Fela Kuti, nigériai jazz-zenész, Bob Marley generációjából mondta még egykoron, hogy a zene a jövő fegyvere. Arra bíztatta a népét, hogy bombák és gépfegyverek helyett zenével harcoljanak a szabadságukért és az elnyomó korrupt rezsim ellen.

A zenének hatalmas ereje van. Képes a tömeghez, az egyszerű néphez szólni. Beszélni a nyelvükön, nevükön nevezni a dolgokat, érzéseket és véleményeket kinyilvánítani. Elmondani olyan dolgokat, amelyeket politikusok nem képesek, vagy csak egyszerűen nem akarnak megfogalmazni. Erre jó példa a 70-es évek jamaikai reggae-je, amely akkoriban egyfajta szimbólumot képezett – a társadalmi viszonyok megváltoztatásába fektetett remény szimbólumát, a kitörés reményét az elnyomottságból és a szegénységből, az élet szabadságának érzését. „Ébredjetek, álljatok fel és harcoljatok a jogaitokért”, hirdette Bob Marley „Get Up, Stand Up” című dalában. Habár ezzel a nótájával jobbára a Karib-térség népét akarta megszólítani, de rövid időn belül elterjedt szinte az egész világon, és mondhatni, hogy az elnyomottak és a szabadságukért küzdő népek egyfajta himnuszává vált. Ezzel is bizonyítva, hogy a zene univerzális nyelv.

Az „Egy Világ” elnevezésű dokumentumfilm-fesztiválon is találkozhattunk hasonló tematikájú filmekkel. Az egyikük az afgán szupersztár történetét dolgozta fel. Benne fiatalok versenyeznek a nálunk szinte nevetségesnek mondható 5000 dolláros fődíjért, és a reményteljes énekesi karrier szétfuttatásáért. A döntőbe jutott énekesek között 3-4 nő is akad. Így leírva, pusztán konstatálva, hogy létezik egy afganisztáni szupersztár is a világon, és benne nők is versenyeznek, talán nem is mond senkinek semmit, és fel sem kapjátok rá a fejeteket. Hisz nálunk ezek mindennaposak, magától értetődőek. De Afganisztánban ez hatalmas dolog. Persze ismerni kell hozzá Afganisztánt, a történelmet, az embereket, az iszlám kultúrát, hogy egyáltalán felfogjuk, hogy miről is van szó.

Pár évvel ezelőtt még tilos volt énekelni és táncolni Afganisztánban. A rádió és a gramofon birtoklását büntették. Nem is beszélve arról, hogy a nők nyilvános szereplése versenyeken, vagy csak úgy általánosságban ún. „magamutogatás”, nem örvend nagy népszerűségnek az iszlám világban, és még manapság is halállal való fenyegetések kísérik a szűkebb vagy inkább tágabb „szurkolótábortól”. Ilyen viszonyok között afgán nőknek a nyugati kapitalisták mintájára épülő zenés megmérettetésekben részt venni kész öngyilkosság. Mindennek ellenére ez a kezdeményezés megmutatta, hogy az emberek ki vannak éhezve a zenére. Elegük van már a háborúkból, az erőszakból, a diszkriminációból, élvezni akarják a szabadság és az egyenlőség érzését. A zene egyfajta módját képezi számukra a tolerancia és a demokrácia elérésére. Az afgán szupersztár több mint egy egyszerű show. Mérföldkő. Az, hogy már afgán nők énekelnek ilyen versenyeken, és tömegek szurkolnak nekik, már önmagában a változás jele.

 hirdetes_810x300  

Másik elég érdekes színfoltja a zene világának az iszlám punkrock előtörése. A „Taqwacore” című dokumentumfilm szintén a zene, a konzervatív iszlám tradíciók és a szabad véleménynyilvánítás közötti kapcsolatokra épít. A film a fiatal muszlimok alkotta vegyes zenekar amerikai és pakisztáni körútját mutatja be. Sajátos véleményükkel, zenéjükkel és a Korán sajátos interpretálásával mindenhol meg nem értéssel fogadják őket, legyen szó iszlám, vagy éppenséggel nem iszlám világról. Ez egyfajta lázadásnak tekinthető tőlük az otthoni rendszer ellen. Kitörni a konzervatív tradíciókból, és harcolni a szabad véleménynyilvánításért és személyi szabadságért.

Persze a zene kétélű fegyver. Nem csak pozitív hatása van. Erről szól a „Tibet énekel” című dokumentumfilm, amelyben arra mutat rá a rendező, hogy hogyan szorítja ki a kínai popzene az ottani tradicionális zenét.

