Paszkál
  • HUF: 390.11
  • USD: 1.04
  • 14 °C
  • 22 °C

Hirdetés (X)

Mindennapjaink

Így gyalázták meg a kassai Esterházy-szobrot

Frissítve: 20.46. 2011. március 14-én, Kassán a szlovákiai magyarság sorsát is jelképező Esterházy szobrát nem tudtuk megvédeni.

 

„Kékszemű magyarok, szégyenkeznék a helyükben!”

hangzik el a hátunk mögött, mikor Balassa Zolival az Orsolyák templomából együtt igyekszünk az Esterházy-szobor avató ünnepségére. A bennünket árjásító és szlovák zászlóval felszerelt csoport a Csáky-Dessewffy palotát az utcától elzáró kapunál gyülekezik, ahonnan jól látszódik a letakart szobor.

 

Már az ünnepség kezdete előtt többen arról beszéltek: rendzavarásra lehet számítani. Így nem meglepő, hogy körbe kell mennünk. A bejáratnál, – hivatalos meghívó híján – úgy tűnik, mindenkit beengednek. Az udvaron félkörben már kb. 200-250 ember várakozik. Sok ismerőst fedezek fel, de legalább ugyanannyit hiányolok. Kajánul megállapítom, hogy a magyar nagykövetség fogadásainak legismertebb arcai nincsenek itt. Mindenki ünneplőben, sok a kokárda és sok – kassai viszonyok között meglepően – a fiatal.  Az udvaron felsorakozott cserkészek között meglepetésemre a 82 éves Magyar Feri bácsit is felfedezem.

 

Az udvar másik oldalán a Bódva-völgyéből érkező csoport álldogál, így hozzájuk csatlakozom. Jó a hely, csak a hátunk mögött – karnyújtási távolságban, de már a kovácsolt kapun túl – egy kifeszített szlovák állami zászlóval ácsorgó, 15-20 főre gyarapodott csoport. Zavaró. Közelségük folytán a következő háromnegyed óra alatt minden megjegyzésüket egyenesben hallhatjuk.

 

Csoltkó Jenő közben méltatlankodik. Amikor be szerették volna jelenteni a koszorúzást, azt a választ kapták, hogy „biztonsági szempont miatt, nem fogják felolvasni őket.

Ezt nem értem!!!

 

Megtelik az udvar. A számtalan kamera és fényképezőgép is arra utal, hogy mindenki botrányt vár, melyet a kapun túli csoport egyre erősödő beszólásai  – „maďarskí fašisti!” – meg is erősítenek. A mikrofonok ilyenkor mintegy vezényszóra feléjük fordulnak, és mint újsütetű Esterházy-szakértőket faggatják őket.

 

A Thália Színház művészei kezdik az ünnepséget. Dudás Péter üdvözli a jelenlévőket. Varga Lívia szavalja Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. Közben egyre erősödik a hátunk mögül a szlovák nemzeti csoport hangja.  Illyés halhatatlan versét már többször hallottam, de először történik meg velem, hogy nemcsak megértem, de át is érzem. Illés Oszkár szlovákul kezdi a verset szavalni, válaszul a fasisztázó hangorkán megerősödik.

 

Hiába forgolódom, a  biztonsági kockázat és provokációs veszély ellenére látótávolságon belül egyetlen egyenruhás rendfenntartót sem vélek felfedezni. Az eddigi tapasztalataim alapján persze tudom, hogy a biztonsági szolgálat tagjai itt vannak közöttünk, csakhogy az ő feladatuk nem a rendfenntartás. Ellenkezőleg!!

 

Az Esterházy János Emlékbizottság nevében a budapesti Martényi Árpád elnök mond ünnepi beszédet, Esterházy János életútja és megnyilatkozásai alapján a szlovák-magyar megbékélés mellett érvel. Reakcióként a kívülállók a bekiabálásokat megszakítják, és egy szlovák dalt, ha jól emlékszem, a Hej, Slováci kezdetűt éneklik. Meg is állapítjuk, hogy az egyiknek meglepően jó hangja van.

 

Majd Balassa Zoli váratlanul táskáját a kezembe nyomja, s Martényi beszédét a tömegnek szlovákra fordítja. Eközben egy mikrofont tartó fiatalember jelenik meg mellettem, az ünnepség végén interjút kér tőlem. Láthatóan nem tud hová tenni, bár valahonnan emlékszik rám. Mint a Csemadok képviselőjét szeretne megszólítani. Ebben a közegben nem szívesen állok kötélnek, végül megegyezünk, hogy az ünnepség végén találkozunk.

 

A  kassai és magyar nemzeti színekkel átkötött mellszobrot a sok terhet felvállaló tulajdonos, Major Gyuri és Szerencsés János kassai főkonzul leplezi le. A szobrot meglátva meglepődve állapítom meg:

 

– Ilyen szomorú Eszterházyt még nem láttam!

 

– Csodálkozol, hogy szomorú? – reagál Csoltkó, – hiszen ezekre néz! – bök a vállával a hátunk mögé, az ünneplőket folyamatosan  magyar fasisztáknak tituláló társaságra.

 

A szobrot Pásztor Zoltán püspöki helynök áldja meg, a kinti tömeg ideiglenesen lecsendesedik, de csak azért, hogy azután még nagyobb erővel törjön elő.

 

Ekkor egy hajléktalannak tűnő férfi, ki eddig a hátunk mögött kószált, hirtelen előlépett és vécépapírral először a mellszobor száját majd nyakát próbálja betekerni. Egy mellette álló résztvevő automatikusan eltolja onnan az akkor még meglepően szelíden viselkedő provokatőrt. Csala Lia egy fotóssal leszedi a papír maradékait a szoborról, az illetőt (Peter Kalmus kassai exhibicionistát) a következő szavak kíséretében  próbálják eltanácsolni a szobor közeléből:

 

 – Prepáčte, toto si tu nemôžete robiť.

