Mindennapjaink

Ki a magyar? Megérjük még a 22. századot?

A szlovákiai magyar társadalom hosszú évtizedek óta súlyos problémákkal küzd. Hiányoznak a pozitív példaképei, nincs jövőképe. Ma leginkább egy szétforgácsolódott nemzeti közösséget alkot, mely gazdasági, kulturális értelemben egyre kiszolgáltatottabb szerepet tölt be az országon belül. Nem csoda hát, ha 2012-ben, népszámlálás és választások után azt vizsgáljuk, ki a magyar, és mi a teendő gyorsuló fogyásunk megállítása érdekében. Az erről szóló cikk-sorozat korábbi részeitől eltérően e sorok szerzője most közéleti, gazdasági vonatkozásban vizsgálja meg a kérdést.

A 2011-es népszámlálás előtt tudtuk, nem az a kérdés számunkra, hogy fogy-e magyar vagy sem, hanem az, hogy mennyivel. Vártuk a konkrét veszteséglistát, mennyivel leszünk tíz év alatt ismét kevesebben.

A kedvezőtlen folyamatok nem újkeletűek, és kiváltó okaik évekre, évtizedekre vezethetők vissza. Mentve, ami menthető, afféle tűzoltásként a népszámlálás előtt országos tájékoztató kampányra is sor került annak érdekében, hogy minél többen vállalják magyar nemzetiségüket, anyanyelvüket. A kezdetben szlovákiai magyar összefogásként közösen indított kampányból végül három lett (két politikai és egy civil), melyek sok helyütt egymás mellett, párhuzamosan futottak.

Mi is az a status quo?

A népszámlálás eredményei mára mindannyiunk számára ismertek. 10 év alatt 62 ezer, húsz év alatt 110 ezerrel lettünk kevesebben, fogyásunk pedig egyre gyorsul. Tudja ezt az államhatalom is, így újabban már (igaz, csak verbálisan) a status quót is nyugodt szívvel garantálja a számunkra. Tudván, hogy jelenlegi helyzetünkben ez már messze nem elég. A status quo ugyanis alapjelentését tekintve a jelenlegi állapotok fenntartása. Ha csak az utolsó 10 évet nézzük, a számok szintjén ez azt jelenti, hogy annak minden egyes napján 17 szlovákiai magyar tűnt el a föld színéről. Ez egy kisebb magyar osztályt jelent az iskolában, négy padsort a templomban, vagy egy teljes szlovákiai magyar válogatott keretet. Minden áldott nap, 10 éven keresztül. Sok ez vagy kevés? Rengeteg. Nos, ezt jelenti a status quo, mely az értelmező szótár szerint is nagy társadalmi változás kezdeményezésének ellenzésével összefüggésben használt fogalom, a kialakult erőviszonyok megváltoztatása ellen. Valóban erre van szükségünk?

Nem az a jó magyar, aki a szlovák elvárásoknak megfelel

Az, hogy a szlovákiai magyar társadalom ma itt tart, mindannyiunk közös felelőssége. Politikai és társadalmi szervezeteinké egyaránt, de ugyanúgy az átlag magyar ember felelőssége is. A régi, nagy MKP-é azért, mert hosszú parlamenti ciklusokon keresztül képtelen volt közösségi szinten hasznosítani kormányzati szerepét. Értsd, kormánydöntésektől függetlenül biztosítani az identitásunk megőrzését garantáló kisebbségi intézményrendszert (a Selye János Egyetemet kivéve). A Most-Hídé azért, mert elhitette, az a jó magyar, aki a szlovák elvárásoknak megfelel. A szlovákiai magyar civil értelmiség súlyos felelőssége pedig abban rejlik, hogy ehhez a kettősséghez sokáig némán asszisztált (bár újabban mintha kezdené megérezni felelősségének a súlyát). Tény, hogy csak értelmiséggel nem lehet választásokat nyerni, de nélküle sem. Az embereknek példaképekre van szükségük, mivel mintakövetésben vannak. Olyan általánosan elfogadott és tisztelettel övezett pozitív példákat szeretnének látni, akikre felnézhetnek. Mecénásokra, akik visszaforgatnak a közösbe mindabból, amit a közösségnek köszönhetően elértek. A sikeres szlovákiai magyarok azonban nem igazán válnak általánosan ismert mintává, nem vállalják fel kisebbségi sorsukat. Nincsenek alapítványaink, melyek transzparens módon, mindenki számára egyenlő feltételek mellett kínálnának kiugrási lehetőséget fiatal tehetségeinknek, annak érdekében, hogy szülőföldjükön maradjanak, vagy legalább hazatérjenek.

