Bloggeretika

A felkérés, miszerint írjak a Körképnek, már évekkel ezelőtt érkezett. Nagyon örültem neki. Mégis csak most kerül erre sor. Miért?

Kezdem azzal, hogy az utolsó előtti mondatban nem mondok igazat, ugyanis már kétszer publikáltam a Körképen (itt és itt). Álnéven. Akkoriban ez volt a bloggerszokás. Remek, éleseszű írótársaim voltak, a dolog igazából azonban csak miattuk tetszett, de abbahagytam, mert valahogy nem éreztem magam a bőrömben. Nem szeretem az álnevet. Miért? A probléma bonyolult, a hely kevés, de talán megragadható a lényeg.

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

Elég egy pillantás a közösségi oldalakra. Emberek más emberek tömegével, sokszor teljesen idegenekkel osztják meg életük rezzenéseit, akár a legintimebb pillanatokat is, például a kakiló gyermeküket vagy azt, hogy észveszejtően szerelmesek XY-ba, akivel aztán több folytatásban nyilvánosan enyelegnek (még a férfineműek is, holott négyszemközti helyzetben állítólag belőlük egyébként nagyon nehezen szakad ki az az egyszerű kis szó, hogy szeretlek). Ezek az emberek a facebookon keresztül legalább annyira az exhibicionizmusukat fejezik ki, mint a szerelmüket (a kettő persze nem zárja ki egymást).

Az exhibicionizmus talán kicsit negatívan terhelt szó, legyen inkább kitárulkozás.  Kifejezni magunkat. Megmutatni, kik vagyunk. Hogy „látva lássanak“. Ez az internet zsenialitása. Hogy azok az emberek is, akiknek egyébként nem lenne erre módjuk, kifejezhetik, megmutathatják  magukat akár szó szerint lemeztelenedve. Mert bizonyos fokig mindenki exhibicionista. Az újságíró a „hivatásos“ író is.  Nemcsak késztetésből, belső igényből ír, hanem azért is, mert akarja, hogy mások olvassák. Ezt persze álnéven is megteheti. Csakhogy álnéven nem igazi, nem teljesen az énhez kötődő a kitárulkozás – hacsak nem köztudott, hogy kinek az álneve az.

Mégis vannak, akik álnéven írnak. Megkérdeztem bloggerektől, hogy miért. Válaszaik lényege: nem akarják, hogy az emberek azonosítsák őket azzal, amit leírnak, nem akarják, hogy kiderüljön, hogyan gondolkodnak. Vagyis nem vállalják magukat a nyilvánosság előtt. Akkor  miért nem a fióknak írnak? Mert mások számára is van mondanivalójuk. De akkor miért nem  olyasmiről írnak, amit vállalnak? Azért nem, mert elsősorban arról akarnak írni, amiről nem akarják, hogy mások tudják, hogy az az ő véleményük. Tessék? Mert szégyellik magukat, nem akarják kiadni, leleplezni  magukat. Vagyis ki is akarnak tárulkozni, mert vonzó dolog kilépni a névtelenségből, meg nem is akarnak, mert ennek következményei riasztólag hatnak rájuk.

Álnéven írni köztes megoldás: több, mint a semmi, főleg, ha van egy baráti kör, véleményekben közelálló emberek társasága, aki tudja, hogy ki rejlik a nickname mögött, így van személyreszóló visszajelzés. De a nagyközönség számára rejtve akarnak maradni.  Megjegyzem, ezek kezdő, fiatal bloggerek voltak, akik közül azóta sokan már saját néven írnak. S ez jó. Mert a közíráshoz nem elegendő az író kitárulkozási vágya. Legalább annyira szükséges feltétel a felelősségtudat. A leírt szó hatalma nem frázis, hanem tény. Akinek nem elég, hogy a facebookon magánemberként közölhet véleményeket, információkat, hanem valamilyen módon professzionálisabb szerepkörben akarja ezt tenni, mert érzi, tudja, hogy ennek más súlya van, erkölcsi kötelessége ezt tudatosítani. Nyilván más felelőssége van annak, aki mondjuk verseket költ vagy kézimunkázásról ír, mint annak, aki sokak életét akár  kulcsfontosságúan befolyásoló eseményekről tudósít vagy fejti ki véleményét.

   

Persze ezt is teheti álnéven. Erről az jut eszembe, hogy a névtelen leveleket a szerkesztőségekben valamikor a kukába dobták. Nem mintha névtelenül nem lehetne igazat írni. De névtelenül sokkal könnyebb hazudni, rágalmazni – magánemberként is. Ha pedig valaki újságíróként nem vállalja magát, a leírt szavait, az számomra minimum nem hiteles. Rejtőzködni persze nemcsak kimondottan rossz szándékkal lehet, például provokáció, rágalmazás, hazugság terjesztése céljából.  Biztosan vannak más okok is. Talán vannak. Vannak?

De nekem a tisztességes szándékú újságírás – legyen bár klasszikus vagy online formájú, s legyek bár olvasó vagy író – nem rejtőzködő személyhez kötött tevékenység. S örömmel látom, hogy ma ezt már mások is tudatosítják.

Lampl Zsuzsanna

Nyitókép: homestoriesatoz.com

        Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!