A 2008/2009-es akadémiai évet, azaz 9 hónapot lehetőségem volt az Erasmus program keretén belül Finnországban – annak is az északabbi részén: Ouluban – töltenem. Először is hadd meséljem el, hogyan kerültem közelebbi kapcsolatba Finnországgal, a helyi sörökkel, milyenek voltak a tapasztalataim még az Erasmus előtt.

Elsős egyetemista voltam Prágában, amikor – ha jól emlékszem – egy késő őszi séta keretében egy ismerősöm megkérdezte tőlem és testvéremtől, hogy lenne-e kedvünk nyáron egy hétre Finnországba menni? Az út 30%-át kéne kifizetni, minden más költséget a finnek, vagyis az EU állna (na jó, a sört sem); túl sok mindent nem is kéne csinálni, angolul elbeszélgetni a finnekkel, a többit ők megszervezik. Egy kis gondolkozási idő után – értsd: a másodperc töredéke alatt – hülye lett volna az ember nemet mondani ilyenre ajánlatra. Skandinávia amúgy is a szívünk csücske (feltételezem, nem vagyunk vele egyedül). Mint utólag kiderült, ez az Európai Unió Youth in Action nevezetű programja volt.

Hát így kezdődött. Akkori utazásunk célállomása pedig Savonlinna volt, egy kisváros Finnország dél-nyugati részén, ott, ahol a legnagyobb a tósűrűség (mellesleg közelebb voltunk Szentpétervárhoz, mint Helsinkihez). Az odaútra pedig a gép azt dobta, hogy Helsinkibe repülővel (nem nagy táv, két óra alatt ott voltunk Bécsből), onnan aztán távolsági busszal Savonlinnába (nagy táv, a kb. 350 km-t 6–7 óra között tettük meg).

Mit tud a szegény közép-európai magunkfajta Finnországról? Jószerivel csupán annyit, amit a tankönyvekben tanítanak – hacsak útközben még azt is el nem felejti –, a műveltebbje látott valamit a tévében is, a szerencsésebbjének meg már személyesen meséltek is vagy volt is kint. Összefoglalva a helyi alaptudást: a finnek szőkék, az ország drága (tudálékosabb fogalmazásban: magas az életszínvonal), hideg van ott, ott lakik a télapó, meg onnan van a Nokia – arról már kevesebb hír szól, hogy a mobiltelefon-gyártás csupán az egyik ágazat, amivel az anno gumicsizmagyártó cégként kezdett és híressé vált Nokia jelenleg is foglalkozik. A felvidéki magyarok sorsát (is) szívükön viselők még valamennyire az ottani svéd kisebbség helyzetével is, hogy tudjanak vele dobálózni.

