelnek a pártok kelléktárában. Hogy mi érdekli akkor a magyarországi médiafogyasztókat? A természeti katasztrófák, gyilkosságok, vállalkozások stb. - és elsősorban a belpolitikai történések. Ezért témánk szempontjából nem elhanyagolható tényező a külpolitika és belpolitika aránya a magyarországi hírműsorokban. Aki egybeveti a szlovák, cseh, osztrák és a magyar közszolgálati híradók struktúráját, azonnal szembetűnő különbségre figyel fel. Az ORTT adatai alapján a magyar tévéhíradókban és rádiós krónikákban műsoronként 1-től 22%-ig terjed a külpolitika aránya. A közszolgálati tévéknél ez 6-14%, a Kossuth rádió Krónikáinál viszont 19-22%! (Ez a híregységekre, nem az időtartamra vonatkozik!) A szlovák és osztrák tévéhíradók műsoridejének legalább egynegyede, a cseh közszolgálati adók híradóinak pedig egyharmada szokott külpolitikával foglalkozni! Az M1essel, M2-essel és a Duna Televízióval ellentétben a csehek, szlovákok és osztrákok állandó, főállású külföldi tudósítókkal dolgoztatnak nem csak a világpolitika központjaiban, hanem a szomszédos országokban is, s ennek köszönhetően folyamatosan figyelemmel kísérhető ezen országok politikai, gazdasági fejlődése. Az elmúlt hetekben különös figyelem összpontosul Lengyelországra, ahol a kormányváltást rendkívüli események követték. A csehek és az osztrákok saját tudósítással, a csehek élő bejelentkezésekkel figyelték a legújabb lengyel fejleményeket. A szlovákok pedig - élve a cseh és szlovák nyelv közelségével - gyakran támaszkodtak a cseh tudósítók munkájára. Ebben a kontextusban Magyarország valóban köldöknéző, csak önmagával foglalkozik. Tanulságos a belpolitika és azon belül a pártpolitika terítésének stratégiáját is egybevetni. Az említett országok híradóiban a hazai pártpolitika - rendkívüli események, kormányválság, parlamenti választások hiányában - mindöszsze 1-1,5 perc. Az aktuális belpolitikai ügyekről az illetékeseket kérdezik, és legtöbb esetben szakértői véleményt is bejátszanak. Magyarországon ezzel ellentétben minden egyes híradóban konfliktushelyzetet teremtenek olyan témákból is, amelyek más országban csak rövidhírként jelennének meg vagy egyszerűen a hírközpont szemétkosarában végeznék. Az a tömény politizálás, ami az Este, a Közbeszéd vagy a Napkelte című műsorok ismérve, nem található meg a szomszédos országok közszolgálati kínálatában, ott az esti híradót valóban háttérműsor követi, és csatornánként csak heti egy, maximum két politikai vitaműsor szerepel. Egyébként éppen ez a magyar hírszerkesztési modell az állandó készenléti állapot kulcsa, azt nem a politikusok tartják fenn, hanem maga a közszolgálati média, amelynek értékelése elsősorban a kormánypárt és az ellenzék közötti megjelenésére koncentrál - nem a hírek, tudósítások, illetve műsorok szakmai és tartalmi minőségére. Következő lépésként érdemes a szlovákiai befogadással foglalkozni. Ez esetben, sajnos, nehéz releváns adatokat találni, mindössze két felmérés áll rendelkezésünkre az elmúlt évekből. Az MKP megrendelésére 2003. júniusában készített médiafelmérés eredményei (I. táblázat) is a kereskedelmi médiák hatalmát igazolják, de mérhetővé vált az a tény is, hogy Szlovákiában a felnőtt lakosság többsége a magyarországi médiákból tájékozódik. Ám nem a közszolgálati csatornák a nézettek, sőt, az a Duna Televízió, amely a határon túli magyarok tájékoztatását is felvállalja (s létjogosultságának egyik visszatérő argumentuma), messze alulmarad a helyi szlovák közszolgálati és kereskedelmi csatornákkal szemben is! S ha a 2001-2002 között végzett felmérés (II. táblázat) eredményeire tekintünk, akkor kiderül az is, hogy a 15-29 éves szlovákiai magyar korosztály meg sem nevezi a Duna Televíziót a figyelemmel kísért csatornák között. Ezek után joggal tehetik fel a kérdést, miért ennyire fontos -ilyen marginális nézettség mellett -mindaz, amit a magyarországi közszolgálati csatornák a határon túli vagy kívüli magyarokról sugároznak. Elsősorban a közszolgálatiság követelménye, a magyarországi adófizető polgárok pénzén nyújtott szolgáltatás minősége miatt. Másodsorban a határon túli magyarok tájékoztatásának hitelessége és minősége miatt. E második szemponthoz ugyanis hozzátartozik, hogy például a szlovákiai magyar közeg által működtetett médiák közszolgálatisága sem tökéletes, inkább jellemző rájuk a kisebbségi virtuális lét kreálása, amelynek a mindenkori szlovákiai magyar politikai elit a haszonélvezője. Egyesek most talán megköveznek, de az elmúlt hetek történései, a magyar politikusok korrupciógyanús ügyleteinek lekezelése és a megyei választások előtti újságírói hajlongások azt mondatják velem, hogy 16 évvel a rendszerváltozás után a szlovákiai magyar közeg ékes példája annak, hogy a kisebbségi egypártrendszer alkalmatlan a szólásszabadság maradéktalan érvényesüléséhez. A szlovákiai magyar elektronikus és írott sajtóban ugyanis négy szerkesztői típus különböztethető meg: 1. a pártot meggyőződésből, feltétel nélkül szolgáló szerkesztő, 2. önként öncenzúrát gyakorló szerkesztő, 3. ráhatásra véleményét elhallgató szerkesztő, 4. a választások előtt érdekből szolgáló, majd a választásokat követően a látszat-sajtószabadság érdekében urait-parancsolóit bíráló szerkesztő. Hiányolhatják a professzionálisan cselekvő újságíró kategóriáját, az azonban ismeretlen a szlovákiai magyar médiában, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem léteznek kitűnő szlovákiai magyar újságírók. Igenis vannak, igen látványosan és hatékonyan formálják a szlovák közvéleményt, ám azok nem magyar médiáknál dolgoznak: Morvay Péter a liberális SME napilap szerkesztője, Grendel Gábor pedig TA3 műsorvezető riportere, de ma már az összes releváns szlovákiai elektronikus és írott médiának van magyar vagy magyarul kitűnően tudó munkatársa. Éppen ezért állítható, hogy egy rendhagyó helyzet részesei és szemtanúi vagyunk. A szlovákiai magyar média tudatosan egyneműsíti a politikai diskurzust, a bírálóknak nem ad teret, azok számára csak a magyarországi nem közszolgálati és a szlovák médiák jelentenek megszólalási lehetőséget. Ehhez társul az a határon túli magyarokról sugárzott kép, amellyel a magyarországi közszolgálati médiák szolgálnak. Ez csaknem azonos azzal a "lebutított" határon túli magyarságképpel, ami a kisebbségi közegben is érvényesül. Ne essék félreértés, a szlovákiai magyar pártmédia az a mi problémánk, ám nem árt, ha tudatosítjuk, hogy az ugyancsak szerencsétlen magyarországi közszolgálatiság milyen viszonyrendszerben erősít vagy ellentételez trendeket a határon túli magyar közösségekben. Kirívó példaként, akár modellhelyzetként említhetők a tavaly év végén két fordulóban megvalósult szlovákiai megyei választások. Immár törvényszerűvé vált, hogy a helyi nemzetiségi és a budapesti média is a bevált auto- és heterosztereotípiákat húzza elő. Míg a szlovákiai magyar lakosok a szlovák médiák jóvoltából tájékozódhattak a magyar politikusok ügyleteiről, a magyarországi nézők már csak országos szintű magyarellenes szlovák összefogásról értesülhettek a szlovákiai tudósítók jóvoltából. Magától értetődő a kérdés, hogy miért nem derülhetett ki mindez legalább a magyarországi közszolgálati médiában? Négy válasz lehetséges: 1. A magyarországi szerkesztőségek minden áron segíteni akarják a határon túliak legitim politikai elitjét (lásd a 2002-es parlamenti választások előtti nagygyűlések élő közvetítését a Duna Televízión). 2. A magyarországi műsorszerkesztők a határon túli tudósítóktól elvárják a politikai elit feltétel nélküli imádatát. 3. A tudósítók egy része (mivel csaknem minden egyes esetben határon túli magyar szerkesztőről van szó) személyesen is érdekelt a politikai elit sikerében. 