Megrökönyödöm. Mi kérünk tőle bocsánatot? Mi attól, aki nyilvánosan, magánterületen, magánrendezvényen meggyalázta a résztvevők nagytöbbsége által vértanúként tisztelt Esterházy János szobrát?

A papírtekercset közben valaki kidobja az utcára, de azt az utcai dalárdából visszadobják, ráadásul a hangokból ítélve azt egy üres műanyag palack is követte.

 

Ekkor már Dudás Péter is megemelt hangon kéri fel koszorúzásra a jelenlévőket. Először a szervezők koszorúznak, majd mi is indulunk. Fejet hajtok a legnehezebb időkben is férfiként viselkedő mártír képviselő emléke előtt. A folyamatos skandálás mellett lassan a helyemre indulok.

 

Egy pillanatra még megfordulok, és döbbenten látom, hogy Kalmus egy sárga műanyagszatyorból újabb papírtekercset vesz elő, és a szobor felé dobja. Ezt már nem tudom megakadályozni, de amikor ismét a táskába nyúl, megfogom a kezét. Egymásnak feszülünk. Nagyon erős, sikerül is kirántania az egyik kezét szorításomból. Egy pillanatig megmerevedünk, de mielőtt reflexszerűen mozdulna a jobbom, érzékelem a reánk szegeződő kamerákat és fényképezőgépeket. Lelki szemeim előtt látom a másnapi cikkeket: „Egy volt magyar képviselő békés szlovák tüntetőket ütlegelt“.

 

Ellenfelem kihasználja megtorpanásomat, és kiszakítja a másik kezét is. Meglepetésemre nem rám, hanem egy mellettünk álló vékony, szemüveges srácra támad, megüti.  Nagy a kavarodás. Egy jókötésű srác kirántja Kalmus lábát, aki erre  nagy puffanással a földre esik. A jelenlévők közül egy-kettő már rámozdulna, de szerencsére próbálják őket szétválasztani. A szlovák TV riportere is közéjük áll. A kapun túl erre jelszót váltanak:

 

„Poď von! Poďte von“!

 

Kalmus feláll a földről, és a számára biztonságos kerítéshez igyekszik. Előttem elhaladva, szóban még összeakaszkodunk. Felszólítom, hagyja abba a provokációt, hagyja el az ünnepséget. Agresszívan válaszol:

 

– Keď to chcem, tak aj tu ostanem!

Ezután arra figyelmeztetem,  hogy hívom a rendőröket.

– Polícia, ma vôbec nezaujíma! – a reakciója.

 

(Ebben – a történések folytatását figyelve – neki lett igaza.) Már nyúlnék a mobilomért, hogy hívom a rendőrséget, miközben tudatosítom, hogy itt én is csak vendég vagyok! A rendőrség hívása egyedül a szervezők joga.

 

Ismét megjelenik mellettem a szlovák TV riportere, és azt firtatja, mit gondolok Esterházy Jánosról ill. az itt történtekről. Esterházy zsidókkal kapcsolatos kijelentéseiről vitatkozunk. Én  Esterházy tetteivel érvelek, hiszen egy politikust a tettei minősítik, nem a nagy szavak.

 

A koszorúzás lassan a befejeződik, de még hallom a riporterek között pünkösdi királyságát ünneplő Kalmust. Alkotmányos jogaival érvel.

 

Ismét megemelkedik a vérnyomásom: alkotmányos jogok?  Magánterületen, magánrendezvényen, nyilvános, az ünneplőket mélyen sértő és megalázó provokációval? És mindezt büntetlenül? Hát az a bizonyos „holubičí národ” mi vagyunk!

 

Az ünnepség befejeződik. Ezúttal a Himnusz és a Szózat éneklése elmarad. Az udvar lassan kiürül, de a még mindig nyilatkozó és felém mutogató Kalmust senki sem küldte el oda, ahová papírtekercsével való. Kifelé tartva keserű szájízzel tudatosítom a régi igazságot: A vesztes hagyja el hamarább a csatateret!

 

Az ünnepség után a Fő utcán az Esterházy-kiállításra igyekezve egyik kassai ismerősömmel még Kalmusról vitatkozom. Ő csak egy extravagáns művésznek tartja.

 

Én meg megszégyenülve érzem magam.

 

2011. március 14-én, Kassán a szlovákiai magyarság sorsát is jelképező Esterházy szobrát nem tudtuk megvédeni.

 

Utóhang: az ünnepségről természetesen hiányzó rendőrség még aznap megmutatja körmeit (no, ebben nem sokban különbözik a Kaliňák- és a Lipšic-féle irányítás). A rendőrök tiltott önkényuralmi jelkép viseléséért három miskolci középiskolást előállítanak. Hasonlóan, mint ahogyan a máig kivizsgálatlan 2008-as dunaszerdahelyi szurkolóverés után, amikor is Királyhelmecen kellett gyorsan magyar ellenségekre lelniük.

 

Írásom egy pontos megörökítésre törekvő szubjektív visszaemlékezés.

 

Köteles László

A szerző a Csemadok országos alelnöke, az MKP korábbi parlamenti képviselője

Képek: SITA, TA SR, Új Szó

 

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kommentek

Vörös Erik
2011. Már. 22. 16:43

Ez a művésznek nevezet egyén aki vécépapírral akarta betakarni a szobrot,vagy nagyon beteg volt zárkosztájon a helye,vagy nagyon megvezették mert az az ember többet tett a szlovákoké MAGYAR létére mint az akkori Szlovák vezetők !

A kommenteket lezártuk.

Szóljon hozzá!

Hirdetés (X)

Kövessen minket