Ha az emberek azt látják, hogy mindent lehet és nincs etalon, akkor lehet is mindent. Még ha ez időnkét csőbe húzást is jelent.

Sorsunk a rendszerváltás után

A szlovákiai magyarság a rendszerváltás utáni önálló Szlovákia történetének egyik nagy vesztese. Közös államunk a kilencvenes években, főleg a második Dzurinda kormány reformjainak köszönhetően a régió sereghajtójából gazdasági mintaországgá vált. Akkoriban az EU legmagasabb gazdasági növekedésével rendelkezett, a visegrádi négyek közül elsőként vezette be az eurót, és a schengeni övezeten túl az USA-ba is már vízum nélkül utazhatunk. A kétezres évek elejei szlovák csoda tananyag lett sok helyütt a világban. Az itt élő közel félmilliónyi magyar nagy része mégsem képes mindezt a magáénak vallani. Jó példája ennek a szlovákiai magyarok hozzáállása az ország sportsikereihez, az ezzel kapcsolatos szurkolás, ill. ellenszurkolás. A magyarlakta területek az „aranykorban” is mellékvágányon voltak, alig részesültek a sikerekből.

Ha ma északról dél felé haladva végigutazunk Szlovákián, az felér egy időutazással. Láthatjuk, hogy a magyarlakta járások az északi területekkel szemben komoly infrastrukturális és társadalom-lélektani elmaradottságban vannak. Az országos átlaghoz képest délen a legmagasabb a munkanélküliség, legalacsonyabb az átlagéletkor, itt van a legtöbb szív- és érrendszeri megbetegedés, vasúti- és közúthálózatunk alulfejlett északhoz képest. Ezek minden hátulütőjével együtt (kiszolgáltatottság az asszimilálással szemben, csökkenő magyarság, elvándorlás). Elég, ha a hivatalos számokra tekintünk: a nyolc megye közül csak a nyitrai, nagyszombati és besztercebányai kerület lakossága csökken, a többié növekszik.

Nincs átfogó recept

A „ki a magyar?“ cikksorozat is azt mutatja, hogy a válaszkereséshez az akarat megvan, de még nagyon a folyamat elején járunk. Egyelőre próbáljuk újradefiniálni önmagunkat, meghatározni közösségünk tagjainak halmazát a megfelelő stratégiához. Egyesek szerint fogyásunk eleve adott, ezért bővíteni kell a szlovákiai magyarok meghatározását, csökkentve a „kvalifikációs szintet“. Azaz szélesíteni annak definícióját, ki tekinthető még szlovákiai magyarnak. Tény, hogy mai helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a „tisztulás“ érdekében bárkiről is lemondjunk. Kirekesztően. Gond akkor lehet, ha a részhalmazok közti különbség, azaz a magyarsághoz tartozás közti különbség mértéke elveszik, a túl alacsony léc pedig idővel a kemény mag számára is elfogadottá, mértékadóvá válik. Néhány éven belül így oda juthatunk, hogy önmagunkkal szemben válunk túlságosan igénytelenné, legitimizálva a kényelmességet.

Részmegoldások, javaslatok természetesen rendelkezésre állnak, de egy igazán átfogó, a szlovákiai magyarság valós problémáira világos megoldást kínáló receptet hiába keresnénk az asztalfiókokban.

Közös szlovákiai magyar társadalmi minimum

A magyarság fogyásának problémáját természetesen több helyütt is érzékelik. Ezért egyeztet kilenc pontjáról honi magyar társadalmi és politikai szervezetekkel az MKP, ezért beszél kisebbségi minimum megalkotásáról a Kerekasztal, ezért ragaszkodik a kisebbségügyi kormánybiztos személyéhez a Most-Híd. Igazából a legtöbben ugyanazt szeretnénk, csak más és más megközelítésben. Jó volna ezért tudatosítani, hogy nincs külön civil, vagy politikai minimum. Egyetlen közös szlovákiai magyar társadalmi minimum van, melynek megalkotása nem képezheti a magyarok közti verseny tárgyát. Az elmúlt két parlamenti választás után meggyengült a szlovákiai magyarság politikai jelenléte. Megosztottsága óta megszűnt önálló politikai tényezővé válni, mert egymaga (értsd szlovák szavazatok nélkül) már nem képes saját magyar pártot bejuttatni a parlamentbe. Hiba volna azonban, ha ennek hatására a civil szféra egyfajta versenyt kezdeményezne a honi magyar politikummal szemben jövőképünk megalkotását illetően. Ugyanazt a hibát követné el ezzel, mint amit vele szemben anno az egységes magyar politikum képviselt, hogy kizárólagosságába zárkózott, lenézve a körülötte levő világot.

