Bakelit-sztorik 01 – 50 éves a „Furcsa Napok”

Adott egy kiváló dobos. Egy istenadta tehetség, aki nagy szerelmének, a jazznek köszönhetően a finomságok és ritmusok olyan magaslataira hágott, amelyre csak nagyon kevesek a rock történetében.  A varázslat megteremtésében társa egy blueson és flamencon nevelkedett suhanc, egy alig 20 éves srác, aki úgy volt képes megszólaltatni a gitárját, hogy az ellágyítsa a legközömbösebb szíveket is.

E két zenei nagyágyú köréhez csatlakozott egy lengyel-amerikai orgonazseni, ki  a 20. század legvarázslatosabb billentyűsei közé emelkedett. A  zenei alap megkoronázásaként pedig megérkezett az erőteljes színpadi előadásairól és szexualitásáról ismert „sámán”,  aki oly mélységű és átható erejű költeményekkel fűtötte át a zenét, mellyel előtte még maga Bob Dylan sem.

Hölgyeim és uraim, ők a The Doors!

   

Az együttes a kezdetek kezdetétől különbözött minden kortársától: baljós volt, sötét, borzongató és kísérletező. Noha a napfényes Kalifornia ifjai voltak ők, zenéjükben nem a gondtalan élet édes képe tükröződött, hanem a létezésnek, s a mozgalmas hatvanas éveknek is egy másik, sötétebb, jól ismert, de meg nem énekelt oldala.

Nagyszerűen ötvözték a blues, a jazz, a rock és a pszichedelikus zene elemeit, Jim Morrison pedig példaképei – Blake, Rimbaud – munkáiból kiindulva különleges és fölzaklató, sokszor sikamlós és tabuként kezelt témákkal kísérletezve alkotta meg sajátos költői szövegvilágát.

Ő volt az a lázban égő, őrült erővel lobogó üstökös, aki fehér poéta-ingében, s bőrnadrágjában, hosszú hajával, s hűvös tekintetével olyan volt a színpadon, mint egy modern Shelley, mint egy extázist hajszoló dervis.

A Doors Venice Beachen, Los Angelesben alakult 1965-ben, a két filmszakon végzett értelmiségi Jim és Ray jóvoltából. A zenekar hamar a los angelesi éjszakai klubok kedvelt, mitizált zenekara lett, mígnem Oidipuszi, vérfertőző kapcsolatot leíró daluk, a The End miatt ki nem tiltották őket a híres-hírhedt Whisky a go go nevű szórakozóhelyről.

Jim előadása és az együttes páratlan ereje azonban felkeltette Jack Holzman, az Elektra records lemezkiadó vállalat alapítójának érdeklődését. Hamar szerződést írtak alá, s néhány hét leforgása alatt elkészítették a rock történelem egyik legnagyszerűbb debütáló lemezét, mely még ma is elemi erővel hat minden a zenekart éppen felfedező elméjére.

A korongon olyan azóta klasszikussá vált dalok kaptak helyet, mint a Break on through, a Soul kitchen, a The end vagy éppen az 1967-es év talán legnagyobb slágere, egy generáció életének soundtrackje, a Light my fire, mely egy igazi pszichedelikus jazz-rock installáció.

A Break on through (to the other side) című dal eredeti videója

és a dal, ami meghozta nekik a sikert: „Gyere bébi, lobbants lángra!”

A lemez elképesztő kritikai és közönségsikere után hamar elkezdődtek a következő album munkálatai, mely a Furcsa napok, azaz Strange Days nevet kapta, s melyet sok kritikus az együttes legkidolgozottabb és legjobb lemezének, csúcsteljesítményének tart. Az album 35 perce egyetlen furcsa, misztikus darabként fogható fel, melyben a korszak kísérletező hangulatának megfelelően valamennyi technikai trükk, újítás megtalálható: visszafelé játszott orgona szólók, szokatlan hangszerek, és mélyen  varázslatos szövegek.

Paul Rothchild, a zenekar producere így nyilatkozott a lemezről:

„A Strange days volt a legjobb album. Benne van minden, amit zeneileg el akartunk mondani, és Jim legjobb költői megnyilatkozásai hallhatóak rajta. Zenei szempontból kísérletező jellegű lemez.”

