Úton a kétnyelvűség felé

Avagy a KFK-mindennapok.

Álmos hajnali ébredés, fél hétkor találkozó, kollégák összeszedése. Valaki mindig késik, még fogat mos, borotválkozik, szemöldököt takarít, vagy csak alszik. Legalább jut idő harapni valami reggelifélét, nem a kormány felett szolgálják fel a früstükköt, 90-es tempó mellett. Rövidesen párnagyűrt arcok üdvözlik egymást. Kérdőívek, térképek szétosztása, s pár perccel később már el is indulnak a csapatok, hogy az aznapra kiosztott településeket végigjárják a KFK fedőnévvel fémjelzett projekt, azaz a Diákhálózat által végzett és a Fórum Kisebbségkutató Intézet támogatásával megvalósuló, a felvidéki kétnyelvűséget felmérő kutatás-körút keretén belül.

Általában fél-egy óra alatt elérünk az első faluba. A hivatali nyelvhasználatot firtató kérdéseink megválaszolásához mindenképpen meg kell találni valakit a település vezetői közül, akik legtöbbször a községi hivatalban koncentrálódnak, és a fényképezéshez is leggyakrabban ott keresünk és találunk segítséget. Ha elsőre nem találunk oda, egy arra járót megkérdezünk, merre van, hiszen – ha másképp nem is –, mindenki tudja, merre van a’ „emenvé”. Leparkolunk, fényképezőgép, térkép, kérdőív kikeresése már az első falu előtt kialakult autó-irodai rendetlenségből.

Bemutatkozunk, kik vagyunk, mi a mesterségünk címere. A hivatalban általában készségesen, kíváncsian fogadnak, ez a település méretének növekedésével egyre csökken, és a megjárni szükséges ajtók száma növekszik. Előkerül a polgármester is, hacsak éppen nincs kinn a gáton, vagy épp szabadságon. (Örömmel tapasztaltuk, munkaidőben általában mindenkit az irodájában találtunk, vagy – júniusban, az árvizek idején – a patakparton voltak. Meglepő, hogy a falvakban milyen nagy arányban nő nemű a polgármester.) A csúcsvezetés híján a hivatalvezetőt/titkárnőt/képviselőt faggatjuk.

Bekerülünk az irodába, középen címer, oldalt zászló, a polgármesterek asztala semmiben sem különbözik a mi fent említett mobil-irodánktól. Kedvesen kínálnak kávéval és ásványvízzel, jól esik, de előbbit legtöbbször visszautasítjuk, mégsem lehet egy nap 6-10 kávét inni, és kóstolópróba is azt mutatja, hogy a községi hivatalokban főzött kávék meglehetősen ütősek. A felvezető és a megismételt, kibővített bemutatkozás során megkérjük, mutassák meg, hol találjuk meg a hivatalos feliratokat. Legtöbbször, ha akad rá kapacitás – és általában ebben reménykedünk –, a hivatal egy dolgozóját szalasztják velünk, rosszabb esetben a térképen jelölik be a helyszíneket.

A fotós kolléga kiegészülve a rögtönzött idegenvezetővel útnak is indul. A községi hivatal tábláit – fogadási idő, tájékoztatók, polgármester neve – még az egész procedúra előtt, elővigyázatosan, csöndben lefotózzuk, nehogy szóljanak miatta, bár sehol sem tiltakoztak, ha meglátták.

Utána autóval járjuk végig a falut. Első és második világháborús emlékmű betonból és kőből van, gyakran együtt a kettő. A szabadságharcnak kopjafa dukál. Nem is gondolnánk, hogy minek és mennyiféleképpen tudunk emléket állítani. Hős harcos, szobor, erre járt Kossuth, emléktábla, falu híres szülöttje, emlékszoba, árvíz, kőbe vésett szintvonal, uniós csatlakozás, míves kút, 700 éves falu, faragott pad, megnyitott turistaösvény, díszfa… Hivatalos felirat pedig mint a tenger. Iskola, óvoda, könyvtár, kultúrház, teleház, múzeum, faluház, tájház, focipálya. Falutábla, üdvözlőtábla, buszmegálló, vonatállomás, tájékoztató térkép… Nem csoda, hogy a legkisebb faluból is legalább 20 képpel térünk vissza a községházába.

Az irodaasztalnál mindeközben már vagy végeztek, és a projektről vagy a falu ügyes-bajos dolgairól beszélgetnek, vagy még mindig a kérdőív felett ülnek a másik kollégával. A kérdések kitérnek a falu nemzetiségi szerkezetére, a legutóbbi népszámlálásra és a nem hivatalos becslésre, az önkormányzat összetételére, a hivatali alkalmazottak nyelvismeretére. Utóbbi kérdésnél néha a velünk csak szlovákul beszélő titkárnő ellenére bemondják, hogy mindenki tud magyarul, és hasonló jótékony, de káros túlzás megfigyelhető a többi ilyen pontnál is. További kérdések érintik a település hivatalos nyelvhasználatát, milyen a gyakorlat: hogy szólnak először a hivatalba érkezők, hogyan felelnek az alkalmazottak, milyen nyelven adják beadványaikat, arra milyen nyelvű válasz érkezik. A különbségek óriásiak. Hogy szólnak a karonkiabálón, milyen nyelven, és milyen nyelven először. Milyenek a meghívók, hogy íródik a krónika, hogyan teszik közzé az elvileg kötelezően kétnyelvűen közzéteendő dokumentumokat. Hogy beszél a rendőr, orvos, tűzoltó, postás, pap. Az utolsó kérdés a kitöltő saját tapasztalatai felől érdeklődik a kétnyelvűséget, a törvényeket, azok betartását illetően. A válaszok tanulságosak, néhol meglepőek, mérgesítőek, de erről majd részletesebben, külön írásban…

Vendégszeretőbb falvakban, és ahol sok van, az interjú végén még megtömik a zsebünket képeslapokkal, kiadványokkal. Elköszönünk, autóba ülünk, irány a következő falu, majd a következő, egészen addig, míg találunk embert a hivatalokban. Valahol délután háromkor már a takarítónő küld el minket, máshol egyes napokon hatig tart a munkaidő.

Fáradtan érkezünk haza vagy az ideiglenes szállásra. Az utolsó néhány kilométeren már bal lábbal vezetek, a jobb már zsibbadt, pedig alig tettünk meg 150-200 km-t, de mindazt egy vasárnapi biciklista átlagsebességével. Vacsorázunk, megiszunk egy sört/kofolát, ha van még idő, rendezzük a képeket a feltöltők számára, és hiába beszéltük rongyosra a szánkat egész nap, még felidézzük a legjobb történeteket, elmeséljük, mit hogy láttunk, mi fogott meg leginkább. Már aludnánk, de még mindig erről beszélgetünk. Hasznos tapasztalatok, emlékezetes pillanatok.

– Jó éjt!

– Beállítottad az órát?

– Igen.

– Mennyire?

– Hatra…

– Ohhh. Na, jó éjt. Most már akkor tényleg…

//geroj//

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!