Ahogy e sorok szerzője korábban már leírta, dicséretes, ha a szlovákiai magyar politikum és civil szféra különválasztható egymástól. Az azonban kevésbé, ha a jövőnk, túlélésünkkel kapcsolatos közösségi témákban egymással párhuzamosan és nem egymást segítve cselekednek. Egy limitált lehetőségekkel bíró kisebbség nem engedheti meg magának ezt a luxust! Ha az amúgy is szűkös energiánkat nem koncentráljuk, sokkal nehezebb az előre lépés. Sajnos komoly hagyománya van ennek nálunk. Nemzetállami törekvésekkel szemben ezért nem mehetünk különböző irányban, mert rövidlátóan önmagunkat gyengítjük.

Európában vannak sikeres kisebbségek. Az ő sikerük abban rejlik, hogy megtalálták azokat a területeket, ahol előnyeiket tudatosan kihasználva egyfajta „többséggé”, pozitív mintává válhattak. Tudatosítva, hogy a konfliktuskerülés a problémát nem oldja meg, csak elfedi, nekünk is meg kell fogalmaznunk, túlélésünk és fejlődésünk érdekében mit is akarunk. Elfogadva, hogy minden olyan magyar ember támogatást érdemel, aki szembe mer nézni önmagával és nemzettársaival, képes megfogalmazni kiugrási lehetőségeit, szövetségeseket talál hozzá, és elképzeléseit végigviszi. Hogy végül ne „szlovákmagyarokként” tapsoljuk vörösre a tenyerünket a rólunk szóló útkereső dokumentumfilmeken, hanem egy öntudatos kisebbség tagjaiként közösen valósíthassuk meg világos jövőképünket.

Király Zsolt

A szerző közgazdász, a Vox Juventae társulás vezetője, az MKP és a Kerekasztal Koordinációs Bizottságának a tagja. A Körkép.sk-n publikál.

Az írás megjelent az Új Szó Szalon c. mellékletében és a Kerekasztal weboldalán. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala "Ki a magyar?" címmel széles körű vitát kezdeményez a népszámlálás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. A sorozat keretében szombatonként elemző írások jelennek majd meg arról, hogyan értelmezhető az új viszonyok között a szlovákiai magyarok identitása.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kommentek

Megmondtam
2012. jún. 16. 10:43

A sorozat eddigi írásai próbálnak egységes irányba mutatni egy olyan közösségben, amely több sebből vérzik. Örülök, hogy végre a szlovmagyar értelmiségi réteg egy része felismerte a kommunizmus/rendszerváltás után milyen szerepet kéne vállalnia - lehetőleg erején felül. A szlovmagyar minimum mellett kell egy átfogó/megvalósítható/elfogadható stratégia - lehetőleg minél hamarabb közös nevezőre jutni, mert e nélkül semmit se ér az egész. Ékes példa Dél-Tirol, ahol foggal/körömmel/merényletekkel küzdöttek anno a jogaikért/jövőjükért, a Gruber-De Gasperi egyezmény máig minden kisebbség számára áhított cél, stb. Ehhez hasonlót kell elérni, felülvizsgálni a szlovák-magyar államközi szerződést és elérni egy kisebbség-többség szerződést, különben továbbra is fennmarad a megkülönböztett bánásmód. A szlovmagyar civil szféra egyáltalán nem választható el a pártoktól, hiszen ha megnézzük a CSEMADOK (még mindig a legnagyobb civil szervezet!) tagok jelentős része MKP/Híd tag, az újonnan létrehozott szervezetek meg egy-egy MKP/Híd közeli politikushoz köthető, és kevés az igazán független egyesület ... ez is megérne egy külön bejegyzést. Kivétel a Fórum Intézet, amelynek vezetői kezdeményezték ezt a cikksorozatot - még ha Kerekasztal néven is. A Kerekasztalra hatalmas szükség van, főleg ha meg tudja erősíteni a pártpolitikán kívüli civil szervezeteket, állandóan le tudja ültetni a pártokat, eredmények tud felmutatni és - ami még fontosabb - integrálni tudja a szlovmagyar vállalkozói szférát. A munkanélküliséget csak munkával lehet kezelni, egységes fellépés mindig erősebb mint külön-külön. Ennél még fontosabb felismerni, hogy Csallóközön kívül is vannak magyarok ebben az országban, ezért egyként kell küzdeni - nem pedig nyafogni, hogy középen/keleten fogy a magyar, mert mind elvándorol Pozsony/Csallóköz környékére. Nem levágni kell a beteg testrészt, hanem gyógyítani, azt pedig csak úgy lehet ha oda viszik a kezelést ahol szükség van rá - értsd munkát, infrastruktúrát, stb. Ezért kell egyként kiállnia a szlovmagyar gazdasági elitnek (mert van ilyen), városi vezetésnek, Kerekasztalnak - ha már a pártok ebben csődöt mondtak. Igen, fontos definiálni mi/ki a szlovmagyar, de az még fontosabb, hogy legyen egy stratégia, amelyet meg tudunk valósítani a múlt/jelent/jövő érdekében.

