Gyógyító ételízesítők

Napjainkban újra divatba jöttek a különböző zöldfűszerek, a kakukkfű, szurokfű, bazsalikom, zsálya neve kezd ismét ismerősen csengeni. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy ezeket a növényeket az étel ízesítésén kívül gyógyításra is használhatjuk.

A középkorban még elképzelhetetlen lett volna nélkülük az orvosi kezelés. Ekkoriban a szerzetesek foglalkoztak a betegek gyógyításával, fontos volt ugyanis számukra, hogy ne csak a lelket, a testet is ápolják – és fordítva, ne csak a beteg testet, hanem a lelket is. A kolostor adta a gyógyszert: a kertben gyógynövényeket termesztettek, így például zsályát, levendulát, rozmaringot, de az erdők, mezők növényeit ugyancsak begyűjtötték. Tudásuk az antik orvostudomány eredményein, valamint gyakorlati tapasztalataikon alapult. A kolostor mellé nem egyszer kórház épült, ahol a fekvő betegeket állandó megfigyelés alatt tudták tartani. Egyes helyeken csak a rend tagjai számára tartották ezt fenn, de másutt idegen betegek ápolására is lehetőség volt. Az első szerzetes gyógyítók bencések voltak Magyarországon – a pécsváradi kolostor személyzetéhez például 4 betegápoló és 6 fürdőszolga is tartozott –, de rajtuk kívül is akadtak olyan rendek, melyek betegápolással, gyógyítással foglalkoztak. Az antonitáknak például Pozsonyban és Szepesdarócon volt kórházuk.

A növények hatóanyagaink kívül speciális étrend előírása, fürdők látogatása, érvágás, és egyéb, késsel vagy izzó vassal végzett beavatkozások jelentették évszázadokig a gyógyítás lehetséges módjait. Fontos volt természetesen a megelőzés, köztisztasági szabályozások vonatkoztak a mészárosokra, a halárusokra, ellenőrizték a molnárokat, pékeket, serfőzőket, a vízellátást, valamint a szemétszállítást. Jelentős szerepe volt emellett a városi fürdőknek, hiszen sokszor itt történt az érvágás, köpölyözés, de akár a kevésbé fájdalmas hajvágás is. Régi szakácskönyveink szintén útmutatást adtak a megelőzéshez, ezekben ugyanis gyakran találkozhatunk olyan sorokkal, melyek a kézmosásra, az edények tisztán tartására figyelmeztetnek. Az sem ritka, hogy külön részek szólnak a beteg embernek adandó ételek készítéséről. Ráadásul mivel a pirospaprika egyeduralkodóvá válása előtt a magyar konyha bővelkedett a különféle zöldfűszerekben, akarva-akaratlanul is tettek pár lépést az egészség védelmében. (Egyébként a paprikát kezdetben dísznövényként tartották, majd a szegedi szerzeteseknek és a parasztságnak köszönhetően előbb gyógyszerként vált ismertté reuma, hideglelés, megfázás ellen, és csak ezután vált népszerű fűszerré.)

Egy régi könyv Lekérről

Az 1860-ban Szepesalmáson született Zelenyák János természetgyógyászként napjainkban is hallatlanul népszerű lehetne. Lőcsén és Egerben gimnáziumot, Bécsben pedig teológiai doktorátust végzett, majd Lekéren lett plébános. Annak ellenére, hogy emellett 1910 és 1918 között a Katolikus Néppárt lőcsei illetve újbányai választókerületének országgyűlési képviselője volt, bőven maradt ideje a gyógyításra. Ehhez a saját maga által termesztett és gyűjtött növényeit használta, melyeket a parókia és az apátsági kastély udvarán szárított. Szolgálataiért nem fogadott el pénzt. Nem meglepő ezek után, hogy az őt felkereső betegek annyian voltak, hogy gyakran napokat kellett várniuk, mire sorra kerültek. Hatalmas tudását boldogan megosztotta másokkal, még Amerikában is tartott előadásokat. Ezen kívül 1911 és 1914 között Erő és egészség címmel újságot adott ki, valamint három könyvet jelentetett meg a témában. Manapság nagy érdeklődésre tarthatna számot Az elhájasodottak és cukorbetegek kezelése természetes étrendi alapon című munkája, ám mi most első könyvéből, az 1908-as gyógynövényekről szóló általános ismertetőjéből szemezgetünk. A legnépszerűbb zöldfűszerekről a következőket írta a szegények plébánosa:

   

Bazsalikom: „A gondosan szárított füvet, más illatos füvekkel fürdőkre szokás használni. A magvakból, s az összetört levelekből zsírral, vagy olajjal kenőcsőt készítenek, melyet ajakrepedésnél és a csecsbimbók repedésénél, haszonnal alkalmaznak. Szájöblögető és toroktisztító vizet is készítenek a fű magjaiból, leveleiből.”

