Bort, búzát, békességet…

Az alábbiakban Hajdók Katalin vendégszerzőnk írását közöljük.

A szlovák-magyar helyzet alakulását figyelve az utóbb hetekben (hónapokban?) rengeteg megválaszolásra váró kérdés halmozódott fel bennem. Mi az ami zajlik körülöttünk? Mi váltotta ki ezt a helyzetet? Mikor kezdődött? Véget érhet egyáltalán valamikor? Miért viselkedünk úgy, mintha egymás ellenségei lennénk? Hogyan akarjuk a múltat magunk mögött hagyni, amikor csak a múlt sérelmeire építjük mindennapjainkat?

Sajnos egyiket sem tudtam megválaszolni. Vagyis pontosabban meg tudtam válaszolni,  csak nem tudtam általánosan érthető formába önteni. Hogy mi az, ami segített? Azt szeretném most megosztani.

A hétvégét szülőfalumban, egy bodrogközi kis községben töltöttem. Hazajövetelemkor még nem sejtettem, hogy édesanyám kalácsaitól és töltött káposztájától eltekintve történik majd valami felejthetetlen – nemcsak gasztronómiai – élmény. Tévedtem.

A szombati, királyhelmeci események kapcsán az egész környék reflektor fénybe került. A magyar illetve szlovák sajtóban egyaránt a főhelyeken szerepelt. De nem vagyok benne biztos, hogy ilyen hirnévre vágytunk. De most ez is sikerült, mégha semmit sem tettünk érte.

Én most mégsem erről szeretnék beszélni. Hanem arról, hogy szombat este, a már említett helyszínre – kisfalumba –  látogatott a Csatrangos Fesztivál keretén belül két hagyományőrző együttes. Egy szlovákiai szlovák és egy magyarországi magyar együttes, akik a fesztivál küldetéséhez méltón, különböző népzenei csodákkal kápráztatták el kis közönségüket – a kis közönség szó szerint értendő, de erről talán majd legközelebb.

   

A kultúrházba érkeztemkor nem számítottam semmiféle euforikus élményre, sem különleges teljesítményre. Ekkor tévedtem másodszor. Lenyűgözött ugyanis a vendégszereplők lelkesedése és alázata, valamint a több hetes magyar –  szlovák hercehurca közepette, végre azt láttam, hogy ebben a falusi kultúrházban rejlik az egész konfliktus megoldása. Ez pedig a kölcsönös tolerancia és egymás iránti tisztelet. Végre azt láttam, hogy nincs szlovák és magyar. Emberek voltunk, akiknek a múltja és immár a jövője is összefonódik. Egy történelmi és kulturális egészet alkotunk, amit nem lehet csak úgy elvágni. Egyek voltunk és vagyunk.

Egy helyen örülhettünk Sáros- és Zemplén megyei táncoknak, mezőségi csárdásnak, magyar verbunknak, valamint rövid ízelítőt kaptunk a gömöri táncokból is. Hallhattunk még erdélyi megzenésített mondókákat, gyermekjátékokat és népdalokat is. Együtt volt az egész Kárpát-medence kultúrája és népi hagyományai. Csak a zene és kultúra iránti tisztelet és szeretet volt a fontos. Az, hogy tudjunk egymásnak örülni.

Nagyon jó érzés volt. Végre ismét itthon érezni magam. Igazán itthon. Nem kitaszitottnak és hontalannak. És mindez egy olyan szombat délután, amely ismét a nemzetiségi összeférhetetlenség és a kisebbségi jogok megcsorbításának a jegyében telt. Ezért nem is kivanok mást, csak úgy csatrangosan „Bort, búzát, békességet, adjon a jó Isten mindenkinek bőven”…, de ha lehet, akkor a békességből dupláznánk… Itthon. Felvidéken.