    Szótlan Szemtanú/jclayton
    2012. jún. 16. 13:26

    Ez egy jó és pontos összefoglaló. Talán annyival egészíteném csak ki, hogy az eddigi, jellemzően védekező álláspontot (mit "nem szabad" feladnunk) és a kisebbségek kulturális közegként való kezelését helyettesíteni kell egy pozitív, aktív érdekképviseletre alapuló hozzáállással, melyben egyébként az MKP-nak és a Hídnak is megvan a maga helye, mint a szlovákiai magyarság politikai képviseletének letéteményesei. A terv egyébként már készül, illetve több ponton nagyon konkrét, vélhetően őszre azt a széleskörű nyilvánosság is megismeri. Üdvözlettel, Tokár Géza

    treszkalé
    2012. jún. 16. 17:14

    Ebben a rövidke kommentben hatszor szerepel a szlovmagyar kifejezés. Az utolsó két mondatban különösen hangsúlyosan. Mi ez, ha nem sulykolás? Aki elveszi a nevünket, az előbb-utóbb eltüntetni akar bennünket. Megmondtam, nem?

      Megmondtam
      2012. jún. 16. 19:04

      Köszönöm a figyelmeztetést, pusztán rövidítésként használtam a "szlovmagyar" kifejezést, bár mással is helyettesíthettem volna (mi, felvidéki magyarok, stb)... nem volt semmilyen mögöttes szándékom.

treszkalé - Farkas György
2012. jún. 16. 17:22

Az írásának van egy eleme, amivel messzemenően egyetértek, megfogalmazásában pedig, a maga módján csaknem zseniálisnak tartom. Ez a fogyás érzékeltetéséhez használt „kép”, a naponta 17 emberrel fogyatkozó közösségről. Eléggé mellbevágó adat, kellően képszerűre csiszolva, hogy mindenki értse az ismert tényekből levonható következtetések lényegét és felfogja várható következményeinek súlyát és mélységét! De egyúttal meg is válaszolja, nyilván célzatosan az írás frappánsra faragott címét is, hiszen bárki utánaszámolhat annak, hogy az ismert fogyatkozási ütemet egyszerűen továbbvezetve a ködösen sejlő jövőbe, megközelítőleg 75 év alatt, tehát még a 22. évszázad előtt kell „lenullázódnia” e közösségnek. Az ismert tendenciák nyílegyenes extrapolálása a jövőbe persze csak propaganda-gyártási szinten hasznosítható eleme a demográfiai előrejelzéseknek, de figyelemfelkeltő húzásként rendszerint beválik, és az alaposabban kidolgozott lehetséges jövőbeli forgatókönyvek közé, intő jelként, általában be is kerül. Tehát elképzelhető ennél kicsivel, némileg és erőteljesen kedvezőbb, szebb és borúsabb, rondább változata a megvalósulható jövőnknek egyaránt. Néhány egyszerű tényt azonban mindenképp rögzíthetünk. Például azt, hogy a „szlovákiai magyarságnak”, akár mint statisztikailag körülhatárolható sokaságnak, akár mint feltételezett, képzeletbeli, vagy élő-eleven, működő-működgető közösségnek semmiféle megnevezhető, valóságos demográfiai tartaléka nincs. Sem időben, azonosítható és „számszerűsíthető” nemzedékekben, sem térben lehatárolható csoportokban, közösségekben.