4. A magyarországi szerkesztőségek nemcsak hogy elvárják ezt a politikai lojalitást, hanem a szomszédos országokról tudatosan negatív képet kreálnak. Miért is gond mindez? Mert a politika és a pártok kiszolgálása lehetetlenné teszi a közszolgálatiság érvényesülését. Azért, mert a magyarországi közszolgálati médiák hamis határon túli magyarságképet közvetítenek az adófizető polgároknak, mert a professzionalitás hiánya akár nemzetközi konfliktusokhoz is vezethet - sőt ezreket vezethetnek félre. Ennek kapcsán frappáns példaként említhető a diplomahonosítási ügy az 1990-es évek második feléből, amely a Duna Televízió pozsonyi tudósítója, majd belső munkatársa révén vált a politika játékszerévé. A nemzetközi és bilaterális szerződésekkel is kezelt diplomahonosításból is szlovák-magyar konfliktust sikerült kreálni, amelynek elsősorban maguk az érintettek, a magyarországi felsőoktatási intézmények székhelyen kívüli képzésében részt vett szlovákiai hallgatóinak százai voltak szenvedő alanyai. Mindenképpen pozitív előrelépést jelentene, ha a professzionális médiakutató műhelyek folyamatosan monitoroznák a magyarországi médiáknak (nem csak a közszolgálatiaknak) a határon túli magyarságról és a szomszédokról alkotott képét, főképpen most, hogy tavaszszal elkezdi adását a Duna Televízió Autonómia csatornája. Ez is hozzájárulhatna Magyarország önreflexiójához, valamint a határon túli magyar közösségeket egydimenziós töredéktársadalmaknak láttató kép megváltoztatásához, a kirekesztés új retorikájának és a posztkolonialista gondolkodásmódnak - azaz a határon túli magyarok lebecsülésének és megalázó lenézésnek a felszámolásához. (Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média c. konferenciáján Budapesten 2005. december 16-án elhangzott előadás rövidített változata.) Hizsnyai Zoltán Megtoldom egy hosszúlépéssel! Az elkötelezetlen újságírónak nem bizonytalannak kéne lennie (akkor maga is meghódítható), hanem nagyon is bizonyosnak abban, hogy mocsok mindenütt van Hushegyi Gábornak a Gondolat előző számában közzétett írását valószínűleg sokan elképedve olvasták. Nem csoda, hiszen a dolgozatban jó pár szokatlanul kritikus hangvételű megjegyzés olvasható egyebek mellett a szlovákiai magyar szólásszabadsággal kapcsolatban. A Közszolgálati hang- és képhiba címmel február 3-án megjelent írás központi témája "a magyarországi közszolgálati média határon túli magyarságképé"-nek, valamint a kisebbségi tájékoztatás kiegyensúlyozatlanságának a kritikája volt, mégpedig a legújabb nézettségi mutatók fényében. Mivel az ismertetett közvélemény-kutatási adatok a szlovákiai magyarok jelenlegi műsorfogyasztási szokásait szemléltetik, ezen a ponton természetesen már a szlovákiai magyar elektronikus és írott sajtó is képbe került. És ez a kép is torznak bizonyult. Hushegyi Gábor szavaival: "A szlovákiai magyar média tudatosan egyneműsíti a politikai diskurzust, a bírálóknak nem ad teret, azok számára csak a magyarországi nem közszolgálati és a szlovák médiák jelentenek megszólalási lehetőséget." A kisebbségi szólásszabadság deficitjének közvetlen okát Hushegyi Gábor abban látja, hogy médiáinkban "négy szerkesztői típus különböztethető meg: 1. a pártot meggyőződésből, feltétel nélkül szolgáló szerkesztő; 2. önként öncenzúrát gyakorló szerkesztő; 3. ráhatásra véleményét elhallgató szerkesztő; 4. a választások előtt érdekből szolgáló, majd a választásokat követően a látszat-sajtószabadság érdekében urait-parancsolóit bíráló szerkesztő."A fönti besorolás megfogalmazásában (és más szöveghelyeken) a közvetett okokra is egyértelmű utalás történik. Eszerint a szólásszabadságot a szlovákiai magyar politikai elit, vagyis az MKP korlátozza. Hát ezek, bizony, valóban súlyos megállapítások. Az ember hirtelenjében nem is talál keményebb szavakat… Ráadásul ez engem személy szerint is mélységesen sért a hiúságomban. No nem az, hogy önmagamat is a fenti négy csoport valamelyikében kellene elhelyeznem! Inkább az sebzi meg a büszkeségemet (persze azért nem halálos seb ez), hogy nem én beszélek ilyen keményen. Nem vagyok ugyanis ahhoz szokva, hogy nekem kell túllicitálni valakit. (Megjegyzem, korábbról még kamu licitekre se nagyon emlékszem a saját oldalamon.) Egyszóval, nemcsak hogy állom - még emelem is a tétet! Méghozzá most, ebben a hirtelen jött választási kampányban! Elöljáróban leszögezem tehát, hogy mindennel mélységesen egyetértek, ami leíratott. Azt persze előrebocsátom, hogy az emelt téttel (az elmondottak érvényének kiszélesítésével) lejátszott parti nem feltétlenül ugyanazokkal a tanulságokkal jár majd, mint az előző. És van itt, mindjárt a legelején egy kis gubanc. A szóban forgó Hushegyi-írás ugyanis csonkítatlanul megjelent a hazai sajtóban. (Igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen közel vagyunk a választáshoz.) Jobb lett volna, ha nem jön le. Úgy önmaga sorsa lehetett volna a benne foglaltak illusztrációja. Ez kifejezőbben szemléltette volna a helyzetet. No de ki számára szemléltette volna ezt a helyzetet? Hát például az Élet és Irodalom olvasói számára. A Magyar Nemzet olvasói számára semmi esélye sem lett volna szemléltetnie. Ott még kampányon kívül se. Ott kell a hely a Gyurcsány-cégbirodalom viselt dolgainak pártatlan vizsgálatára. Persze, az ÉS-ben se nagyon szellőztetik a liberálisok ügyeit. És újabban már balra se öklendeznek olyan nagyokat. Miközben a Tokaji borcsaták meg már szappanoperává nőtte ki magát. És többé-kevésbé így van ez más lapoknál is. Tehát odaát (meg azért nyugatabbra is) pontosan lehet tudni, mi hova való, és ha jobban megfigyeljük, a "professzionálisan cselekvő újságíró"-nak ott is mindig olyan pechje van, hogy csak az egyik oldal nagyobb ügyei akadnak a kalapjába. Vannak persze kreált ügyek is szép számmal, különösen így, választások előtt. Mivel azonban az információk mindig ellentmondásosak, az elkötelezett választók többnyire a pártszimpátia szerint ítélik meg, minek adnak hitelt, és mely ügyeket tartanak igazán súlyosnak. A küzdelem nem is értük folyik, hanem a bizonytalanokért és a mindenre nyitottakért. Az elkötelezetlen újságírónak tehát nem bizonytalannak vagy mindenre nyitottnak kéne lennie (akkor maga is meghódítható), hanem nagyon is bizonyosnak abban, hogy mocsok mindenütt van. Ha egy újságíró akár csak egy röpke pillanatra is úgy érzi, hogy az egyik félnek kevesebb vaj van a fején, mint a másiknak, vagy hogy az ilyenolyan irányultságú pártretorikák és különösen az azokat követő cselekedetek egy adott párt esetében mindig (vagy akár csak többnyire) az általa hirdetett magasztos eszmerendszer folyományai - az a hírlapíró már feladta függetlenségét. Én nem találkoztam még olyan, pártügyekről szóló írással a magyarországi lapokban, amelynek a szerzője maradéktalanul meggyőzött volna arról, hogy sikerült kikerülnie ezt a csapdát. Persze, a finynyásabbak (nem tudom, "a látszatsajtószabadság érdekében"-e) beszólnak emide is, amaz a mocsok azonban valamiként mindig nagyobbnak és súlyosabbnak tűnik. Még az írásaikban is. Hát még egy személyes beszélgetés során! (Volt jó néhány ilyen kiábrándító tapasztalatom.) Ezért aztán még a teljes függetlenség látszatára törekvő jobb újságírók is a hasonló érzelműek társaságát keresik, falkákba verődnek, és egy-egy lap körül csoportosulnak. Akármilyen jóhiszemű erőfeszítés történik is az egyensúlytartásra, az egyik lap ide, a másik amoda húz. És nem is minden esetben a (különböző mértékű) anyagi függőség miatti "jogos" elvárások, a belső vagy külső ráhatások, hanem egyszerűen az egymáshoz csapódott munkatársak legyűrhetetlen érzelmei miatt. No de nem szeretném bagatellizálni a helyzetet. Merthogy igenis vannak olyan bértollnokok (odaát is, nálunk is), akik ilyen vagy olyan előnyök-juttatások fejében hajlandók teljesen cinikusan akár a véleményükkel ellentétes dolgokat is megírni. Ők valószínűleg nagyjából reálisan látják ugyan a mocsok egyenletes eloszlásában megtestesülő reménytelen helyzetet, de rossz következtetést vonnak le belőle. Azt hiszik, ilyen körülmények között úgyis teljesen mindegy, tehát bármit lehet. A többieket naivnak tartják, magukat meg fenemód dörzsöltnek. Ők azonban - lássuk be - sokkal, de sokkal kevesebben vannak, mint a jóhiszeműek. Ha több helyen is lehetne falkásodni, kisebbségi viszonyok között is minden ugyanúgy működne, mint odaát. De nem lehet. Legalábbis nálunk nem. Hiszen itt minden médiatípus egykeként van jelen az országos kisebbségi piacon. Viszont nemzetiségi pártunk is csak egy van. Az az egy ugyanúgy gyűjtőpárt, mint ahogy egyes médiáink munkatársi gárdája is heterogén. Kisebb-nagyobb (és folyton változó) befolyással szinte minden irányvonal képviseltetve van az egypártban is meg az egyke sajtótermékekben is. Pontosan lehet tudni, ki merre húz. Médiáink rendszeres fogyasztója már egy kisebb adag intelligenciával is könynyen feltérképezheti a helyzetet. Még azt is könnyűszerrel leleplezheti, aki az egypárt valamelyik érdekcsoportjának a fullajtárja. Hushegyi Gábor azt írja, a szlovákiai magyar médiákra "a kisebbségi virtuális lét kreálása" a jellemző, "amelynek a mindenkori szlovákiai magyar politikai elit a haszonélvezője". Mint azt föntebb kinyilvánítottam, maradéktalanul egyetértek a szerző éles kijelentéseivel. Sőt, még meg is toldom azokat egy-egy hosszúlépéssel. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy a szlovákiai magyar politikai elit, illetőleg az egyes érdekcsoportok tévesen hiszik oly mámorítónak ezt a kétségtelenül kreálni kívánt kisebbségi virtuális létet. A sorozatos kopjafa- és szoboravatások, a szlovák fenyegetés rémének folyamatos felemlegetése vagy az új Mečiarral való ijesztgetés kétségtelenül okoz ugyan némi mámort mazochizmusra hajlamos választóik számára, ezt nem vitatom. De száz fullajtár meg ezer aggódó jóhiszemű sem képes megakadályozni, hogy a potenciális szavazótábor legalább a választások előtti (virtuális) alkoholtilalom idején ki ne józanodjon, és fel ne derengjen benne az a mélyen nemzetietlen gondolat, hogy nem csupán üldözött, balsors sújtotta magyar ő, hanem egyenjogú állampolgár is, akinek az egész ország sorsáért meg a családja megélhetéséért is felelősséget kell vállalnia. Persze lehet, hogy kijózanodva is az MKP-ra adja le a voksát. Az MKP ugyanis kétségtelenül stabilizáló tényező a zavaros szlovákiai politikai életben. Nem támogatja a gazdasági progreszszió ellen fellépő erőket a parlamentben. És vele kapcsolatos nagyobb disznóságokat sem lehet kiolvasni a sorok közül. Mert való igaz, nálunk sokszor még mindig a sorok között kell olvasni. A médiáinkban megképződő virtuális tér deformációjáért azonban nem csupán a nemzetiségi egypártrendszer a felelős. Amióta az eszemet tudom, a szlovákiai magyar sajtóra a nem politikai témákban is a langyos megfogalmazás, az eufemizmusokkal való elkenés a jellemző. A hazai magyar média -egészen paradox módon! - nem kedveli sem a kétségek egymásra halmozódását, a lamentálást, vagyis az úgynevezett "erkölcsi relativizmust", sem bárminemű radikálisan egyértelmű állásfoglalást. Ma már talán a közönség sem díjazná ezeket. Ezért aztán a közírásunk átlagszínvonala siralmas: gondolattalan, sokszor gyenge stílusban előadott közhelyek füzéréből épül, a vitakultúránk pedig az idők során egészen elcsökevényesedett. Szeretjük a laposat. Ami belesimul a többibe. Ami nem kelt izgalmakat, és nem emeli meg a vérnyomást. Amiből mindenki a számára kedvező olvasatot hüvelyezheti ki. Kettőt jobbra, kettőt balra, de azt ropogósan. Mintha már lélekben is népfrontosak lennénk. Még némely tehetséges, művelt értelmiségink is képes jól szerkesztett mondatokban fél órát úgy beszélni, hogy egy elit lélekbúvárokból és retorikaprofesszorokból álló testület sem lenne képes kibogozni, mit is akart valójában mondani. Azt meg aztán pláne nem, hogy végül is mi mellé rakta le a garast. Ennek a megszólalásmódnak egyik tökélyre vitt, rendkívül rafinált alfaja, amikor a beszéd- és előadásmód egy radikális mondanivaló jelenlétét tükrözi. Csak az nem derül ki sose, hogy mi is lenne az. Mondanom sem kell, Hushegyi Gábor nem gyömöszölhető be ezekbe a kategóriákba. És remélem, én sem okoztam csalódást -senkinek. (Ha meg mégis, talán akadnak majd, akik engem is megtoldanak egy hosszúlépéssel…) VOJTEK KATALIN Nem öncenzúra, hanem létfenntartási ösztön A politika a legfejlettebb demokráciákban is megpróbál a sajtóra tenyerelni, és még inkább a mi leszűkített mozgásterű, egyesélyes, megzápult közegünkben Február 3-i cikkében Hushegyi Gábor négy típusba osztotta a szlovákiai magyar újságírókat: a pártot meggyőződésből szolgálók; önként öncenzúrát gyakorlók; ráhatásra véleményüket elhallgatók; azok, akik a választások előtt érdekből kiszolgálják, a választások után pedig bírálják megbízóikat. A cikkíró kifelejtett még egy kategóriát: a semmiféle szekértáborhoz nem tartozó, írásaiban csupán a saját meggyőződését prezentáló újságírót. Mert tájainkon ritka madárként ilyenek is voltak, vannak, de kérdés, hogy lesznek-e. A saját nézeteit prezentáló zsurnaliszta ugyanis minden szekértábor számára rendkívül irritáló jelenség. Sohasem tudható, mit fog írni, milyen álláspontot képvisel ebben vagy abban az ügyben, tehát állandó potenciális veszélyt jelent. Már csak azért is, mivel markánsan megkülönböztethető, saját arca van, az olvasók ismerik és hitelesnek tartják (még akkor is, ha nem mindig osztják a véleményét), mert nem változik egyre-másra, nem bújik más vélemények mögé. Mindig a saját bőrét viszi a vásárra, akár a saját érdekei ellenében is, így megtörténhet például, hogy az iskolából, amelyet egyik írásában bírálni mert, kénytelen kivenni a gyerekét, és más iskolába íratni, egy kiskorú ugyanis könnyen és sokféleképpen traumatizálható. Vagy sok ember előtt az egyik szekértábor tagjai kijelentik róla, hogy a másik szekértábor fejének fizetett ügynöke, ő sugalmazza az írásait. Nem ártó, lejárató szándékkal terjesztik ezt róla, hanem meggyőződésből. Tájainkon ugyanis hihetetlen, hogy valaki a saját nézeteivel ha eddig eljutottál az olvasásban, fizetek neked egy sört álljon ki a nyilvánosság elé, úgy, hogy nincs mögötte senki. Mert nem az MKP az egyetlen szekértábor nálunk, nem vagyunk mi olyan szegények. Van más szekértábor is, annak is megvannak a maga szekértolói, az odatartozás ott is bizonyos előnyökkel jár: ha például a munkahelyén létszámcsökkentés van, a szekértolónak nem kell félnie a munkanélküliségtől, csak találnak valahol számára helyet a befolyásosabb táboriták. H. G. szerint tehát a szlovákiai magyar újságíró négyféle is lehet, csak jó és független nem. Illetve van két jó, sőt kitűnő, az egyik Peter Morvay, a SME munkatársa, a másik Grendel Gábor, a TA3 tudósítója. A jó és független magyar zsurnaliszta tehát H. G. szerint az, aki szlovák médiánál dolgozik. (Hogy ez még nem jelent garanciát a függetlenségre, még a SME esetében sem, elég Peter Tóth esetére emlékeztetni.) Peter Morvay Magyarországra szakosodott, főleg az ottani eseményekről tudósítja a SME olvasóit, és dicséretes az a - legtöbb írásában szinte tapintható - igyekezete, hogy objektív legyen. Ez azonban a szlovák-magyar viszony jól ismert sajátosságai folytán korántsem könnyű dolog. Ezek a fránya sajátosságok egyfajta bizonyítási és túllicitálási kényszert váltanak ki: a tudósító minden egyes alkalommal görcsösen igyekszik bizonyítani objektivitását, ami például egy szlovák nemzetiségű német-, olaszvagy franciaországi tudósító agyában természetszerűleg fel sem merül, de még egy szlovák nemzetiségű magyarországi tudósítóéban sem. (Ez utóbbi fordítva is érvényes, persze mindig csak a többségi nemzethez tartozók esetében: egy magyarországi szlováknál, aki országos magyarországi magyar lapnak tudósít Szlovákiáról, nem zárható ki a bizonyítási-rájátszó kisebbségi reflex beindulása.) Tehát az öncenzúra Morvaynál sem kizárt, ha nem is mindig tudatos, vagy egyáltalán nem az, de ez már a mélylélektan területére tartozik. Sajnos, a lélekbúvárok - nem lévén ilyen tapasztalataik - ezzel a témával nem foglalkoznak, de aki az ilyesfajta, kétoldali előítéletek invokálta miniskizofrénia természetéről és lereagálási módjairól többet akar tudni, olvassa el a SME január 28-i számában Emanuele Ottolenghi írását. (Mivel nincs tévém, Grendel Gábor tudósításait nem ismerem, így róluk nem írhatok.) H. G. részéről némi elfogultságot feltételez, hogy csak a szlovák médiában dolgozó hazai magyar zsurnalisztát tartja elfogulatlannak és jónak. Olyannyira, hogy ezt a véleményét indoklást sem igénylő axiómaként prezentálja. Ad absurdum víve a dolgokat, kézenfekvő a megoldás: menjenek a magyar újságírók szlovák szerkesztőségekbe, ha jók akarnak lenni. És ki nem akar jó lenni? Szűnjön meg tehát a szlovákiai magyar újságírás? Az egy szem magyar napilap? H. G. szerint "a kisebbségi egypártrendszer alkalmatlan a szólásszabadság maradéktalan érvényesüléséhez." Megfeledkezik arról, hogy volt már három pártunk is, de akkor sem volt jobb a helyzet. Mind a háromnak megvoltak a sajtóban a maga emberei, ami még nem lett volna olyan nagy baj, ha nem mind ugyanannál a lapnál lettek volna. Az okok összetettebbek és számosabbak, mint H. G. magyarázza, a sokak egyike az egylapúság, az "eszi, nem eszi, mást nem kap". Ma már esetleg csak nosztalgiázni lehet arról, hogy ugyanennyi magyar az első Csehszlovák Köztársaságban hány napilapot volt képes eltartani. (Persze, akkor még nem volt tévé, internet, és sok minden egyéb még odébb volt, többek között a beneši, majd a szocialista internacionalizmussal álcázott kisebbségerodálás.) Ma már csak egyet tud eltartani, azt is nehezen. Közeledünk a H. G által ideálisnak tartott állapot felé. Kissé furcsa álláspont egy szlovákiai magyar értelmiségitől, miközben a barkácsolóktól a testépítőkig mindenkinek lehet saját lapja Szlovákiában. És miközben annyi szó esik arról, mennyire fontos a biodiverzitás, az élővilág sokszínűségének megőrzése. Ehhez a sokszínűséghez mi, szlovákiai magyarok is hozzájárulunk egy cseppnyi színfolttal; talán nemcsak a pandamackó és a havasi gyopár, hanem a mi