Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. Tényleg?

Szinte évente felbukkan valahol egy-egy sajtótörvény, ami miatt újságok tiltakoznak fehér címlappal, közvélemény háborodik fel, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) bírál. A politikusok néha őrjöngnek, mit és hogyan írjon egy-egy újságíró, nem is beszélve arról, hogy egyes karikatúrák hogyan ki tudják akasztani a honatyákat. Úgy döntöttünk, kicsit mélyebbre ássuk magunkat a témában, országhatáron kívül és belül – íme, a végeredmény.

Ahol gyilkolnak

Minden évben megjelenik egy felmérés, melynek Press Freedom Index (PFI) a neve, ami sorrendbe állítja az országokat a sajtó és a szólás szabadsága, a cenzúra mértéke szerint. Az is megtalálható benne, hogy a helyzet mennyire javult, ill. rosszabbodott az előző év óta. Oroszország a 2010-es listán az előkelő 140. helyet foglalja el. A 178-ból.

Az orosz alkotmány biztosítja a szólásszabadságot, szabadon lehet az információt beszerezni, átadni, terjeszteni bármilyen törvényes eszközzel. Mindenkinek joga van a saját vélemény megformálására, és senkit nem lehet rákényszeríteni, hogy megtagadja a véleményét vagy meggyőződését. Garantálva van a sajtószabadság, a cenzúra pedig tiltott.

A gyakorlatban viszont a sajtó saját magát se tartja szabadnak. Az újságíróknak nincs lehetőségük, hogy az ország  legégetőbb problémáiról írjanak: az emberi jogok betartásáról a Kaukázuson, korrupcióról, a szervezett bűnözésről, a kegyetlenkedésekről a büntetés-végrehajtásban. Illetve, írhatnak, ha még azelőtt szeretnének meghalni, hogy megjelenik az első ránc az arcukon. Oroszországban Irak után a második legveszélyesebb hely egy firkász számára – 20 év alatt összesen 164-210 újságíró halt meg az országban erőszakos halállal – a pontos számot nem ismeri senki. Lelövik őket az utcán, vagy véletlenül kiesnek a 14. emeletről. Az államnak pedig nem érdeke a gyilkosságok felderítése (megemlíthető például Vlagyiszlav Lisztjev esete, aki az állami tévécsatornán, az ORT-n próbált rendet tenni, ezzel beletenyerelt az oligarchák bizniszeibe. Mikor az ügyön dolgozó rendőrtiszt listát adott át a gyanúsítottak neveivel, és házkutatási engedélyeket kért az ügyészségtől, hirtelen elküldték szabadságra, majd elvették tőle az ügyet).

   

A helyzet odáig fajult, hogy az újságok saját magukat cenzúrázzák a túlélés reményében. Vagy a következő eset is egy sok a tipikus közül – Vologda város volt polgármestere, Jevgenyij Sulepov bevezette, hogy mielőtt a nyomdába kerülne a városi újság – Vologodszkije Novosztyi kötelező átküldeni a polgármesteri hivatalba „átnézésre, egyeztetésre és megerősítésre”.

A köztévé – Pervij kanal – a lakosság 98,8 százalékának fő információ forrása. Ha az ember néha belekukkant, mást nem is hall, minthogy „Putyin azt mondta” és „Medvegyev elutazott“ kezdetű mondatkonstrukciókat. Ezenkívül előfordul, hogy elfelejtenek tudósítani az ellenzék kínos megmozdulásairól, mint pl. a jelenlegi, Vörös téren zajló tüntetésekről a választások végeredménye ellen.

Ahol a nyakadban lihegnek (és kismértékben gyilkolnak)

Belarusz – PFI – 154. helyezés. Az állami tévé és rádióadóknál komoly agymosás folyik, az információ áradatot az állam komolyan szabályozza. Az ellenzéki képviselőknek nincs terük a médiában való megnyilvánulásra, hiszen ha nem hallják őket, kevésbé zavarják meg a lakossági birkaeffektust. Vagyis semmiképp sem összeegyeztethető a politikai pluralizmus eszméivel. A külföldi, elsősorban az orosz tévécsatornák programjait rendszeresen cenzúrázzák.Kivágják azokat a részeket, ahol Lukasenko elnököt negatív, esetleg szatirikus hangnemben (pl. a komikusok viccei) mutatják be. Mint már írtunk róla emitt, az internet is komoly felügyelet alatt áll. Csak a Beltelkom cégen keresztül lehet kapcsolódni a hálózatra, a cég pedig a számára kényes oldalakat egyszerűen elérhetetlenné teszi.  Hab a tortán, hogy a belarusz törvények tiltják az interneten keresztüli hívásokat – így mondjuk skype-on sem lehet csevegni, továbbá az internet kávézókban is csak névre szóló regisztráció után szörfözhetünk zavartalanul (?).