    Anonymous
    2012. jún. 18. 11:05

    Tényleg nagyon hatásos a népességfogyást napi egységre átszámítani, úgyhogy emlékezzünk meg ennek a fordulatnak a kitalálójáról, Gerojról is: https://korkep.sk/cikkek/mindennapjaink/2010/11/15/8072-nincs-problema-avagy-felvideki-magyar-mitosz-egy-utolso-utani-gondola-kfk-projekthez Én legalábbis nála olvastam először, gondolom Zsolti is, ő is templomi padsorban adja meg a fogyást, mint Geroj.

      treszkalé - Farkas György
      2012. jún. 18. 12:02

      Le a kalappal az ötlet kiagyalói és megvalósítói előtt!

treszkalé - Farkas György
2012. jún. 16. 17:24

Az „emberkerülő félbolond” – észak jelképszerű alakja Hamvasnál. Kissé féloldalas alátámasztásképpen számtalan alakot idézhetnénk akár a valós életből, a szlogyar mindennapok falusi közösségeiből, akár a virtuális valóság sok száz „kommentelője” közül is. A nevükben, s nekik ajánlanám az alábbi eszmefuttatást. Ha valaki tényleg, igazán komolyan fontolgatja a szlovákiai magyarság nagyon-nagyon-nagyon hosszú távú fennmaradásának és fenntartásának lehetőségeit, szerintem a leghelyesebben akkor jár el, ha teljes mellszélességgel kiáll az 1918/19 fordulóján a csehszlovák tárgyalódelegációk által kidolgozott területi követelések maximális teljesítése mellett! Pozsonyi hídfőt a Fertőig! (inclusive: Mosonmagyaróvár) Komáromi hídfőt a Tatai-tó déli partjáig! (A gerecsei sváb falvak maradhatnak.) Követeljük Esztergomot, a dorogi medencét s a pilisi szlovák falvakat; a Dunakanyart, Visegráddal együtt, egészen Vác „magasságáig”, majd onnan keletre a „természetes Szlovákia” déli határait; a hegylábak mentén Nógrád, majd a Mátraalja és a Bükkalja vonala egészen a Bodrog-torkolatig, s ha már, akkor szüntessük meg végre a Bodrogközt kettéharapó agyament, értelmetlen határt is; követeljük Tokaj alól a Tisza-jobbpartot egészen Tárkányig! Na, így „kikerekedve” akár hosszabb távon is, talán még az idők végezetéig is fennmaradhat a természetes határaihoz végre hozzájuttatott „örök” Szlovákián belül az ottani boldog és kellően erős magyar kisebbség. Ezek közé a mai, igazságtalan határok közé szorítva mi egyéb lehetne a szerencsétlen szlovmagyar kisebbség sorsa, mint amit az ezeréves barbár elnyomást elszenvedett szlovákoknak is szántak a dölyfös ázsiai úri magyarok; eltűnnek a történelem alatti lét süllyesztőjében… Előtte még kapnak egy szép új nevet, erről meg ne feledkezzünk! Hogy ne kelljen immár ekképpen se azonosulniuk a végre az őket joggal megillető helyre, az európai történelem szemétdombjára hajított konok mucsai magyarokkal, boldogan válhatnak öntudatos szlogyarokká, ami már ez európaivá válás előszobájába is bejuttathatja őket! Van ennek történelmi párhuzama, hiszen láttuk, hogy mi lett a „jó atyafiakból”…