eltűnésünkért is kár lenne, márpedig az anyanyelvű sajtó megszűnése felgyorsítaná ezt a folyamatot. A magyarországi sajtótermékek behozatala ezt a hiányt nem képes pótolni, többek között azért, mert nem a mi problémáinkról tudósít. Mert vannak problémáink. Úgy általában is, szakmán belül is. Az utóbbit tekintve például az, hogy jó-e a sajtónak a túlzott piacorientáltság, el tud-e látni ilyen körülmények között is bizonyos közfeladatokat, ha már másutt nem, legalább a kultúra területén. És az, ami a piacközpontúságból az újságíróra, mint egyénre átháramlik: kis piac, kis pénz, a kisebbségi újságíró kevesebb pénzért, kedvezőtlenebb feltételek mellett teszi a dolgát. Ezért aztán nem csoda, hogy ha olykor megjelenik a hazai magyar sajtóban egyegy szerkesztőket kereső hirdetés, már nem is szerepel benne követelményként a felsőfokú végzettség. A "kis piac, kis pénz" szindróma az újságírói munka minőségére, sőt akár magára a témaválasztásra is kihat: ahol a magas elvonások miatt szabadúszásra kényszerülnek az újságírók, és flekkszám alapján fizetik őket, nem valószínű, hogy sok utánajárást, időt, energiát igénylő témák feldolgozásába fognak. Ún. rázós témákba még kevésbé, legyenek azok bármennyire is égetőek, mert ha pert indítanak ellenük, és elvesztik, szabadúszókként nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnek, ezt pedig anyagilag, pszichikailag a családjuk is megsínyli. A forró kása ilyen indíttatású messzire elkerülését nem nevezném öncenzúrának, hanem létfenntartási ösztönnek. Ami pedig a mindenkori politika befolyásolási, sajtóra tenyerelési kísérleteit és gyakorlatát illeti, az a sajtóval egyidős, és a legfejlettebb demokráciákban is előfordul. Még inkább az olyan leszűkített mozgásterű, egyesélyes, megzápult közegben, mint a miénk, ahol sejtett és ismert érdekek szövevényesen indázva fonódnak össze. Megoldás azért lenne. Minden nyomásgyakorlás, manipuláció legjobb ellenszere a nyilvánosság. Nyilvánosságra kell hozni. Demokrata az, aki nem fél - mondta Bibó. Hát nem szabad félni. De a mersz még nem elegendő. Akarni is kell változtatni a helyzeten. LŐRINCZ ADRIÁN Magyarságkép, közszolgálatiság és sztereotípiák A címke dolga, hogy ragadjon, a magára valamit is adó újságíróé pedig az, hogy bármennyire is szeretnék egyesek, ne üljön bele semmilyen dobozba Mindig nagyra tartottam az olyan embereket, akik szigorúan elméleti alapon, felmérések eredményeire támaszkodva világméretű nagy igazságokat képesek megállapítani. A magyar és a szlovák sajtóban szerzett tapasztalatokból kiindulva engedtessék most meg nekem, hogy empirikus alapon értekezzek a közszolgálatiság és magyarságkép problémaköréről. Nem emlékszem pontosan, ki is volt az, aki megállapította, hogy az összes létező társadalmi berendezkedés közül a demokrácia a legtökéletesebb, de nem is ez a lényeg; a szerző ugyanis gyorsan hozzáfűzte, hogy a "népuralom" a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Ennek egészen egyszerű oka van - a nép, akinek uralkodnia kellene, pontosan nem definiálható, választott képviselői pedig túl konkrétak ahhoz, hogy egy homályos, meghatározhatatlan tömeg érdekeit érvényesíteni tudják. Ebből kiindulva: jó kifejezés a "közszolgálatiság", csak egy baj van vele - hogy nincs értelme. A "köz" ugyanis megfoghatatlan, Hamvas Béla szavaival élve olyan közeg, melynek "tulajdonképpeni lényege tudatosodásra képtelen". Mondhatni: transzcendens. Felmerül tehát a kérdés: mi számít közérdekű hírközlésnek, illetve kit szolgáljon a média? Közérdekű az időjárás-jelentés, mert a nap mindenkire egyformán süt (bár erre sem mernék megesküdni); közérdekűek lehetnek a sporthírek (bár a sport egyre inkább a pénzről szól) vagy a gazdasági jelentések (bár mindegyik mögött egy-egy csoport, illetve annak érdekei állnak). Bármiről adjon is hírt a sajtó, óhatatlanul felmerül a kérdés: kinek tesz jót, és kinek árt azzal, ha állást foglal egyegy ügyben? Ahogy eddigelé még sehol a világon nem sikerült maradéktalanul megvalósítani a demokráciát, úgy nem találták még fel a teljesen független sajtót sem (ne feledjük: a függetlenség a szabadság látszatától való függőség). Ebben a megközelítésben a közszolgálatiság helyett szerencsésebbnek tartanám, ha az elektronikus és nyomtatott sajtótermékeket a prostitucionalizáltság fokozatai szerint rangsorolnánk. Zsurnalisztika csak egy van - tanították az egykori szocialista blokk újságíró-iskoláiban -, mégpedig az, amelyik a Párt és a Rendszer érdekeit szolgálja (valami homályos közről egy szó sem esett). Jómagam 1990-ben, nem egész egy évvel a rendszerváltás után lettem a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara újságírói tanszékének hallgatója. Kaotikus időszak volt; tanáraink megkértek, hogy fenntartásokkal és kritikával forgassuk az Újságíró iskola kézikönyve vagy a Szocialista zsurnalisztika alapjai című örökbecsű műveket, s mert mást hirtelenjében nem tudtak elénk tenni (a Charvát-féle Információ-elméleten, valamint néhány műfajelméleti kiadványon kívül, melyek még mindig a "szocialista riport", a "termelési riport" és a "munkaversenyriport" problematikáján rágódtak), még nagyobb káoszteremtésre adták a fejüket. Így eshetett meg, hogy a szlovák zsurnalisztika történetét a II. Rákóczi Ferenc fejedelem által alapított, latin nyelvű Mercurius Veridicus ex Hungariae-vel kezdték, míg jómagam - néhai Zalabai tanár úr nagy derültségére -idegen nyelvként tanulhattam a magyart. El kellett telnie egy-két évnek, míg a zsurnalisztika felkent oktatói - szigorúan elméleti síkon - megállapították, hogy az újságírásnak az Igazságot kell szolgálnia. Talán nem is tudatosították, hogy ifjúi lelkünkben milyen forradalmi folyamatokat indítottak meg ezzel. Az Igazságot ugyanis nem definiálták, így mindenki hajszolta a maga kis egyszemélyes igazát. Aki nem fáradt bele, ma egyik-másik kereskedelemi televízió munkatársaként oknyomozó riportok készítésével üti el az idejét, mások szóvivőnek álltak. Végül is mindenkinek igaza lett; a Pravdához, a Slovenská republikához vagy a viszonylag semleges Hospodárske novinyhoz csapódottaknak csakúgy, mint nekem. Hisszük, hogy ez így van jól. Végezetül: hadd kérjem ki a szlovákiai magyar újságíró társadalom nevében a tipizálást; aki ismer bennünket, tudja, hogy rendkívül színes egyéniségek vagyunk (csakúgy, mint a szlovákiai magyar orvosok, színészek, autószerelők, rockzenészek). Ahányan - annyifélék. Attól, hogy naponta politikummal foglalkozunk, még nem feltétlenül kell terheltekké válnunk. Érdekesebb talán megvizsgálni, milyen kép alakult ki rólunk az anyaországi magyar, illetve a szlovákiai szlovák kollégákban. Bizonyos fokig mindkét csoport egzotikumként tekint ránk (az üdítő kivételektől eltekintve), aminek gyökerei krónikus alapfogalom-zavarról tanúskodnak. Az első csoport méltatását nem szívesen ereszteném bő lére; elég az hozzá, hogy valamikor a második évezred alkonyán hangzott el egy budapesti kolléga szájából a megállapítás, miszerint: "Nahát, milyen jól megtanuljátok ti ott, a Felvidéken, a magyar nyelvet!" A jól informált "vezető munkatárs" hallott ugyan valamit arról, hogy itt is folyik anyanyelvi képzés, de valahogy mégis hihetetlen volt számára az egész. Gondoljunk bele, milyen képet festhet egy ilyen ember rólunk odaát… A másik kedves történet egy hazai, szlovák nyelvű, rendkívül nyitott sajtótermék kiadójának munkatársához fűződik, aki - miután szerződtetett a szlovákiai magyarokról szóló riportok megírására -, intőn megjegyezte: "Aztán semmi emkápézás!" Nézhettem rá, mint az a bizonyos borjú az új kapura, mert hozzáfűzte: "Vagy ti nem mind azonosultok a párttal?" Tényszerű, egyperces hozzászólásomat követően a kolléga - azt hiszem - megértette, hogy a kettő nem feltétlenül ugyanaz. A hovatartozás kérdése abban a pillanatban eldől, amikor az ember magyar anya és magyar apa gyermekeként világra jön (ez adott, ezen nincs mit vállalni vagy megtagadni); amiről ő beszél, az egy szlovákiai kormánypárt. Hogy az anyaországi sajtó tudatosan kreálja-e rólunk, határon túliakról a negatív képet, vagy sem, örök titok marad. Az viszont tény, hogy mindkét társadalom - a magyar és a szlovák egyaránt - "túlpolitizáltságban" szenved; akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az érdekek között és mögött elvész az ember. Mindezek után nem marad más hátra, mint hogy emberközpontú, talmi értékektől mentes zsurnalisztikát kívánjak mindenkinek! A témafelvetés egyébként jó, de ahogy Tizedes is írta kommentjében, a szlovmagy zsurnalisztikáról elmélkedni általánosságban olyan, mint a magyar fociról beszélni.
