Isteni diplomácia

Aranyvasárnap.  A hatalmas áruházban rengeteg az ember, én is köztük, tülekedünk a nagy bevásárlókocsikkal. Vesszük ami kell, és ha elhagy az önkontrollunk, akkor azt is, ami nem. Mert hiába papolnak nekünk, nem erről kéne, hogy szóljon a karácsony, mégis erről szól. Ne hiányozzék semmi az ünnepi asztalról, és a fa alá is odakerüljenek az óhajtott ajándékok. Persze már most tönkre vagyunk, ideges emberek lökdösik egymást a pultok között…

A tejtermékek vitrines hűtőszekrényei felé igyekszem, hogy beszerezzem az ünnepekhez szükséges tejet, vajat, sajtokat, tejfölt. Sokáig töprengek, válogatok, figyelem a minőséget, az árakat, az eltarthatósági időt.

Néhány lépéssel arrébb fiatal eladólány, pontosabban árufeltöltő dolgozik. Kerekes roll-kocsin hatalmas mennyiségű joghurtot, tejfölt szállított be az imént, és már rakosgatja is a vitrines hűtőszekrényekbe. Hát, nem irigylem a munkáját, néhányszáz tégely bizonyára átmegy a keze között.

   

Pár pillanat múlva arra leszek figyelmes, hogy egy középkorú hórihorgas férfi áll a szorgalmasan dolgozó árufeltöltő mellett, és valamit dühösen magyaráz neki. Őszintén szólva fogalmam sincs mi ingerelte fel a pasit, mert a saját kalkulációmmal voltam elfoglalva. Csupán a hangoskodásra figyeltem fel.

– Persze maguknak kisasszonyka jól jön ez a forgalom, igaz? Ebből lesz a prémium, mi? Szégyenletesek ezek az árak! Hogy lehet tejtermékeket ilyen drágán adni? Tudja mit? Inkább nem is kell sem a túró, sem a tejföl, sem a sajt! Visszarakom őket a hűtőbe!

A húsz év körüli lány egy szót sem szól, teljesen hidegen hagyja a dühkitörés. A férfi amint rakodik visszafelé a kocsijából, erősen gesztikulál, hadonászik két karjával.  Mikor fizikailag túl közel kerül a munkáját végző lányhoz, az csupán ekkor emeli rá tekintetét. Kék, tiszta szeméből nyugalom, béke árad. Nem bosszankodik, egy pillantással végigméri a férfit, aztán szorgalmasan folytatja munkáját. Csodálom a higgadtságát, a lelki nyugalmát.

A férfi még most sem tágít mellőle, teljesen belehergeli magát saját monológjába, egészen kivörösödik a feje. Látom, mindenféleképpen kötekedni akar a kislánnyal, rajta akarja levezetni bosszúságát. Már-már szégyellem magam, hogy nem szólok közbe, illene megvédenem ezt a majdnem gyereket. Egyszerű alkalmazott, mit tehet ő a magas árakról? A pasi egyre jobban hadonászik és kiabál:

– Egy szót sem szól? Nem, mi?  Nem mer!  Mert tudja, hogy igazam van! Nem kell innét semmi! Így zsigerelik ki a szegény embereket! A legalapvetőbb élelmiszerek árával. Igazam van? Hát persze, hogy igazam van! Maga meg itt asszisztál ezeknek a rablóknak! Na, viszlát kisangyalom, csak rakosgassa azokat a joghurtokat! Én ugyan nem veszek!

A férfi nagyot sóhajt, hallom amint kiszakad a levegő a mellkasából. Kiadta dühét, arcának vörössége is csillapult. Megnyugodva tolja kocsiját a hentes-pult irányába. A lányka nem néz utána, nem sóhajt fel, nem fut grimaszba az arca, szorgalmasan dolgozik tovább.  Nem reagál. Csodálom.

Közben kiválasztom a szükséges tejtermékeket, és indulok a következő hűtőpulthoz. Ezáltal a lány háta mögé kerülök, és ekkor szemembe tűnik sötétkék trikóján egy fehér felirat. Döbbenten olvasom: Hallássérült vagyok. Egy pillanatra megszűnik számomra létezni a világ, tán levegőt is elfelejtek venni.  Aztán elmosolyodom.

Mindig sejtettem, hogy van humora a TEREMTŐNEK.  🙂

Buday Mária

Nyitókép: twitter