Kapor: „A magvakat, erősen izgató hatásuk miatt bélrenyheségből eredő felfúvódásoknál, kólikás bántalmaknál, mint főzetet, avagy mint port szokás alkalmazni. Gyomorgyengeségből eredő fejfájást is enyhít, a fűnek jól megrágott magva.”

Lestyán „A gyökeret izzasztó és izgató hatásánál fogva kólikánál, gyomorgörcsnél és hysteriánál, pulverizálva [porrá törve], vagy erős teának készítve, használhatjuk. A fűnek kipréselt leve megindítja a kimaradt havibajt.”

Majoranna: „A gyökér kivételével, az egész növény használható, ámbár tanácsos csak a virágot és a venyige végleveleket teának főzni s izzasztószernek bevenni. A majorannavirágnak kellemes illata van, szárítva és porrá zúzva mint tüsszentő szer van alkalmazásban. A majorannából kellemes, illatos olajat és zsírt készítenek. Bedörzsölőszernek fejfájásnál és erős náthánál ajánljuk. Az utóbbi bajnál a kenőcscsel az orrlyukakat kell bedörzsölnünk.”

Orrtekerő torma: „A tormagyökér leve, ha éhomra lesz bevéve, gilisztákat űz ki; vízkórosok éljenek vele; a gyenge gyomrot erősíti; fulladozóknak is használ és a Scorbutot is gyógyítja. Külsőleg a reszelt tormát fejfájás, fogfájás ellen használják. Ájultaknak orra alá azért tartják a reszelt tormát, hogy magukhoz térjenek.”

Rozmaring: „A leveleknek és az ágacskáknak enyhén izgató, görcscsillapító erejök van; vízben főzve szédülésnél, nehéz viseletnél és vesebajnál mindig ajánlhatók. A rozmarin aetherikus Anthosolaja kenőcsnek földolgozva, mint külső szer, az altesti görcsös fájdalmaknál és tagbénulásnál van alkalmazásban. A rozmarinecetet (rozmarin, zsálya, levandula, szegfű, ecetre öntött keveréke) mint izgatószert az ájulásoknál alkalmazzuk rendetlen havibajnál. A rozmarinolajjal sokan visszaéltek, mert magzatelhajtásra használták, azért most csak orvosi rendelésre adják ki.”

Szurokfű vagy oregánó: „Egyike azon növényeknek, melyet láb és más erősítő fürdőnél kellene használni. […] Teának főzve tüdőelnyálkásodásnál, idült hurutnál, reumatikus görcsöknél és elmaradt havibajnál elsőrangú szernek mondható. Külsőleg, fogfájásnál használjuk. A füvet virágostul tejben főzzük és gőzét a fájós fogra bocsátjuk.”

Zsálya: „A szárított zsályaleveleknek erős, átható balzsamillatjok és fanyar, összehúzó ízük van. Izgatólag, oldólag és erősítőleg hatnak az emésztő szervekre és a nyálkahártyára. A zsályatea kitűnő a tüdöelnyálkásodásnál, hurutnál, sorvadásnál (ha erős lázzal jár) bélrestségnél és a fölfúvódásnál. Külsőleg mint szájöblögető, vagy gargarizáló víz tesz jót a szájrothadásnál (bűznél), mandolagyuladásnál, torokfájásnál és a laza foghúsnál. Hajdan nagy becsben állott.”

Zeller: „A gyökér izgat és előmozdítja az altesti szervek működését A vesékre jótékonyan hat. […] Külsőleg a fü leve sebeket tisztít.”

Bogos Zsuzsanna

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!

Ajánlott gasztrotörténelmi írások:

A palóc konyha bölcsessége

Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, levédeti

Konyharegények

Régi kedvenczeink