bokonon
2009. márc. 05. 20:13Először is, hogy félreértés ne essék, tisztelem Hushegyi Gábort, szeretem a cikkeit, akár a Gondolatban jelennek meg az Új Szóban, akár másutt, lásd példul Magyar Narancs, ahol annó, nem is oly rég pompásan megfogalmazta a média szemszögéből, sőt annak kreatúrájaként Bugárt, Csákyt, Durayt. Másodszor: minden éleslátása ellenére ebben az ügyben csak az jön le a megnyilatkozásából, s ezt nem először olvasom tőle, hogy lekezel az elefántcsonttoronyból. Jó, hát akkor legyen ő regionális tudósító az Új Szóban szar pénzért, még szarabb megbecsülésért, lihegő követelődzésért, és viselje el ő azt, amit példul én már nem egyszer éltem meg, modjuk amikor jegyzetben csesztem le az MKP-t, de a főszerkesztő azt mondta, hogy jó, de ez maximum a választások után jöhet. Mert akkor ugye még jól ment a szekér. Meggyűlöltetik veled azt, amit szerettél. Marad a pénz, meg az érdekek. Tényfeltáró riport, ugyan már, egy szlovmagyar tudósítótól azt is kérnek,csak nem tudom, mikor írja meg szerencsétlen, főképp felkészülve, tisztességesen, hogy mással ne is kelljen fogalkoznia, meg négysoros pitsaságokat is, meg még sok mindent, amire se agyad, se időd,se nem újságírói munka, de teljesíts, még, még, még. Utálom mindhárom pártot, ami egy, azaz az MKP, de itt jóval többről és másról van szó. Egyáltalán utálom a napi médiát. Halálosan fárasztó, de egyelőre csinálom, mert meg kell élni. Ami nem azt jelenti, hogy mindenkinek benyaljak. Ellentétben az Új Szó és a Vasárnap nagyon profinak kikiáltott bizonyos emberkéivel, akik bizony csináltak már vasárnapos, kétoldalas konkrét nyalást megyeszintű emkápés emberkéknek, de ők a profik, máig is. Kicsi a piac, nnna... Ráadásul itt minden arról szól, hogy épp melyik lobbi nyúlt le nagyobb támogatásokat, és azt közvetve hogy kéne meghálálni - munkatársak írásain keresztül is. Lehet, másutt ez még durvább, de nálunk az istállórendszer egyenesen beteges. Egyelőre ennyi.
nyomkereső
2009. márc. 05. 20:52Örülök, hogy a miért ne' helyett azért akad, aki a miértekkel is foglalkozik.
peti
2009. márc. 05. 22:04Egyetértek Tizedessel. A Focitipp egy kongeniális melléklet. Én nem szeretem különösebben a focit, de a Focitippet mindig elolvasom. Például azért jó szlovákiai magyarnak lenni, mert ilyen mellékletet máshol nem olvashatnék. Amire büszkék lehetünk, arra legyünk büszkék!!!
lovász attila
2009. márc. 06. 10:37Az alapkérdésre, vajon hol van az igényes, tényfeltáró, díjakra is méltó írott sajtó: 1. Ha van is kinek megírnia, hová írja? Oda, ahol a költségeit sem téríti meg a felvevő? 2. Vajon miért rendelne a két úgymond szolvens lap, az Új Szó és a Vasárnap igényes tényfeltáró anyagokat? A szlovák közéletben senki nem kíváncsi újszós eredeti anyagokra, a magyar közéletben pedig a saját fészekbe való piszkítás elméletének gyakorlati igazolása az olvasó elfordulása a laptól. 3. Miért legyen valaki szlovákiai magyar újságíró, netán minőségi is, ha ugyanazon energiával más szakmában, esetleg többségi piacon 1,5 - 2 szer annyit képes keresni? 4. Vajon a Novinárska cena díjazott anyagai a legjobbak a szlovák sajtópiacon? Hát.......... 5. Vajon ki fogja elbírálni egy egy újságírói versenyen a magyarul írt anyagot? Vagy fordításba kéne adni? eleve nem olyan 6. Emlékszem, amikor egy minőségi felmérés összes eredméynét, kérését, igényét bevittük a Vasárnapba, a példányszám nem mozdult. Pedig olvasói kérések voltak.Majd elindítottunk egy kertészkedő rovatot, és a példányszám nyáron, amikor mindig csökken, megugrott. Értitek? Én már sajnos igen... Üdv Attila
Philosophus
2009. márc. 06. 12:53Igen Attila, sajnos ez a helyzet! Emlékszem egyszer azt mondtad nekem, hogy ha jól akarok majd keresni, akkor adjam fel minden újságírói ambíciómat, s legyek menedzser! Én valami közteset választottam, mert nem éreztem elég tehetséget magamban. Ennek egyre inkább látom az eredményét is! Itt nálunk senki sem azért lesz szlovákiai magyar újságíró, mert azzal jó lehet keresni. Ez viszont az eredményezi, hogy legtöbben mellékéóállásban irogatnak, s nincs annyi idejük elmélyedni a dolgokban. Ha pedig el is mélyülnek, az úgy sem látja meg a napvilágot!
nyomkereső
2009. márc. 06. 14:55Többek között épp Lovász Attila volt az egyike azoknak, akikre a magyarországi karrier kapcsán gondoltam. Örülök, hogy Önhöz is eljutott a poszt. Most pedig az egyes felvetésekhez: 1.Lehet naiv kérdés, de mi ennek az oka? Hosszú távon nem úgy működik, hogy a minőség hirdetőket vonz? 2. Meggyőződésem, hogy az olvasókat nevelni kell, rászoktatni a rendszeres minőségre. Hisz sok téma aranybánya lehetne a szlovákiai magyar újságirók számára, hisz ők azok, akik a leghitelesebben meg tudnák jeleníteni ezeket dolgozni. Miért nem teszik? Nem hiszem, hogy a szlovák közélet részéről ne lenne rá igény, még ha a jelenlegi viszonyok és minőség mellett (tisztelet a valóban igyekvő kivételeknek) ez talán így is van. Szlovák-magyar viszonylatban ugyanaz a probléma, mint magyar-magyar szinten. Alig tudunk egymásról, épp azért, mert hiányoznak a jó, hiteles, tényfeltáró írások. A Körkép csak egy egyszerű blogportál, de már több bejegyzésünk kapcsán beigazolódott, hogy ebben a tekintetben jó úton járunk. Azzal, hogy maguk az olvasóink jöttek rá arra, hogy tényleg alig tudunk valamit a szomszédainkról. A mindezt profibban végző, szlovákiai magyar zsurnalisztáknak ez egy ideális kihívás lehetne. 3.Ugyanazért, amiért a szlovák újságíró is. 4.Magam is azt írtam, hogy nehéz objektív mércét találni, de talán mégis ez a legmegfelelőbb a rendelkezésre állók közül. Ha mégsem, mondjon jobbat. A díjazottak fő irányvonala számomra elég objektív: invesztigatív újságírás - Vagovič és Žemlová, riportok - Týždeň, publicisztika - Peter Schutz, TV műsor - Lampa, stb. Többen közülük az Ön kollégái voltak még a Szabad Európa Rádióban. 5.Adott esetben például Lovász Attila. Azt hiszem nincs olyan felvidéki újságiró, aki Önnél jobban bírná mindkét nyelvet. 6.Csak nevelés és idő kérdése. Amit említ, azt hiszem csak az érme egyik oldala. A másik az, hogy épp a minőségi hiányosságok miatt (még egyszer mondom, tisztelet a kivételnek) fordulnak el sokan az igényesebbek közül a szlovákiai magyar sajtótermékektől és keresnek mást. Ez egy ördögi kör. Végezetül mint gyakorló újságírótól, érdekelne, mi az, amit mára már megértett, ahogy említi.