treszkalé - Farkas György
2012. jún. 16. 17:28

Komolyra fordítva a szót! …és az érthetőség kedvéért le is egyszerűsítve kissé. Magyarként, ha igazán akarja, ki-ki addig maradhat ember a világban, akárhol, amíg a tartása, esze, ereje, leleménye bírja! Magyarként, ha igazán akarja, addig maradhat közösség a világban, akárhol, amíg a közösséget alkotók tartása, esze, ereje, leleménye bírja, s amíg találni kedvet, elszántságot, intézmény-fenntartást vállaló áldozatot tagjaiban arra, hogy a köréhez tartozók leszármazottait e közösségbe tartozáshoz hajlítsa, vagy megnyerő arculattal bíró magabízó erős közegként akár másokat is magához vonjon! A Szlovákia mai határain belüli településeken létező magyar közösségek pillanatnyi állapotát a legpontosabban talán úgy lehetne jellemezni, hogy a legtöbbjük, jól érzékelhető jelekből ítélhetően, tartása, ereje végére ért. Leszármazottai, utódai alig születnek, a közösségbe tartozáshoz hajlító tudás, lelemény elkopott; megfáradt, meghasonló, zavarodott és rejtőzködéshez szokott közegként számottevő vonzereje többé nincs. Kívülről leginkább kedvetlen, elbátortalanodott, a közösség fennmaradásához szükséges intézmények működéséhez, fenntartásához, megvédéséhez nélkülözhetetlen áldozatok vállalására képtelen, vagy egyenesen elutasító, fásultan fogyatkozó, elemeire bomló népségnek tűnik. De lehet, hogy mindig ilyen volt, amióta csak, több mint 80 éve már, létezik. És lehet, hogy túlságosan sommás, elnagyolt ez az ítélet. Lehet, hogy nem különbözik semmiben környezetétől, az őt körülvevő, vele együtt élő, más azonosságtudatokat ápolgató-pátyolgató közösségektől. Lehet, hogy nem vettem figyelembe a közösségekhez tartozó fiatalabb nemzedékek egy részében tapasztalható növekvő tettvágyat és egyre ötletesebben kivitelezett megnyilatkozásokat. Lehet. De egy igazán élni akaró közösség egy dolgot egyszerűen nem tesz, nem tehet; nem fogyatkozhat olyan tartósan, olyan közönyt tanúsítva e fogyatkozás veszélyeire hivatkozó figyelmeztetésekkel szemben, legfeljebb a végső beletörődés dühösen elutasító gesztusai mögé menekülve, ahogyan a mai Szlovákia településein élő magyar közösségek teszik. Pontosítani kell. Mert a közösség „csak úgy” nem nyilatkozik. Ahogyan e közösség nevében megszólaló sokféle szereplő legtöbbike „teszi a dolgát”, az, ami igazán kétségbeejtő. Természetesen általános „magyarprobléma” ez, nem tagadható. De rossz úton járunk-e akkor, ha az általános magyarprobléma részének tekintjük egyáltalán már csak azt is, hogy – és ahogy – a „szlovákiai magyarság” megmentésén eszelünk itt. Arra gondolok, hogy talán része e közösségeket jellemző helyzet kialakulásának az a kényszer is, ami őket felismerten vagy csak sejtetten arra sarkallja, hogy magukat ne egyszerűen magyarként, hanem „szlovákiai magyarként” igyekezzenek azonosítani. Merthogy a „magyarnak” levés algoritmusa, vagy szoftvere egy használható, bejáratottnak tekinthető program. Ha a közösség a magyar nyelvet használja, kizárólagosan vagy akár csak elsődlegesen is, ha tagjai a múlt idő „magyar” értelmezésének legalább alappilléreit ismerik és használják is – ünnepek, évfordulók, pantheon –, ha hangsúlyosan a magyar nyelv közegében terjesztett és értelmezett kulturális minták és teljesítmények fogyasztói és esetleg alakítói is, akkor bármely tagja egészen biztos lehet abban, hogy a világon bárhol, más magyar közösségek tagjai őt is magyarnak fogadják el. Függetlenül minden helyi íztől és színtől, ami óhatatlanul és természetesen szövődik bele megnyilatkozásaikba, sőt; általában a magyar közegen belül – leszámítva az egyetlen világváros olvasztótégelyeiben formált közösségek némelyikét – ezt az egyéni egyedi arculat-árnyalatot nem csak „díjazzák” és bátorítják, de egyenesen elvárják. Pontosítható még a „világon bárhol” kitétel is. Merthogy létezik nyelvünkben az a fogalom, amely azonosítja a földi valóságnak azokat a helyeit, ahol ezek a közösségek elsősorban és eredetileg is előfordulnak. Eredetiségük az adott helyhez köthetően olyan erős, és meghatározó, hogy a legtöbbjük még ma is „klasszikus” etnikumként, vagyis az adott földrajzi hely arculatának egyedi sajátosságai által erősen befolyásolt nyelvközösségként működik. Ez a fogalom pedig nem más, mit a „magasba mentett haza”; a Kárpát-medence. Nos, ehhez képest a „szlovákiaiság” mibenléte alig tisztázott kérdéskör. Ha nem így lenne, ez a vita sem folydogálna. Kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme a „szlovákiaiság” tisztázásának. Az meg már aligha vitás, hogy egy homályos fogalomra építeni az azonosságtudat-képzés alapjait, ehhez kötni a közösséghez tartozás megítélésének kereteit, csak rossz döntés lehet. Ha az alapok gyengék és a keretek bizonytalanok, annak a következménye csak a közösség meghasonlása és végső soron a felbomlása lehet.