Másik példának fel lehet hozni Kriza Bori filmjét az erősödő magyar nacionalizmusról és a radikalizmusról a 2007-ben készült „Dübörög a nemzeti rock” című filmjében. A dokumentumfilm a „nemzeti rock“ születéséről és növekvő szurkolótáboráról, és az ezt a műfajt művelő Erőszakos Romantika elnevezésű szélsőjobboldali ideálokra építő zenekarról szól. Az említett zenekar a kemény rock műfajába épít be lágyabb népzenei, folklór elemeket. Ilyenre bulizik a jónép, amikor bevetésre készülődik.

Elég érdekes film. Szép propaganda alkotás lehetne. A zenekar tagjai is viszonylag elég értelmesen nyilatkoznak benne, és a szurkolótáboruk képviselői is. Pár apró nüansz és ellentmondás azért becsúszik a filmben. Ilyen például az, amikor arról beszélnek, hogy miért sorolják be őket a radikális, szélsőséges zenekarok közé, hisz szólásszabadság van, szabad véleménynyilvánítás, mindenkinek van véleménye, mindenkinek joga van hozzá, hogy azt csináljon, amit akar. Meg persze, hogy ők nem rasszisták. Hogy honnan vettük az ellenkezőjét? Ezzel mondjuk cseppet ellentmond a zenei paletta, amelyben végigmegy a zsidózás,  meg az a tény, hogy a szurkolótáborból két leányzó is nyíltan beszél arról, hogy mennyire lenézik a zsidókat és a cigányokat. Persze nem rasszisták, de a cigányokat és a zsidókat azért mégse.

Szóba kerül a zenekar „nagy igazságérzete”. „Szeretetet és megértést adnak.” Közben meg egy másik jelenetben nagy örömmel idézik fel a zenekarhoz közeltartozók azokat a pillanatokat, amikor agyonverték Budapesten a National Amnesty igazgatóját, vagy az első sorokban vettek részt a Magyar Rádió lerohanásában, és szétverték a rendőröket.

A zenekar törzsszurkolóit amúgy szkinhedek, rockerok, fősulisok, nagy magyar nemzeti érzésű emberek, lázadni vágyók, rockerek, meg a Fradi keménymagja alkotják. A nemzeti érzések, a Nagy Magyarország eszméje, a lázadás, a „tenni akarás” tartja őket egybe. Megmosolyogni való volt az a párhuzam, amelyben a magyar társadalmat a Fradi szerepléséhez hasonlították. Ha a Fradinak nem megy, lent van a gödörben, szétlopják, akkor a magyar társadalom is lent van a gödörben, és szétlopják. Most mit mondjak? Ha a magyar társadalom az egyre erősödő Jobbiktól és a nagy nemzeti érzéstől és mellveregetéstől várja a Kánaánt, akkor tényleg lent van a gödörben.

Egy másik jelenetben az egyik leányzó beszél a zenekar tagjairól és a keménymagról, hogy „kopaszok, csúnyán néznek ki, de ha az ember jobban megismeri őket, akkor rájön, hogy olyanok, mint a gyerekek”. Ebben mondjuk egyet tudok érteni. Olyanok, mint a gyerekek. Mert nagyon egysíkúan gondolkodnak. Építő hozzáállás helyett a lázadásban és a rombolásban látják az értelmet. Fegyverbe szólítanak, lázítanak, „vesszen Trianonnal”, „Nagy Magyarországgal”, nemzeti mellveregetéssel buzdítanak. De ami a szavak mögött van, az csak üresség, ill. erőszak és gyűlölet. Hiányzik a konstruktív gondolkodásmód és az alternatív megoldások.  A szavakon kívül nem tudnak semmi alternatívát nyújtani. Hiányzik a tolerancia. Nem Hitler módjára kell megtisztítani a magyar nemzetet a cigányoktól és a zsidóktól. Mert az nem megoldás. Ugyanaz a helyzet a környező népekkel. Nem gyűlölettel kell nézni a románra, szlovákra, szerbre. Mert a gyűlölet az csak még több gyűlöletet szít. Aki az agresszivitásban és a nacionalista elszigetelődésben látja országa szebb jövőjét, arra tényleg csak azt lehet mondani, hogy még gyerek.  Erről Markos György egyik kabaréjelenetének befejező sorai jutnak az eszembe: -„…hágy éves vagy te, herceg?” „Huszonhét!” „Há, Huszonhét?! És még hiszel a mesékben?!”

Amúgy a mesékben és a szép ideálokban persze mindig lehet hinni. Álmodozni a világunk  jobbá tételéről, az emberek megváltoztatásáról. Ahogy John Lennon is hitt abban, hogy a világunk egyszer szép lesz. Az emberek egyenlőek lesznek, és békében fognak élni. De tolerancia és alázat nélkül más népek vagy csupán közeli embertársaink felé ez utopisztikus elképzelés.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!