Parkanyer
2009. márc. 06. 20:51szerintem, amit megértett az ez: a tömegeknek meg kell adni, amit a tömegek akarnak. Őnekik nem kell a "minőségi újságírás" és nem is fog kelleni, bármennyire is kívánjátok.
nyomkereső
2009. márc. 06. 21:47A szlovák ajkú tömeg meg igényli? Mert megkapja. Nem hiszem, hogy ínyencebbek nálunk.
companero che chomski
2009. márc. 07. 02:132006 novemberében felajánlottamam a Vasárnapnak egy friss TGM interjút. Válasz(szó szerint): "Fiatalember, Ön szerint belefér ez egy családi lap profiljába?" (a cuccot aztán Mr Hizsnyai közölte le az akkori Gondolatban :) ) 2005 szeptembere: Edo Chmelárral készített interjút próbáltam "eladni" az Új Szónak-by case of durva emberjogi helyzet Irakban és Afganisztánban....az ottani fontos emberek kiröhögtek, mondván; ők nem engednek szóhozjutni a lapban egy (szó szerint idézem Edot illető complimensüket) "véresszájú kommunistát" :) A cucc ugyancsak megjelent- 13 hónappal később a Gondolatban....de én akkor már Szlovákia határain kívül voltam :))
lovász.attila
2009. márc. 10. 16:02T. Nyomkereső Ezúttal, lévén nem sajtónak írom, talán rendezetlenebbnek tűnnek majd a gondolatok, ám legyen. Kezdem ott, ahol az újságírást kevesen keresnék, de példának jó: tudják-e az urak, miért kergették a subrime hitelekkel válságba a világot a túlnyomóan amerikai bankárok? Mert szakbarbárok voltak. Hiába kaptak kiváló képzést, hiába járt ezerrel a kicsi agyuk a számok világában, a Yale, Harvard és egyéb nyalánk intézményekben bizony csak KVALIFIKÁCIÓT (szakképesítést) szereztek, műveltséget nem. Nem hallgattak Mozartot, nem csodáltak meg egy Csontváry vagy Picasso képet, nem nyűgözte le őket Shakespeare világa, Rimbaudról nem is tudtak, hogy az angolra nem fordított Radnótit ne is említsem. Nem csodálták Pavlovát hatvanévesen is kecses hattyút táncolva, Rachmanyinovról talán azt képzelték, orosz kém, és a gótikus katedrálist csak nagyzoló kőrakásnak tekintették százemeletes felhőkarcolóik árnyékában. A művelt menedzser a jólétet és gazdagságot nem a több és még több és még annál is több pénzben látja. A jó menedzser szeretne sokáig menedzser lenni, szeretné látni, hogy munkatársai kötelezően morogva bár a munkaadóra, mégis minőségi életet képesek élni. A jó menedzser tudja, hogy nem lehet a nyolcadik bőrt is lehúzni az ügyfélről, nem lehet a szart eladni habostortaként szép csomagolásban, mert a kuncsaft jövőre is kell, lehetőleg évekig élhessünk belőle, nem csak holnap, meg a jövő héten. A művelt menedzser nem a következő utcasarkon túl lát, hanem modellezi az utána következő hármat-négyet, készül a rossz napokra, tartalékol, ha kell, visszafog, ha kell belehúz. A jó menedzser művelt. A sikeres, subrime hiteleket és rágógumit ugyanakkora sikerrel eladó menedzser nem művelt. Lenyúzta a piacból, amit lehetett, oszt jónapot… Miért e bevezető? Sokszor kérdezték már tőlem, hová tűnt a sajtó nevelő, formáló funkciója. Amire csak azt tudtam válaszolni, sajnos nem tűnt el. Itt van, naponta hatást gyakorol rám, gyermekeimre, barátaimra, polgártársaimra. Sajnos, mert a mai tartalmak is nevelnek, de hogyan? Joshi Barath? Mónika? Posta pre teba? Smotánka? Valahogy úgy. A műveltséget, kultúrát nem lehet örökölni (Kodály után szabadon). Azt minden nemzedék újra és újra tanulja, magáévá teszi. És, bizony, a nevelés és oktatás egyik nagyon fontos jellemzője az erőszak. Írom ezt én, aki pedagógus koromban egyetlen egyszer ütöttem meg gyermeket, mert az közvetlenül a társa életét veszélyeztette. Az erőszakot korántsem csak úgy kell értelmezni, mint pofont, kényszert, nádpálcát vagy halántékhoz szegezett pisztolyt. A „mosd meg, fiam, a kezed ebéd előtt” követelmény, s ha nem mossa meg, akkor nincs ebéd. Ha én mondom meg, hogy gyermekem milyen filmet nézzen, mert ő a Carton Networkot szeretné, én meg nem, az is erőszak. S az eredmény? Egy konfirmandus táborban a kamaszok majdnem föllázadtak, amikor azt mondtam, az esti film nem az Üvegtigris lesz (pedig szeretem ám, az egyest) hanem a francia Kóristák. Morgás volt, majd kényszer. 90 perccel később a kamasz lányok az egyébként szentimentális, de francia alapossággal elkészített és értéket is közvetítő film végén nyíltan könnyeztek, a fiúk pedig „jól van, no” szavak kíséretében koptak a szobájukba – persze hogy tudom, a könnyeiket törölgetni. És szép este volt. Nagy Bandó anno Farkasházy rádiós távozásakor írt egy cikket, amelynek az volt a címe: Volt egyszer egy rádió. Siratta a rádió nyolcvanas éveit, amikor az még kulturális intézmény volt, most meg csak médium. Sajnos nem írta meg az odakívánkozó alcímet: Most meg van nyolcvan. Amit sokan a nemzedékemből „eszi, nem eszi, madáreledel” alapon éltek meg az állami médiával, a múlté. Akkortájt ha nem is bámulták milliók, de mindenki tudta, hogy tegnap a Pavarotti föllépett az MTV-1-esen Kincses Veronikával, láttak karmesterversenyt meg Vitray, Egri féle vetélkedőket, nagyjából minden alapiskolás találkozott Öveges professzor fizikaóráival a tévében, amikor az Új Szó Brezsnyev elvtárs beszédeit közölte, felüdülés volt nagyokat vitatkozni a táncházmozgalomról vagy az értékekről a Jókai Napokon, mert az volt az érdekes tartalom. Igaz, nem volt pornócsatorna, nem volt Győzike, nem volt Kiszel Tünde és nem volt Joshi Barath, a szürkebarát társaságában volt viszont Karel Gott, Mary Zsuzsi és Rózsa Gyuri, tehát gagyi akkor is volt, csak módjával. Ez változott meg. Nagyon. A kérdőívbe még beírjuk, hogy közöljön a Vasárnap novellákat, szépirodalmat, meg Van Gogh képeket a hátlapon, mert olyan szép, de a valóságban a kertészkedő és az uborkapakolásos oldalakat nézzük meg, meg a botrányt, meg a sztárokat. A ma feladata az újságírásban az erőszakot csalafintasággá tenni. A Vasárnap maszek lap, tehát eleve kereskedelmi alapon kellett belőni, mégis jóval több közszolgálati tartalmat (public service – angolul könyvtárnyi irodalma van ám ennek) terveztem bele, mert tudtam a lapot a falunak készítjük, kereskedelmi alapon bejön. Mit ád Isten, bejött, hiszen négy éven át nyereséget termeltünk, azaz a tulajdonosok és a menedzserek hagytak minket dolgozni (soha, egyetlen tulajdonos nem kért tőlem számon tartalmat, pedig negyedik vezető posztomon vagyok). Sokan azt állították, hogy női lapot kell csinálni a Vasárnapból, most az, de nem tudom, milyenek a számai, nem az én dolgom. Most női lap, nem is rossz, de vajon a szlovákiai magyar falu elfogadta-e, nem tudom, ha igen az utódom is eltalálta, mit kell a lappal tenni. A Pátriában nagyon sokszor kellett elmondanom: a közszolgálat (public service) nem azonos a dög unalommal. A közszolgálat is lehet vonzó, kedves, kellemes, netán dinamikus, hiszen olyan kort élünk. Szerintem én is elaludnék a tévé előtt, ha ma sugároznák Vitray „Csak ülök és mesélek”-jét, vagy Szilágyi csodálatos éjjeli betelefonálós műsorát. Megváltoztunk, mi, akik már ötven fele húzunk, bizony mi is. Mi is szeretjük, ha technológiailag jobb, dinamikusabb az adás vagy szebb a lap. Mi is szeretjük, ha közérthetően, röviden, sallangmentesen kapunk híreket, és szeretjük, ha a kommentátorok tökösen odamondogatnak. A dinamikus, modern, akár kereskedelmi formátumokra hajazó médiumokba kell becsempészni az üzenetet, az értéket, akár Mozartot, vagy a subrime hitelek káros voltáról írott traktátumunkat. Ezt a feladatot viszont a mai médiavilág több oknál fogva nem képes ellátni. Sorolnám: 1. A modernizálást mindig mint valami romboló, rovancsoló, jogainkba tipró dolgot éltük meg. 2. A szlovákiai magyar sajtó minden egyes modernizációs kísérletét az addig kalákában dolgozó szerkesztőségek ELLENÉRE lehetett csak elvégezni. 3. A szlovákiai magyar sajtó kicsi piacon él, a rendszerváltás után viszont nem erőket koncentrált, hanem erőket forgácsolt szét. 4. A szlovákiai magyar piac mindig azt hangsúlyozta, hogy specifikus „szlovákiai magyar”, amitől aztán specifikusan rezervátumba záró utakra tévedt. De ne tessék azt gondolni, hogy csak a szakma művelői. Amikor az Új Szó nekiment bármely magyar politikusnak, az MKP-nak, a Csemadoknak, azért nemcsak az érintettek szidták, szapulták, hanem az olvasók is. Saját fészkünkbe piszkítottunk ugyan. 