Homérosz
2012. jún. 17. 19:48

A cikk egyik lényeges passzusát idézem: "Egyetlen közös szlovákiai magyar társadalmi minimum van, melynek megalkotása nem képezheti a magyarok közti verseny tárgyát. Az elmúlt két parlamenti választás után meggyengült a szlovákiai magyarság politikai jelenléte. Megosztottsága óta megszűnt önálló politikai tényezővé válni, mert egymaga (értsd szlovák szavazatok nélkül) már nem képes saját magyar pártot bejuttatni a parlamentbe. Hiba volna azonban, ha ennek hatására a civil szféra egyfajta versenyt kezdeményezne a honi magyar politikummal szemben jövőképünk megalkotását illetően. Ugyanazt a hibát követné el ezzel, mint amit vele szemben anno az egységes magyar politikum képviselt, hogy kizárólagosságába zárkózott, lenézve a körülötte levő világot." Ebben egyetlen megállapítást árnyalnék: a civil szféra nem fog versenyezni a két magyar érintettségű politikai tömörüléssel, ui. ezeket a pártokat is csak "civilek" alkotják és mivel számszerűleg kisebb halmazt alkotnak, ráadásul a civil szféra sokkal differenciáltabb és jóval több független gondolkodású (!!!) értelmiségit képes felvonultatni, nem versenyezni kíván a politikummal, hanem kötelezni szeretné a sokkal következetesebb és tartalmasabb érdekképviseletre. Amennyiben bármelyik politikai párt a maga uszályába szeretné vonni a civil szféra egyik-másik emberét, csak azzal a hátsó szándékkal akarhatja, hogy a maga nívójára "süllyeszti". A civil szféra csak akkor lehet igazán hatékony, ha következetesen képviseli a maga törekvéseit. Mivel nem kell a parlamentben kompromisszumokat kötnie és ha történetesen a párt kívül rekedt a törvényhozáson és emiatt mindenféle ajánlatokkal és ígéretekkel szeretné a választók kegyeit elnyerni, ez a civilekre nem vonatkoztatható, hiszen ők csak meggyőzni szeretnék az ingadozókat, a kételkedőket, az identitásukat feladni készülőket. Ők arra kell, hogy buzdítsák az embereket, hogy ne hagyják a döntés lehetőségét kizárólag a politikumra, elvégre mindenkinek lehet kellő ereje és hatása a politikusokra, mert ők csak a választók jóindulatából lesznek azok, akik. És végeredményben a civilek döntik majd el azt is, hogy melyik pártnak lesz itt továbbra is létjogosultsága, feltéve, hogy a cél a magyarság megmaradása és önépítkezése.

    nyomkereso
    2012. jún. 17. 21:43

    Valóban az idézett passzus a cikk alap mondanivalója. Örülök, hogy észrevetted.

    Barnamaci
    2012. jún. 18. 06:46

    konkretan melyik "civilszferara" gondoltal?? mely civilekre??mert nalunk a civilek is parthoz kothetoek lasd a szerzot. ha a cikk utan elolvasod hol mindenhol koordinal a szerzo mas megvilagitasba kerulnek a leirt dogok...

gondolkodo
2012. jún. 18. 10:23

Mi lenne, ha végre elkezdenénk használni a "felvidéki magyar" megnevezést a "szlovákiai magyar, szlovmagyar, stb" megnevezés helyett? Mit akar a szerző nemzetmegőrzést (a korábbi szerzők is persze), ha eleve más nemzettesthez csatolja a megnevezésünket? Nomen est omen, mondja a régi mondás is. Tehát, hogy akarjuk meghatározni magunkat, ha eleve ódzkodunk meghatározni is azt MAGYARNAK?! Addig ez az egész egy nagy színjáték, s csak bizonyos "értelmiségi körök" képmutatása a nyilvánosság előtt, már bocsánat...

    béci
    2012. jún. 18. 10:59

    ilyenen fennakadni... xD

    attól, hogy "szlovákiai magyar" vagy "felvidéki magyar" senkinek nem lesz se jobb, se rosszabb

      treszkalé - Farkas György
      2012. jún. 18. 12:01

      Na, hát pont ezért! Ha senkinek nem lesz tőle sem jobb, sem rosszabb, akkor mégis mi a fenéért ragaszkodnánk ahhoz, hogy hülyeségeket hazudozzunk, mint egy rajtakapott kiskamasz.