Néha előfordul egy-két kínos személy eltávolítása, itt főleg ismeretlen okok miatt rács mögé csuknak ellenzéki személyeket, de persze mindig akad tisztázatlan körülmények között elkövetett öngyilkosság is…

Ahol perelnek – Irány a Szociáldemokrácia Rocinante hátán

Persze, valaki számára csak érdekes exotikum, viszont tájainkon is van mivel büszkélkedni.Ugye, emlékszik még mindenki Robert Fico próbálkozásaira, hogyan lehetne az állampolgárok (értsd: politikusok) nyugalmát kevésbé zavarni a sajtó nevezetű förmedvénnyel? A törvény, ami 2008. június 1-jén lépett érvénybe, hivatalos közlemény szerint a lakosság érdekeit próbálta meg védeni. A megkérdezett újságírók viszont pont ellenkezőleg vélekedtek. Szerintük a törvényben fellelhető  leginkább vitatott „válasz joga“ (právo na odpoveď), kizárólag a politikusokat érintette. A törvény szerint ugyanis egy-egy eseményre az újságok kénytelenek voltak megjelentetni az érintett személyek reakcióját, akár igaz volt a hír, akár nem, méghozzá ugyanazon az oldalon és ugyanakkora terjedelemben. A napilap viszont a törvény értelmében ehhez már nem fűzhet további kommentárt. A Smer elnökének harcára is emlékezhetünk, amelyet a média ellen folytatott, kedvence a Sme és a TA3 volt. Külön szeretettel nevezte őket hasonlatosnak a legősibb mesterség űzőihez. Heroisztikus próbálkozásairól a gonosz és hazug média ellen eszembe jutott egy közmondás, miszerint nem biztos, hogy a víz a hülye, ha a kacsa nem tud úszni. Végül a törvényt tavaly novemberben pofozta ki a koalíció egy elfogadhatóbb variációra, ugyanis a reakciókat már nem kell mindenáron, pénzbüntetés terhe mellett megjelentetni.

Ahol az újságok fehér címlappal jelennek meg

A legutóbbi visszhangot kiváltó sajtótörvény pedig a magyarországi volt. A fél éves magyar EU elnökség helyett is inkább ezzel foglalkozott Európa, ahelyett hogy az általuk elért eredményeket dicsőítette volna. Itt a sokat tárgyalt törvény 2010. december 20-án lépett érvénybe. Támadások pedig azért érték több oldalról is, mivel szakértők szerint veszélyezteti a média pluralizmusát és a szerkesztői szabadságot. A Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság egy olyan plusz funkciót kapott, amellyel az egész sajtót –az elektronikusat is beleértve – ellenőrzése alá vonja, illetve szankcionálhatja is. A Médiahatóságot pedig a kormányzó párthoz közeli személyek irányítanak, így gyakorlatilag most Szalai Annamária A Cenz-Ura. A médiahatóság emberei bármely szerkesztőségben megjelenhetnek és iratokat foglalhatnak le, még akkor is, ha éppen semmilyen jogsértés nem került megállapításra. Az informátorok nevét pedig az újságírónak kötelessége lesz felfedni, ami szintén megkérdőjelezi, vajon szabad-e a sajtó déli szomszédjainknál.

Ahogy ki kellene néznie

Egy demokratikus állam alapkövetelménye a sajtószabadság. Egy felvilágosult politikusnak fel kellene ismernie a benne rejlő kommunikációs lehetőségeket, és a kritikával meg kellene tanulnia együttműködni. A legrosszabb esetben is a kötelező rosszként tekinteni a médiára, és nem mindenáron befolyásolni. (És most megszólal a vekker, és fel kell kelnem az álomvilágból).

Azt pedig a kedves Olvasóra bízzuk, hogy szerinte melyik a szimpatikusabb – mindenáron úgy kinézni, mintha komoly, demokratikus európai országok lennénk, vagy eleve meg se próbálni a látszatot fenntartani, hogy szabad a véleménynyilvánítás.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!