5. A szlovákiai magyar sajtó önmagában élő közösség, annak kapcsolata a külvilággal majdnem nulla – nagyon nagyon ritka kivételek az utóbbi hónapokban Új Szó – Sme viszonylatban voltak (mégiscsak egy kiadó). Grendel Gábor, Fél Krisztina, Morvay Péter nem publikálnak magyarul, igaz Holop, Molnár, Kövesdi, Gál Zsolti sem publikálnak szlovákul. Ma a rendszeresen szlovákul publikáló magyarok köre leszűkült az egy Grendel Lajosra a Sme vélemény-oldalán. Évekig publikáltam mindkét nyelven, most is csak átmenetinek tartom a hallgatást…. 6. A kis piacon nem a kisebbségi specifikumot kell állandóan hangsúlyozni, mégis valahogy ezt várjuk Új Szótól, Vasárnaptól, Pátriától. Pedig elég lenne csak az újságírást hangsúlyozni, s az, hogy valamely lapiunk vagy rádiónk szlovákiai magyar, ne jelentsen már többet helymeghatározásnál. 7. Több internetes portálunk van, mégsincs egy multimediális felvidéki portál, ahol írások olvasása közben esetleg egy kis létszámú, költséghatékony rádió szólna, egy egy jó videóval fűszerezve NETEN, mert 25 alatt már csak a neten jut médiához a delikvens. Minden regionális lap ezt csinálja Európában, mi nem. 8. Mindig országosnak akarjuk beállítani a médiánkat, pedig annyira provinciális, miközben sokkal aranyosabb, s talán sikeresebb is lenne regionálisnak megfogalmazni, de globális tartalommal. Ezen most ötletelek, pontosabban nem tudom megfogalmazni. S végül, de nem utolsó sorban (de csúnya közhely): Jóm lenne végre elfelejteni a KISEBBSÉG szót. Ne akarjunk már a szlovéniai vagy ausztriai magyarság sorsára jutni, amely valóban kisebbség, és egzotikus védelem alatt áll. Nem vagyunk kisebbek, csak (közigazgatási határoktól függően, s az államhatárok is azok) néha kevesebben. A kisebbségi mennyi, ha többségi EGY? Fél? Negyed? Vagy nulla? S ne feledjük azt sem, hogy a MENNYI kérdésére ilyen hülye felvetésben is én adom meg a választ, nem az állam, nem a közösség, nem a politika, nem a közélet. Hű, de elkapattam magam…. "Bocsánat, nem volt időm rövidet írni" (copyright by Zs. Nagy Lajos) Attila
Berci
2009. márc. 11. 00:31(Akinek nincs ideje, ugorjon a 3. pontra!) 1.Nem értek egyet Lovász Attilával. A műveltség illetve a műveltség hiánya nem okozója semminek. A világ ettől sokkal bonyolultabb, és felfoghatatlanabb. A műveltség, csak egy eszköz, mint mondjuk egy kés. A késsel lehet ölni és lehet kenyeret is szeletelni. A náci Németország az egyik legműveltebb kultúrkörnyzetből fejlődött ki. Lehet, ha kevésbé műveltek, jobban járunk. Persze a kommunista elit is javarészt művelt volt (pl. Acél elvtárs), azért még vidáman gyilkolászott. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a földön a legboldogabbak az eldugott őserdei törzsek tagjai. Akik ugye teljesen műveletlenek, festményt, színházat, stb még életükben nem láttak. Tulajdonképpen hálásnak kell lennünk a mai médiaviszonyoknak, mert annyira lebutítanak minket, hogy lassan már boldogok leszünk. És mi más lehetne életünk célja, mint a tartós boldogság... 2.Viccet félretéve, én rettenetesen, de rettenetesen unom a: bezzeg a mi időnkben sokkal jobb volt dumákat. Nem volt jobb, csak más volt. Meg kell nézni a száz évvel ezelőtti írásokat, ugyan úgy kárhoztatják a saját korukat. Ugyan úgy az az érzésük a korabeli szerzőknek, hogy a fiatalok egyre tiszteletlenebbek, műveletlenebbek. A kultúrára nincs igény, stb. Kétszáz évvel ezelőtt, dettó. Nagy valószínűséggel a műveltség és műveletlenség, a jó és a rossz, a természet torvényszerűségei értelmében az egyensúlyi állapot körül oszcillálnak. Mondjuk egészen biztosan rossz és főleg dögunalmas volna egy olyan világban élni, amelyben nem lennének bűnözök és amelyben a sarki fűszeres és a vécés néni a kanti filozófiáról értekeznének egymással. 3.De a fordítottja is katasztrofális lenne. Ezért akik elhivatottak, és a műveltség oldalán harcolnak, maximálisan professzionálisan kell végezniük a dolgukat. És ezt nekünk jogunk van számon kérni rajtuk. Ez vonatkozik a szlovákiai magyar újságírásra is. De a tényeket alaposan megvizsgálva arra jöttem rá, hogy nem lehet panaszra okunk, mert a szlovákiai magyar újságírás túlteljesít. Ha megnézzük a médiakutatók éves jelentéseit az Új Szó a napilapok, a Vasárnap pedig a hetilapok között, rendre a legöregebb és legalacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező olvasótábort tudja felmutatni. Ismétlem az összes szlovákiai sajtótermék olvasóival összehasonlítva. Mi egy a Szabad Újság "lenduletes" stílusában íródott és a magyarországi Blikk "színvonalas" tematikáját utánzó sajtótermékre vagyunk kalibrálva. Ezzel szemben mondjuk az Új Szó azért egy másik színvonalat képvisel. Konkrétan kiemelném a keddi Focitippet és a szombati Szalont. A Szalon az egy kultúrmisszió, én nem is értem, hogyhogy meg tud ilyesmi is jelenni. A Focitipp első ránézésre egy sportmelléklet, de második ránézésre egy irodalmi alkotás. A foci nevű vivőanyag segítségével furmányos módon tömegekkel ismerteti meg a kortárs magyar és világirodalmi alkotókat. Sírnom kell mikor látom, hogy a focit kedvelő melós Örkényt és Esterházyt (is) elolvassa a Focitippben. Máshol nem olvasná el az tuti. Aki ismeri ezt a mellékletet, tudja miről beszélek. Az is tény, hogy a Szalon nem növeli az eladott példányszámot, a Focitipp pedig egészen biztosan igen. Szóval mindent lehet (még nálunk is) csak akarni kell. De, hogy valami negatívval fejezzem be: a Vasárnap amióta Nők Lapja imitátorok vették kézbe az irányítását,. a benne rejlő lehetőségekhez képest szerintem szörnyen alul teljesít. Warum?
nyomkereső
2009. márc. 11. 09:28Köszönöm az eddigi hozzászólásokat. Az alapkérdés viszont, melyre továbbra sem ismerjük a választ, az, hogy vajon miért nem nyernek egyetlen díjat sem Szlovákiában a magyar újságírók?
jclayton
2009. márc. 11. 10:04azért, mert a szlovákiai és a magyarországi újságíróktól eltérően még nem alapítottunk magunknak egyetlen díjat sem
Parkanyer
2009. márc. 12. 12:39Attila erdekeseket irt le, meg Berci is. nem hinnem, hogy az lenne az egyeduli becnhmark, hogy nyernek/nem nyernek dijjat. dijjat lehet alapitani ezerfelet es osztogatni ezerfele. sok jo film nem kapott oscart es attol meg jo filmek.
Parkanyer
2009. márc. 12. 12:40miert irom a dijat ket jj-vel? bocs...
lovasz attila
2009. márc. 18. 16:25csak annyit: a bezzeg a mi időnkben nagyon nem az én stílusom, remélem nem így volt érthető pl. a Vitrayra való utalásom. Csak annyit szerettem volna elmondani, hogy BÁR az adott korban Vitray embelamtikus figura volt, HA MA nézném meg a Csak ülök és mesélek-et, halálra unnám magam, mert a világ, az én világom is megváltozott. Ami a média és elsősorban a tv hatását illeti, ott viszont érvényes, hogy az egytévés világban bizony az "eszi, nem eszi, madáreledel" elve keményen érvényesült, ami viszont nem ártott meg a tisztelt médiafogyasztóknak. Továbbra is fönntartom, amit a műveltségről írtam. Az iskolázottság, a szakképzettség és a műveltség nagyon eltérő dolgok, én a náci Németország elitjeit egyáltalán nem tartom műveltnek, esetleg iskolázottnak, képzettnek, szakképzettnek stb. De ez csak értelmezés kérdése... L.A.
lovasz attila
2009. márc. 18. 16:27ja, az alapkérdéshez: miért nem nyernek díjat? Nem zavar, hogy nem nyernek díjat, volt egy szlovákiai magyar újságírói díj, amit speciel nagyon is alkotó koromban (ma inkább vezető vagyok és keveset publikálok) el sem fogadtam volna, egyetlen indoklással: nem csak a díj tulajdonosát minősíti a díj, hanem a díjat is a tulajdonosok. A többi már túl személyes lenne...
nyomkereső
2009. márc. 18. 18:37Ha jól értelmezem az érintettek eddigi szavait, akkor a szl-i magyar zsurnalisztikával valójában minden rendben van. A díjak elmaradásának magyarázata az, hogy a szlovákra fordított szöveg már nem olyan, mint az eredeti. Csak kérdezném, hol van akkor a minőségi magyar munka, publicisztika, interjú, oknyomozó írás, karikatúra, kommentár? Mint megtudhattam, egy ilyen pl.a Focitipp. Jövő kedden meg is veszem. És a többi?