Fiala-Butora János
2012. jún. 18. 23:37

"Ahogy e sorok szerzője korábban már leírta, dicséretes, ha a szlovákiai magyar politikum és civil szféra különválasztható egymástól. Az azonban kevésbé, ha a jövőnk, túlélésünkkel kapcsolatos közösségi témákban egymással párhuzamosan és nem egymást segítve cselekednek. Egy limitált lehetőségekkel bíró kisebbség nem engedheti meg magának ezt a luxust! Ha az amúgy is szűkös energiánkat nem koncentráljuk, sokkal nehezebb az előre lépés." Zsolt, írnál erről bővebben? Nem a cikkel van bajom, csak kérdem, hogy mit értesz koncentráció és párhuzamos cselekvés alatt, mert ez így nekem kicsit homályos. Hogy nézne ki az egymást segítve cselekvés? Miben látod a civilek és pártok viszonyának hiányosságait, és mi lenne ez helyett a jó felállás?

    nyomkereso
    2012. jún. 19. 14:35

    Meglátjuk, mi lesz a "kisebbségi minimum" sorsa, és ha úgy érzem, mindenképp írok róla bővebben. Akit érint, az érti, a "homályos" megfogalmazás dacára.

    Egyébként nem tudom észrevetted-e, de a cikkben az egyik korábbbi kérdésedre is választ kaptál...

      Fiala-Butora János
      2012. jún. 19. 17:40

      Gondolom nem 3-4 beavatott számára írtad a cikket. Engem közvetlenül érint, mégsem tudom, hogy mi erről a véleményed és az elképzelésed. Egyszerűen nincs ott a cikkben, csak utalsz rá, de hogy mi a szavak tartalma, arra semmi támpont. Ne dolgozzon ki a Kerekasztal saját kisebbségi minimumot, mert ez párhuzamos cselekvés? Mi lenne a koncentrálódás? Nem hiszem, hogy nem tudnék olvasni, ez egyszerűen nincs benne a szövegben. Melyik korábbi kérdésemre kaptam választ?

Fiala-Butora János
2012. jún. 19. 17:42

Még egy kérdés: "A szlovákiai magyar civil értelmiség súlyos felelőssége pedig abban rejlik, hogy ehhez a kettősséghez sokáig némán asszisztált (bár újabban mintha kezdené megérezni felelősségének a súlyát)." Milyen kettősséghez?

Könözsi
2012. jún. 25. 13:26

Részemről a "felmagyar" kifejezést használom, de térjünk a lényegre : az első hozzászóló vágyaink netovábbjának tekinti Dél-Tirol kapcsán a Gruber - De Gaspieri osztrák-olasz egyezményt. Könyörgöm, van nekünk ilyen államközi szerződésünk. A magy-szlov /és magy-rom/ alapszerződésnek kötelező része az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 1201-es ajánlása /1993/, amelynek 11. cikkelye területi autonómiáról beszél. Szlovákia erre kötelezettséget vállalt. A hiba ott lett elkövetve, hogy ez a helyzeti előny nem lett kihasználva, és Mo úgy segítette be Szlovákiát az EU-ba, hogy ennek teljesítését nem kérte számon, s erre a bárgyú és alkalmatlan felmagyar politika sem kérte fel. Most már sokkal nehezebb lesz ezt érvényesíteni, de az osztrák politika megmutatta, hogy ez nem lehetetlen. A nemzethalál nem lehet kisebbségi minimum. Annak olyannak kell lennie, ami képes az asszimilációt megállítani, ennek minimuma pedig a területi autonómia. Európa úgymond sikeres kisebbségei ezt tüzték ki célul. Az ilyesmit nem lehet valamiféle "modernizációval" megoldani. A finnországi svéd társadalom elég modern, de a szárazföldi svéd részeken nem állt meg az asszimiláció. Az Aland-szigeteken, ahol terűleti autonómiájuk van, ott nincs asszimiláció.

    treszkalé - Farkas György
    2012. jún. 25. 17:37

    Az Finnországhoz tartozó Aland-szigeteken élő svédeket elkerülő asszimiláció (elfinnesedés) vajon nem függ-e össze erősen a szóban forgó terület "szigetségével"?

      Könözsi
      2012. jún. 26. 13:23

      Nem, azzal függ össze, hogy ott területi autonómia van, tehát saját területi joghatóság. Ez a lényeg... Máshol nincs sziget, mégis megállították... Dél-Tirolban, vallóniai németeknél, katalánoknál, baszkoknál...

Szóljon hozzá!

Király Zsolt

Király Zsolt, 42 éves közgazdász, a Körkép.sk alapító főszerkesztője. A 2015-ös Újságírói Díj nyertese oknyomozó kategóriában. Korábban a .týždeň-ben és a Heti Válaszban is publikált.

Kövessen minket

Megosztás