A Doors egy interjún

Morrisonnak azonban viszonylag hamar elege lett abból, hogy árucikként kezelik, hogy jóképűsége miatt elsősorban őt emlegetik s sztárolják, miközben a Doorsról beszélnek, s a zenekar többi tagja, méltatlanul háttérbe kerül, ezért az új lemez borítójául egy furcsa, álomszerű utcai jelenetet képzelt el, mely a cirkuszokból ismert alakokkal, erőművészekkel, artistákkal van telezsúfolva, s a zenekar tagjai csupán a lemezborítón látható utcai jelenet plakátján bukkannak fel, a háttérben (jobb oldalt), apró méretben, ezzel is jelezve, hogy nem ők, de a zene az, ami igazán számít…

Az album napra pontosan 50 évvel ezelőtt, 1967. szeptember 25-én került a boltokba, ennek ünnepléseként hallgassunk hát bele:

Az alkotás amolyan álom előtti pillanatokat idéző, s egyben baljós szólammal indul, a kor kedvelt hangszere, a moog-szintetizátor hangzik fel benne, ez vezeti fel a lemez címadó dalát, a Furcsa napokat. A dal Morrison szerzeménye, s lássuk be, nagyszerűen visszaadja azt a furcsa érzést, azt a szédítő, félig-való, félig-álom hangulatot, amely Morrison életét jellemezte az alkohol és pszichedelikus drogok bővületében.

A címadó Strange days (gyenge hangminőségben, de a látvány megéri)

A nagyszabású prológust Robby Krieger szerzeménye követi, egy varázslatos és finom dal, melyet a zenekat szívesen hallott volna Frank Sinatra tolmácsolásában. (Erre végül nem került sor). A dal gyönyörű gitárszólóját egy elsötétített, mécsesekkel megvilágított helységben vette fel Robby, hogy megfelelően rátudjon hangolódani a dal atmoszférájára. A lemez harmadik szerzeménye a zenekar egyik legismertebb, igazán ütős, és szexuálisan túlfűtött dala, a Love me two times, mely egy a barátnőjétől búcsúzó férfi kérését tolmácsolja. Ime a dal, melynek középrészében egy barokkos csemballó-betét emeli a hangulatot.

(A klasszikussá lett Love me two times…)

Eztán a visszafelé felvett orgonaszólót tartalmazó, gyors lefolyású dal, az Unhappy girl következik, mely egyetlen szóval tiszta varázslat, akárcsak a borongós, baljós Horse Lattitudes, melyet Morrison még középiskolás korában írt. A lemez A oldalát a Moonlight Drive című remekbeszabott szerzemény zárja, mely Morrison legkorábbi dalai közül való. Ez a szerzemény volt, amelyet a dalai iránt érdeklődő Ray Manzareknek elsőként elénekelt a Venice beach-i tengerparton aznap, mikor eltervezték, hogy zenekart alapítanak.

A csapat egyik legelsőként írt dala (igazi csillagutazás közepette)

A B oldal az egyik legnépszerübb Doors dallal, a People are strange-el indul, mely szenzációs gitárszólójával, s Morrison életének egyik mélypontján írt szövegével méltán emelkedett a klasszikusok közé. Az I cant see your face in my mind pedig tökéletesen tükrözi a lemezborító cirkuszi, sejtelmes hangulatát.

Andalító ütemével előkészíti a terepet a lemezzáró opus, a 11 perces When the musics over számára, mely szerelemről, szexről, vágyról, halálról egyaránt szól, s mely remek terepet biztosított a jazzkedvelő Densmore számára, hogy kiélje magát, hogy igazi jazzdobos módjára zenéljen, hogy dobverőivel Morrison minden szavát, minden megmozdulását aprólékosan lekövesse. A dal a The endhez hasonlóan, olyan, mint egy búcsú az élettől…

A Doors akcióban … (a dal stúdióváltozatára mindenképp érdemes rákeresni, ám ez az élő felvétel igazi élmény azoknak, akik Morrison kiszámithatatlan, erőteljes előadásmódjának rajongói)

A lemez  végéhez értünk. A varázslat a fejünkben él tovább.

A Doors a lemez után folytatta munkásságát, s háromnegyed év múlva újabb, klasszikussá vált koronggal állt elő, de az már egy másik történet….

(s az érdeklődők számára ime a teljes album…) 

Legközelebb Janis Joplin zenéjébe nyerhetnek bepillantást…

Kerepesi Igor