Berci
2009. márc. 27. 12:34Jelmondat: A kisebbségi lét nem lehet kifogás, ha az igényességről, minőségről és a színvonalról van szó!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! A díjakra szükség van, ebben egyetértek a szerzővel. Bár azt tudatosítani kell, hogy a legjobbak általában, csak haláluk után kapnak díjakat. Ez az emberi természetből következik. Szóval a díjakra a megmérettetésre szükség van. A szlovákiai magyar díjazható szakterületeket két részre osztanám, a nyelvfüggőkre(újságírás,irodalom,színház,oktatás...) és a nyelvfüggetlenekre( képzőművészet, tánc, zene, gazdaság, számítógépes programozás...). A nyelvfüggők esetében egyértelműen a magyarországi megmérettetés a járható út. Felesleges és provinciális volna szlovákiai magyar újságíró díjakat kiosztani. Mert minél nagyobb az összehasonlítási alap annál pontosabb a végeredmény. (Lásd még: J.A.: A mindenséggel mérd magad!). Egyszóval, szlovmagy újságírók, kiadók tessék nevezni a mo-i megmérettetésekre. Nem szabad félni a megmérettetéstől. Mikor én gyerek voltam és rájöttem, hogy apám nyerni hagy a sakkban, minéig dühbe gurultam és megalázottnak éreztem magam. És mikor határon túli színházak fesztiváljáról, meg hat. túli tévések fesztiváljáról hallok, mai napig megalázva érzem magam. Csak azon csodálkozom, hogy a résztvevők nem. Valóban annyira fájdalmas szembesülni a ténnyel, hogy mondjuk szlovmagy színházat az elmúlt 10 évben nem hívták meg a POSZT-ra, míg kárpátaljai, meg erdélyi színházakat igen? Nem volna-e mindenkinek jobb, és nem volna-e sokkal előremutatóbb, ha reálisan látnánk a saját eredményeinket? Vesszen a provincializmus!!! A nyelvfüggetlenekre ugyan ez vonatkozik, azzal a különbséggel, hogy ők egyszerre tudják magukat megméretni Szlovákiában, Magyarországon és az EU-ban. Ebből is látszik, hogy a kétlakiságnak is vannak előnyei, és erről gyakran megfeledkezünk. Szóval kedves képzőművészek, táncművészek, stb. nem bezárkózni, hanem kinyílni, és megmérettetni magunkat. Mondjuk olyanokat, hogy szlovmagy képzőművészet, mint fogalom, gyorsan elfelejteni! Vesszen a provincializmus!!! Vissza a szlovmagy tényfeltáró újságíráshoz. Két komolyabb dologra emlékszem, az Ifjú Szívek igazgatóváltására és a komáromi rendszámtáblás ügyre. De, félek mindkét esetben a közvetlen érintettség, és a személyes antipátia volt a fő mozgató rugó. Egyszerűen nem értem, hogy a közéletben eszmeileg ellentétes oldalon álló szlovmagy sajtótermékek miért nem tárják fel a másik oldal zűrös ügyeit. Pedig ezt diktálná a logika, és mi közemberek sokkal tájékozottabbak lennénk, és az elitünk pedig sokkal jobban ellenőrzött. Például, az Új Szó miért nem tárja fel nagyon alaposan a 90-es évektől a köztudatban élő fámát, hogy Duray és Dobos óriási pénzeket kapott saját magánvállalkozásaira magyar közpénzekből? Valamint a Szabad Újság miért nem néz utána a kuponos privatizációban a szlovmagyarokat megcélzó és később tönkrement (kitunelozott???) Fundament-Invest alapnak? ( lásd: http://www.orsr.sk/vypis.asp?ID=6674&SID=7&P=1 , http://www.orsr.sk/vypis.asp?ID=19950&SID=2&P=1 ) Ha, nem megy másképpen én a magam részéről nem érezném, gyávaságnak, ha az internet előnyeit kihasználva anonimitásban tárnák fel honi újságíróink az elitünk zűrösebb ügyeit. Országos, de akár helyi szinten is. Mit szólnának kedves újságírók, ha arra biztatnám Önöket, ébredjenek fel és segítsenek elérni, hogy nekünk legyen az egyik legjobban ellenorzott elitünk! Hát nem ezért választották ezt a pályát???
Halász Ferenc
2009. máj. 07. 01:06T. Berci, “Ha, nem megy másképpen én a magam részéről nem érezném, gyávaságnak, ha az internet előnyeit kihasználva anonimitásban tárnák fel honi újságíróink az elitünk zűrösebb ügyeit. Országos, de akár helyi szinten is. Mit szólnának kedves újságírók, ha arra biztatnám Önöket, ébredjenek fel és segítsenek elérni, hogy nekünk legyen az egyik legjobban ellenorzott elitünk! Hát nem ezért választották ezt a pályát???” Mit szólnának kedves muzsikusok, ha arra biztatnám Önöket, ébredjenek fel, és segítsenek elérni, hogy nekünk legyen a legkellemesebb hangulatú városunk? Csak ki kell ülni a zongorával az utcasarokra, és durr bele a billentyűkbe! Hát nem ezért választották ezt a pályát??? Mit szólnának kedves fogorvosok, ha arra biztatnám Önöket, ébredjenek fel, és segítsenek elérni, hogy nekünk legyen a legápoltabb fogazatú népességünk? Csak ki kell ülni a felhúzhatós székkel, fogóval miegymással az utcasarokra, és durr bele a szája közepibe! Hát nem ezért választották ezt a pályát??? Ez mindössze két variáció egy témára, a tiedre, kedves Berci, egészségedre, de lehetne folytatni a végtelenségig. Még szép, hogy nem tartanád gyávának “az internet előnyeit kihasználó”, anonimitásban invesztigáló zsurnalisztát. Tessék még egyszer figyelmesen elolvasni Bokonon hozzászólását: “Tényfeltáró riport, ugyan már, egy szlovmagyar tudósítótól azt is kérnek,csak nem tudom, mikor írja meg szerencsétlen, főképp felkészülve, tisztességesen, hogy mással ne is kelljen fogalkoznia, meg négysoros pitsaságokat is, meg még sok mindent, amire se agyad, se időd,se nem újságírói munka, de teljesíts, még, még, még.” Hát Bokonon már csak tudja, miről beszél, pedig ő csak regionális tudósító, akik meg naaagy fővárosi újszósok, azok hol kint loholnak, hol bent csücsülnek,de akkor már a technikai szerkesztő munkáját is el kell végezniük, legalábbis egy részét, bizony, nehogy véletlenül unatkozzanak. Az ötödik bőrt is lenyúzzák róluk. És micsoda pénzekért! Uramisten! A szlovák kollégák háromszor körülröhögnék, ha tudnák. De Te, kedves Berci és sokan mások azt hiszik, hogy egy ujjpattintás az egész, a skribler odamegy, felgöngyölíti, és honderűből, hazavisszaságból – természetesen ingyen, mert nincs fogalmam, de neked sem, hogyan oldható meg a honorálás – leprodukálja az interneten a csodás nagy leleplezéseket. Ahogy Berci meg Móricka elképzeli. Itt és mindenhol a nagyvilágban mindenki keresni akar, csak a szlovmagy újságnyíró dolgozzon ingyen. Kérdezd meg, mennyiért dolgoztatják a szlovmagy internetes újságok dolgozóit? Fillérekért. Annyiért, amennyiért te még felkelni sem lennél hajlandó. Kis pénz, kis foci.
SLEZÁK LAJOSNÉ
2009. jún. 11. 14:51TISZTTELT JOSHI ÚR.DUNAVECSÉRŐL IROK ÖNNEK KÉREM A SEGÍTSÉGÉT!gyermekemet egyedül nevelem 13 éve.aki asthmás,epilepsiás,KŐZÉP FOKU AGYSÉRÜLT.HOSSZÚ ÉVEK ÓTA PERESKEDEM VOLT FÉRJEMEL AKI NEM FIZET GYERMEK TARTÁS DIJAT.NEM LÁTOGATJA,NEMSEGIT A NEVELÉSÉBEN,AZ ÉN ÉLETEM MÁR KILÁTÁSTALAN KÉREM SEGÍTSEN NEKÜNK.HUGOM E-MAIL CÍMÉT ADOM MEG.KÉREM VEGYE FEL A KAPCSOLATOT VELE.Ö ÉRTESÍT.SLEZÁKNÉ
A kommenteket lezártuk.