 hirdetes_810x300  

Hogy mégis mennyire drága Finnország, arról kevesebbet tudni. Aki viszont elmegy, az ügyesen megtapasztalja. A fárasztó repülőút és a reptérről városba buszozás után mivel lehetne jobban eltölteni a távolsági busz indulásáig fennmaradó időt, mint a helyi folklór megismerésével? Miután megtaláltuk a buszpályaudvart, már csak az a megfelelő kocsma hiányzott. Az állomás mellett rögtön volt is egy, ráadásul szimpatikus kis kinti résszel. Amikor megpillantottuk, hogy 3.50 euró a 4 deci sör, nem tudtuk hirtelen, hogy sírjunk-e vagy nevessünk? Végül ez utóbbit választottuk, mondva, hogy hát állomás mellett mit várjunk, a sok buta turistának biztos az is jó. Tulajdonképp a buszunk indulásáig fennmaradó kb. 2 órába belefér egy kis keresgélés is. Amit viszont fölöslegesen nem húztunk el, miután ugyanazon a téren körbejárt három másik kocsma sörárai emelkedő sorrendben 4, 4.50 és 4.90 euró voltak, visszamentünk az első, kiröhögött kocsmához. Aztán második olvasatra már feltűnt a „happy hour” szókapcsolat is az árakat jelző táblán, így a végén még örültünk is, hogy milyen olcsó. Hisz úgy mégse mehetünk haza, hogy ne igyunk finn sört! Viszont a finn sörtől való lerészegedésről – szigorúan orvosi jelleggel, a buszút elviselhetőbbé tétele miatt – ügyesen letettünk. Mondván, egy-egy sört szépen elszopogatunk, kiélvezzük minden egyes cseppjét. Ha másért nem, az ára miatt. Le is ültünk az egyik kinti asztalhoz, épp az élet nagy kérdéseit vesszük át, a sört szigorúan szakértői hozzáállással molekulánként kortyolgatva (jusson is, maradjon is; eljutva nagyjából egy deciig), amikor az egyik lány kicsit rémülten mondja, hogy siessünk, mert már csak tizenöt perc van a busz indulásáig! Kedvesen lehülyézve próbáljuk meggyőzni, hogy annyit még nem ültünk azért itt, a karóránk is bennünket igazol. Ő meg a mobilját mutogatja nekünk. Szerencsénkre volt egy városi óra a közelben, amiről biztonságosan le tudtuk olvasni, hogy tényleg tizenöt percünk van a busz indulásáig! Hiába, a kolléganő Nokiája megérezhette, hogy hazaérkezett… Merthogy az egyikünk tankönyvében sem volt benne, hogy Helsinki már annyira nyugat, hogy másik időzóna is (csinibabások valószínűleg kikövetkeztették volna abból, hogy komp az bizony nem jár át Leningrádba). Szóval maradék sör exre le, hátizsák fel, és futás a buszra. Mivel tényleg közel volt az állomás, így ez a történet happy enddel végződött – köszönhetően a finn márkájú telefonnak.

Volt viszont egy másik tanulság is az első finn sörünk mellett. A beszélgetés közben arratévedt egy láthatóan hajléktalan, drogos csaj / asszony – nehéz volt megmondani. Elkezdett hozzánk finnül beszélni, a szándéka nyilvánvaló volt. Mi meg természetesen a mindenkori turista fölényével – azt hittük, hogy – elintéztük egy „sorry, we don’t understand”-del. Erre a hölgy szinte hibátlan angolsággal elismételte a problémáját angolul is, így már nem kerültük el az adakozás elutasítását. Hozzátenném, hogy a sör árából kiindulva inkább mi kezdtük úgy érezni magunkat, mint aki adakozásra szorul…

A többi sztereotípiához annyit, hogy amikor megismerkedtünk a helyi csapattal, arra jöttünk rá, hogy a mi tizenöt fős csoportunkban éppen annyi szőke lány van, mint a vendéglátóink között, sőt, egy-kettő még bőrszínben is vetekedett velünk (nem, nem voltak helyi cigányok). És szépek a finn lányok.

Bár mi augusztusban voltunk, de az „urban legend” azt mondja, hogy Finnországban hideg van. Hát, mi akkor nem azt tapasztaltuk. Amikor elmentünk otthonról, nálunk napokon keresztül esett és hideg volt (olyasmi, mint az idei nyár). Savonlinnában pedig 24–28 fok körüli hőmérséklet egész héten, esőt is csak a végén láttunk egy keveset. Ezt az a barátunk szívta meg legjobban, aki a sztereotípiának engedve megcserélte a bepakolt pólók és pulcsik nyáron megszokott arányát, mondván, Finnországban hideg van. Így egy héten keresztül kettő pólóból kellett megélnie, amit aztán úgy oldott meg, hogy egyik volt a sportolásra használt póló, a másikban pedig közösségi életet élt.

Ami még az első találkozásomkor a finnekkel feltűnt, az az volt, hogy az ott megismertek egyáltalán nem is voltak olyan visszahúzódóak, mint mondják. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy egy EU-s projektben nem vesz részt olyan ember, aki anyanyelvén se szólal meg, hát még idegenen. Viszont az is tény, hogy néhány emberrel, akivel ott akkor megismerkedtem, mind a mai napig tartjuk a jóbaráti kapcsolatot.

Ezek voltak nagyjából az előzmények, ami miatt 2007-ben Finnországot jelöltem meg az erasmusos jelentkezésemben.

//Gábor//

—————————————————————————————————————————————————–

Még pár kép az archívból:

Csendélet szaunával

Savonlinna nevezetessége: Olavinlinna (1475)

Savonlinnai látkép eső után

Szuvenír

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!